A második világháborút követő felelősségre vonások, amelyek a "jaj a legyőzötteknek" és a "győztesek írják a történelmet" elvek kikövezett útján történtek, még csak elméletben sem tették lehetővé, hogy meg-, illetőleg kivizsgálják a szövetségesek által elkövetett háborús bűnöket. A korábbi időszakkal ellentétben manapság is csak addig jutottunk el, hogy legalább beszélni lehet ezekről az eseményekről, ám ténylegesen háborús bűnöknek most is kevesen nevezik őket. Magyarországon – érthető módon – a szovjetek által elkövetett aljasságok kapnak nagyobb figyelmet, míg a nyugati szövetségesekről egy teljesen más, gyakran idealizált kép él a fejekben. Apróbb különbségek noha tényleg voltak (egy árnyalattal talán "jobb" volt nyugati fogságba esni, mint szovjetbe), ez az idealizáltabb kép abszolút hamis megállapításokra épül. Hogy valójában milyenek is voltak ők, számos példát lehetne hozni, az egyik legikonikusabb pedig kétségtelenül Drezda – nem is feltétlenül "csak" bombázása, hanem – teljes elpusztítása, amely 1945. február 13-a és 15-e között történt.
A második világháború utolsó felvonása a hősies helytállás mellett tragédiák sorozatát jelentette a tengelyhatalmak számára, amelyek a polgári lakosságot is sújtották. Noha az angolszász terrorbombázások már 1943-tól rendszeressé váltak, mégis Drezda elpusztítása volt az, amely ezeknek a kegyetlen és felesleges akcióknak a jelképévé vált. Ennek több oka is van, nézzük a leglényegesebbeket:
1. 1945 februárjában már nyilvánvaló volt, hogy a tengelyhatalmak elveszítik a háborút, vagy legalábbis a győzelem felért volna az addig ismert világ legnagyobb csodájával. Ilyetén a polgári lakosság terrorizálása egy teljesen felesleges eszköz volt, főleg annak tükrében, hogy az igazi ellenség keleten tobzódott a Vörös Hadsereg képében. Utóbbit persze képtelenek voltak megérteni a nyugatiak.
2. Drezda – sok más német várossal ellentétben – sokáig megúszta a bombázásokat, így sokan gondolhatták azt, hogy a gyönyörű várost szándékosan kímélik meg az angolszászok. A Vörös Hadsereg elől menekülő százezrek közül sokan éppen itt leltek menedékre és szerették volna átvészelni az utolsó hónapok megpróbáltatásait. Ezt a német hatóságok is támogatták, vasúti csomópont lévén innen könnyebben szét is lehetett volna osztani a menekülteket. 1945 februárjában több mint egymillió ember tartózkodott a városban, ám ezek kizárólag a lakosságszámot jelentik, hadászati szempontból Drezda elhanyagolható város volt. Ez olyannyira igaz, hogy erősebb légvédelemmel sem rendelkezett.
3. Mint ahogy ipari szempontból sem volt lényeges. Drezda valóságos történelmi ékszerdoboz volt, területén semmilyen fontos ipari létesítmény nem működött, de ha lett is volna ilyen, az sem a történelmi belvárosban, amely az angolszász légiterroristák legfőbb célpontját jelentette. Katonai szempontból tehát ezért sem volt indokolt a polgári lakosság szétbombázása.
4. Végül pedig meghalni is sokféleképpen lehet. A konkrét rombolóbombák még a kisebbik gondot jelentették, a legkegyetlenebb veszélyt az ún. foszforos gyújtóbombák rejtették. Az ezek nyomán kialakult fullasztó légkör és tűzviharok hatására az emberek (nagy számban nők és gyermekek) lényegében élve elégtek. Még csak senkinek sejtése sem lehet róla, ez mekkora kínnal jár, mielőtt az illető visszaadja a lelkét a Teremtőnek. Összesen mintegy 250-300 ezer ember halt meg a három napig tartó terrorbombázások során (a britek persze pár tízezer emberről beszéltek).
A történelem és a sors igazságtalansága, hogy pár hónappal később ugyanaz a bagázs vonta felelősségre a háború vesztes országait, akik többek között földi poklot csináltak "Elba Firenzéjéből" is. Noha a terrorbombázásoknak egyébként valóban Drezda lett a jelképe, a pusztítás az összes német nagyvárost érintette, ahogy a gyújtóbombákat is több helyen bevetették. A belvárosok, belső lakónegyedek ilyen módon történő letarolásának szellemi atyját Arthur Harrisnek (illetőleg "Bomber" vagy "Butcher", azaz "mészáros" Harrisnek) hívták, a légimarsall elképzelését az alkoholista Churchill is lelkesen támogatta. A Sir címet is birtokló Harris megbecsült "nemzeti hős" maradt a háború után is, a jól megérdemelt kötél helyett 91 évesen halt meg otthonában, békés körülmények között. Ilyenkor érzi azt az ember, hogy nem létezik igazság.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
