EGÉSZSÉGÜGY

EGÉSZSÉGÜGY

Az alábbi cikk a Világgazdaságban jelent meg, fölöttébb érdekes és megszívlelendő gondolatokat tartalmaz, érdemes elolvasni!

„Csak a pénz nem segít az egészségügyön

Valószínűleg nincs olyan ember Magyarországon, akit ha megkérdeznének, hogy milyen problémákat lát az egészségügyi ellátórendszerben, ne tudna azonnal többre is rámutatni. A betegek a hálapénzt, a várólisták hosszát, a dolgozók nem megfelelő hozzáállását, a morált vagy annak hiányát említenék, az orvosok, szakdolgozók pedig az alacsony fizetést, a rossz munkakörülményeket, a munkájuk súlyának megfelelő társadalmi megbecsülés hiányát tartják elsődleges problémának.

Az okok azonban nem függetlenek egymástól, és leegyszerűsítő volna azt feltételezni, hogy ezek megoldása csakis pénzkérdés. Szerintem azért nem történt még áttörés, a lakosság és az egészségügyi dolgozók azért nem észlelnek semmit – vagy alig valamit – az ágazat milliárdos fejlesztéseiből, mert az egészségügy válságának hátterében komplex társadalmi folyamatok állnak, amelyek nem kezelhetők egyszerű finanszírozási problémaként.

A hazai egészségügy átalakítása a problémák társadalmi beágyazottságának megfelelően csakis egy átfogó, a lakossági attitűdök, az ellátórendszer feladatát és az állami szerepvállalás kérdéseit egyaránt érintő, párhuzamos célkitűzésekkel operáló stratégiával lehetséges. Elengedhetetlen a társadalom egészségügyi felelősségvállalásának javítása, ezzel párhuzamosan pedig az ellátórendszer szolgáltatásainak fejlesztése, a megfelelő fizikai és emberi háttér biztosításával. Ezek megvalósítása pedig elsősorban nem állami többletfinanszírozás kérdése, hanem a rendszer fenntarthatóságát biztosító mechanizmusok kialakításával lehetséges.

A lakosság részéről a fő probléma, amelyre a legtöbb észlelt anomália visszavezethető, hogy a szolgáltatások igénybe vevői és finanszírozója térben és időben eltávolodnak egymástól. Bár végső soron az emberek fizetik a szolgáltatást, ez csak közvetetten történik, ami magyarázat lehet arra, hogy miért próbálják elkerülni sokan a járulékfizetést; emellett komoly gond, hogy a betegek nem szembesülnek a szolgáltatások valódi értékével.

Természetesen azonban az egészségpiac nem működhet biztosítás nélkül, hiszen annyira drágák a beavatkozások, hogy baj esetén alig pár ember tudná megfizetni saját ellátásának költségeit. A járulékot tehát kötelezően behajtják, és a „mindenkinek minden jár”-elv érvényesül, függetlenül attól, hogy mennyit és mennyi ideig fizetett.

Mindez egy olyan társadalmi program megvalósítását teszi szükségessé, amely az egészségmegőrzés fontossága és az egészségügyi szolgáltatások értékének tudatosítása révén nagyobb társadalmi felelősségvállalásra ösztönöz. Az egészségtudatosság javítását már fiatal korban, az oktatással kellene kezdeni. Fontos megtanítani, hogy az egészség olyan érték, amely ha elvész, gyakran csak részlegesen pótolható, és temérdek pénz, idő, fájdalom, szenvedés és kieső jövedelem az ára. Az ellátást tehermentesítené az is, ha ösztönző programokkal segítenék a betegeket az orvosi utasítások pontos betartására. Emellett jelentősen segítené az értéktudatosságot, ha a járulékfizetők által lekérdezhető, személyre szóló kimutatásokkal transzparenssé tennék, ki mikor és mennyi járulékot fizetett, illetve milyen értékben vett igénybe szolgáltatást. Ezeknek a puha eszközöknek a számszerű eredményei a társadalom egészségmegőrzésének javulásában és így az ellátási igények csökkenésében, valamint a járulékok nagyobb mértékű behajthatóságában is jelentkeznének.

Attól tartok, a változás keményebb eszközök használata nélkül csak kevésbé lehet eredményes, Ilyen eszköz lenne például, hogy a járulékfizetés elkerülése járjon valódi következményekkel, vagyis jogosulatlan igénybevétel esetén az ellátás díját kiszámlázzák, vagy adóként behajtsák. Célravezető lenne az is, ha a tudatos egészségveszélyeztetésnek számító fogyasztási cikkek (dohánytermék, alkohol stb.) árait következetesen terhelő és kizárólag az egészségügyi kasszát gyarapító többletadót vetnének ki, ezzel forintosítva azok kockázati értékét a lakosság körében. Mindez a társadalmi felelősségvállalás jegyében kiterjeszthető olyan gazdasági (főként ipari) tevékenységekre, melyek negatív externáliaként egészségkárosító környezetterhelést okoznak.

Amennyiben felelősségteljes magatartást várunk az állampolgárok részéről a finanszírozás kapcsán, akkor az államnak is megfelelő színvonalú szolgáltatást kell nyújtania. Ehhez azonban forrásra van szükség, amely önfenntartó mechanizmusok beiktatásával is biztosítható. Ezek lehetséges erőforrásai minden gazdaság esetében eltérők. A hazai egészségügy számos olyan kiaknázatlan erőforrással rendelkezik, amely lehetővé tenné az ellátórendszer részleges önfenntartását. Mivel regionális viszonylatban a hazai ellátás szakmai minősége kimagasló, árai viszont megfizethetőbbek sok fejlett állam ellátásánál, az egyik legnagyobb piaci potenciállal jelenleg az egészségturizmus rendelkezik mind a rekreáció, mind pedig a szakellátás terén. A szolgáltatások központi szervezése, valamint a nemzetközi kapcsolatok ilyen irányú tudatos építése volna szükséges ahhoz, hogy a jelenleginél nagyobb mértékű külföldi fizető keresletet tudjunk becsatornázni a hazai ellátásba. Az ebből származó bevételek a szolgáltatást nyújtó intézmények költségvetését gyarapíthatnák, így a kedvező ellátási helyzet „exportcélú” felhasználása a hazai betegek ellátásának fejlesztését, fenntartását támogatná.

Az egészségügy újrapozicionálása elsősorban tehát nem az állami támogatási keret bővítésével érhető el. A legfontosabb kérdés most az, hogy miként alakítható ki az állampolgárok magasabb szintű egészségügyi felelősségvállalása mind az egészségmegőrzés, mind a járulékfizetés kapcsán, valamint hogy az ellátórendszer színvonalának növeléséhez milyen erőforrások mobilizálhatók az állami kereten felüli bevételek dinamizálásával.”

Szerző: Drexler Donát, egészségügyi stratégiai szakértő


Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »