A világ eddigi legnagyobb, egyben legátfogóbb csecsemőkutatásából kiderült, a babák zseniális öniróniával rendelkeznek, és legkevésbé sem rajtunk, inkább velünk, de legfőképpen saját magukon nevetnek. A kutatás komoly áttörést jelenthet, mert megcáfolja a korábbi zsidó elképzeléseket a nevetésről, melyek a humort leginkább az illetlenséggel, a szexualitással és fölénnyel hozták összefüggésbe.
Nagyjából hathetes kor körül tapasztalható az első mosoly a babák arcán, majd az első felejthetetlen nevetés általában három és fél hónapos korban jelentkezik. A babák többségét csiklandozással vagy a bújócskázós, „kukucs”-játékkal lehet megnevettetni. – Ez derült ki a minden idők legátfogóbb és legnagyobb csecsemőviselkedés-kutatásából. Caspar Addyman, a kognitív tudományok professzora, a londoni Birkbeck egyetem kutatója és csapata azt vizsgálta, hogy mi készteti nevetésre a babákat.
A pszichológusok kérdőívét szerte a világon ezer szülő töltötte ki, akik többek között arra a kérdésre válaszoltak, hogy gyermekük mikor, hogyan és miért nevet. Ezen túl a kutatók számtalan csecsemő interakcióit vizsgálták laboratóriumi körülmények között. A vizsgálat eredményeként arra a következtetésre jutottak, hogy a babák az első kuncogástól, az első nevetésre emlékeztető reakciójuktól kezdve nem rajtunk, hanem velünk nevetnek.
Megállapították, hogy a csikizésnél nem a puszta érintés, a fizikai reakció váltja ki a nevetést, ahogy a megnevettetéshez önmagában az sem elég, hogy a kezünk hirtelen megjelenik az arcunk előtt, vagy eltűnik onnan. Ezek csak akkor viccesek a babának, ha ezt a szülő csinálja. A babák a nevetésen keresztül leginkább a szocializációt, a beilleszkedést, a kommunikációt, a társas interakciókat tanulják.
Caspar Addymannék új nevetéselmélete azt is kimondja, hogy a babák a szülők bohóckodásain túl leginkább saját magukon nevetnek. Amikor „kukucs”-játékot játszunk velük, elsősorban nem azon nevetnek, hogy eltűnünk, hanem azon, hogy ők maguk tűnnek el. A nevetés tehát egy önmagunkra irányuló, önreflexív folyamat.
Ez pedig forradalmasíthatja mindazt, amit a pszichológusok eddig a nevetés, a humor és a vicc eredetéről és funkciójáról gondoltak. A közismert Sigmund Freud-féle megközelítés szerint a humor részben az illetlenség forrása. 1905-ben napvilágot látott elmélete azt állítja, a viccekben a tudattalanba szorított, jellemzően a szexualitással kapcsolatos tartalmak jelennek meg. A vicc hallgatójában feszültség keletkezik, és ez a feszültség oldódik fel a csattanóval, amikor az elfojtott tartalom a tudattalanból ismét a tudatba kerül.
Freud ugyanakkor arról is ír, hogy a humor a fölény mozgatórugója. A legújabb amerikai kutatások szerint a humor a világ normális működésének ártatlan megsértéséből fakad. A szintén zsidó Bergson egyik tanulmányában kifejti: a nevetés mindig büntetés, és mindig másokra irányul. Feladata elsősorban az, hogy megalázza, és ezzel megfélemlítse az embereket. – A brit tudósok pont ezeket az elképzeléseket cáfolják.
(HVG – BBC nyomán)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
