Erdély, Vajdaság, Felvidék, Kárpátalja. Az elmúlt évben, amikor megtiszteltek a bizalmukkal, rengeteg történetet megismertem. Jóról és rosszról, élhetőről, a tűrhetetlenről, meg az „ahogy adódottról”. Jártam is Önöknél, köszönöm, hogy ott lehettem. Sokkal inkább éreztem maguknál, hogy mit jelent a magyarság, mint néha Pesten. Illetve bocsánat: azt fogtam fel, minek kell lennie a magyarságnak.
Nem lehet különbséget tenni. A mosolyok, a dalok közösek. Jóféle húsétellel sem kíméltek. Becsülete volt a házi pálinkának is. A kenyeret annak értették, amire való. Volt neki íze! Éreztem, hogy közös a gondolatunk!
Ennek ellenére most mégis kiemelnék egy történetet. Kárpátalját.
Ott ma magyarnak és embernek lenni nehezebb, mint valaha. Nem a magyar szervezetek épületeire Molotov-koktélt hajigáló suhancokról, vagy a Vereckei emlékművet meggyalázó söpredékről van szó csupán. Habár az is több a tűrhetetlennél. De most azokról beszélünk, akik hagyják ezt a gyalázatot. Nem az azt elszenvedők, hanem a fájdalmon, kiszolgáltatottságon élősködő „nagypolitikusok”.
Kivéreztetik az ott élőket. Oda nem jut támogatás Petro Porosenko bonbongyárából. Tény, oda nem küldenek tankokat, mint Donyeckre. Még. De a kárpátaljai magyart besorozzák ágyútölteléknek! Nekik eggyel kevesebb magyar, családnak juthat filléres kék-sárga plecsni. Dögöljön meg a kijevi álomért!
Ami – mi is? A nemzeti hős Bohdan Hmelnickij függetlensége, vagy a magyarokat, lengyeleket és oroszokat rendszerszerűen kiirtó UPA, az Ukrán Felszabadító Hadsereg vérengzése?
Az ukrán állam az utóbbit teszi dicsfénybe. Egyszerű lenne ezt orosz-ellenességként beállítani, de még Varsó szava is érthetőbb ebben a történetben. Lengyelország nem egy Putyin-barát állam, az Amerikai Egyesült Államokkal is igen jóban van. De kimondja: az ukránok legalább százezer lengyelt irtottak ki, SS-hóhérokkal konyakozva, mai kijevi értelmezésben már roppant demokratikusra mázolva.
Mert hogyan lehetne másképpen, ha a jelenlegi hatalom szerint ők hősök voltak?! Nem csak magyarokat, oroszokat és lengyeleket gyilkoltak. Az eljárási rend jöjjön hivatalos forrásból.
„A keleti zsidóság totális kiirtására specializálódott halálbrigádok egyike, a Paul Blobel SS-Standartenführer által parancsnokolt Einsatzgruppe C4a jelzésű egysége 1941. szeptember 28-án, közvetlenül a reguláris csapatok bevonulása után plakátokat helyezett el Kijev városában. A felhívás a helybéli zsidósághoz szólt: a német megszállók arra kötelezték a településen élő zsidókat, hogy szeptember 29-én gyülekezzenek a város szélén lévő temetőnél. Azokat, akik ezt nem teljesítik, a német hadvezetés halálbüntetéssel fenyegette.
Mire az Einsatzgruppe C4a Babi Jarnál bevégezte feladatát, 33 771 „polgári személy” teteme feküdt a 400 méter hosszú mélyedésben.”
A végére már az SS sem bírta folytatni, sugárban hánytak. A „befejezést” az ukránokra bízták. Az UPA kérdés és lelkiismeret nélkül, embertelenséget euróra (pardon, birodalmi ropogós márkára) váltva teljesített. Aranyfog volt a bónusz.
Ők ma azok, akik felvonulnak Munkács és Ungvár utcáin, ukrán államiságot éltetve, demokráciát követelve.
Talán tudják, én nem szoktam gyűlölködni. A kifejezés is beteg, nemhogy a használata. Aljasságot sugároz, gyurcsányi ez a stílus.
De kérem, ne hagyjuk, hogy azok, akik csak egy pillanatra is képesek ezzel a mocsokkal azonosulni, „integrálódjanak az európai közösségbe”!
Kárpátalja Zrínyi és Rákóczi, Thököly virtusa, és azoknak az embereknek az élete, akik ott vannak otthon.
Őket jobban kell segíteni, védeni, mint bárkit, mert a „fejlett világ” összes mocskából többet kapnak, mint ami elviselhető. Elveszik nyelvüket, tiporják hitüket, és egyre inkább életükre is törnek.
Munkács várát meg kell védeni!
Fotó: thestar.com
Máté T. Gyula – https://matete.pestisracok.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
