Szeptember 20-án Budapesten, az Országúti ferences templomban ünnepi szentmisével emlékeznek Kriszten Rafael (1899–1952) ferences vértanú papra; a szentmise után pedig elhelyezik földi maradványait a Szűz Mária-kápolnában. A hét ferences vértanú boldoggáavatási eljárásának részeként a folyamat rendi felelőse, Kálmán Peregrin OFM az egyik mártír, Kriszten Rafael unokahúgával készített interjút.
Péteri Anna édesanyja Rafael atya elsőfokú unokatestvére volt; neki nagybátyja volt a ferences szerzetes. Az alábbiakban részleteket közlünk a vele készült interjúból.
– Rafael atya édesanyjának életéről mit tudna elmondani?
– (…) A férje Amerikába ment szerencsét próbálni, és itthon hagyta a feleségét három kisgyermekkel. Soha többé nem tért haza, pénzt sem küldött, így egyedül kellett felnevelnie a gyermekeit. A legidősebb fia, János megnősült és külön költözött. Rafael belépett a ferences rendbe. A legkisebb gyermek, Erzsike pedig tizenéves korában tüdőbajban meghalt. Lujza néninek nem volt különösebb végzettsége, egész életében a háztartást vezette, gondoskodott a családjáról. Különösen szomorú volt, hogy tulajdonképpen soha nem volt igazi otthona. Mindig valamelyik rokon fogadta be. Lakott nálunk is, édesanyám egyik húgánál is; később pedig ott, ahol Rafael atya szolgált. Egy-egy jó család adott neki szállást. Hol egyik helyen, hol a másikon élt. Soha nem mondhatta azt, hogy „ez az én otthonom”.
– Tudta-e, hogy mi történt a fiával?
– Nem. Egész életében várta és siratta. Folyton leveleket írt, illetve édesanyám segített neki kérvényeket fogalmazni, hogy megtudjon valamit Rafaelről. Soha egyetlen választ sem kapott. Mindig reménykedett. Úgy halt meg 1955-ben, hogy nem tudta: a fia már évekkel korábban meghalt a börtönben. (…) Mindig ő járt az eszében.
– Arról tud valamit, hogyan került kapcsolatba a ferencesekkel? (…)
– (…) amikor meghozta a döntést, egész életét ennek szentelte. Belépett a rendbe, végigjárta a képzés állomásait, és hűséges maradt a hivatásához. (…) Nagyon szerették az emberek. (…) Amennyire az akkori viszonyok engedték, igyekezett közösségeket szervezni. Imakörök alakultak körülötte, sokat foglalkozott az emberekkel, valóban pásztora volt a híveknek.
– Milyen volt Rafael atya Pécsett lelkipásztorként?
– 1948-ban kerültünk Pécsre (…) A ferences rendházban akkor sajátos helyzet volt: Rafael atya volt a plébános, a rendház házfőnöke pedig Juvenál atya, aki idősebb volt nála. A rendi ügyekben természetesen a házfőnök döntött, Rafael atya pedig elsősorban a plébániai munkát végezte. A rendház mellett álló épületben volt az irodája. Nagyon szeretett szépíteni, építeni, rendezni. (…) kialakított egy kis barlangkápolnát, amelyet a hívek nagyon megszerettek. (…) játszóteret szeretett volna létesíteni a Fiume úti iskola közelében. Már tárgyalt is az illetékes hatóságokkal, úgy tűnt, megvalósulhat a terve. Aztán megváltozott a politikai helyzet. Egyre inkább megkezdődött az Egyház ellehetetlenítése, és végül már semmit sem engedélyeztek.
(…)
A plébánián működött karitatív munka, és ő fontosnak tartotta a rászorulók segítését. Nagy szeretettel fordult a rendházban dolgozó testvérek felé is. A pécsi kolostor udvarán működött egy jelentős asztalosműhely, ahol a ferences fráterek készítették többek között a templom gyönyörű padsorait. Ezeket ma is csodálni lehet. Rafael atya gyakran lejárt közéjük. Szerette figyelni, hogyan készülnek a bútorok, hogyan születik meg a kétkezi munka eredménye.
– Hogyan emlékezik vissza Rafael atya személyiségére? Mi volt az, ami leginkább jellemezte?
– (…) nagyon szerette a hivatását. Egész életét Krisztusnak ajándékozta. Attól kezdve, hogy belépett a rendbe, hűséges maradt a papi és szerzetesi életéhez. (…) Csendesen, következetesen élte azt az életet, amelyre Isten meghívta. Ferencesként természetesnek vette az engedelmességet; ahová helyezték, oda ment. Megszerették az egyik helyen, eltöltött ott néhány évet, aztán újra tovább kellett indulnia. Minden új helyen elölről kezdte a munkát: megszervezte a plébániai életet, közösséget épített, és teljes odaadással szolgált.
Van egy fénykép, amely a budai ferences templomban készült. Valamelyik idős rendtársának arany- vagy gyémántmiséjén szolgált. Éppen az evangéliumot énekli vagy olvassa a képen. Valószínűleg 1945 körül készülhetett. (…) 1945 nyarán látogattuk meg Budán. Akkor utaztunk keresztül a rommá lőtt Budapesten. Kislány voltam még, de ma is élénken emlékszem arra, amit láttam. Kassáról kellett elmenekülnünk a front közeledése miatt. Mindenünket otthagytuk. Békéscsabára tértünk vissza, mert ott korábban is éltünk, ott tanított édesanyám, és ott voltak ismerőseink. Budapesten keresztül vezetett az utunk, és akkor kerestük fel Rafael atyát is. A város siralmas állapotban volt. Mindenütt romok (…)
– Beszélt akkor arról is, amit a háború alatt átélt?
– (…) a nunciatúrával együttműködve igyekeztek üldözött embereket megmenteni. Olyan iratokat – keresztleveleket – szereztek számukra, amelyek reményt adhattak arra, hogy elkerülhetik a deportálást. Különösen egy történetre emlékszem. Elmesélte, hogy az egyik utolsó deportáló szerelvény már útnak indult, amikor végre megkapták a szükséges keresztleveleket. Nem késlekedtek. Autóval indultak a transzport után, és valahol útközben, még a határ előtt sikerült utolérniük. Átadták az okmányokat, és ennek köszönhetően egy egész csoport embert leszállítottak a deportáló járműről. Hazaengedték őket. Nem tudom, hány ember életét sikerült így megmenteni, de ő úgy mesélte ezt el, mint élete egyik legnagyobb örömét. Nem magáról beszélt, hanem arról, hogy embereket sikerült megmenteni.
(…) népkonyhát szerveztek. Nagy mennyiségben főztek, hogy az éhező emberek legalább naponta egyszer meleg ételhez jussanak. A rendházban volt hozzá megfelelő konyha és szakács is. Az emberek tudták, hogy oda fordulhatnak segítségért, mert nem küldik el őket éhesen. (…) A háború borzalmairól is beszélt. Arról, milyen volt átélni Budapest ostromát, látni a romba dőlt várost, az emberi szenvedést. (…) mély nyomot hagytak benne, de soha nem keserűséggel beszélt róluk. Inkább mindig azt emelte ki, hogy a legnehezebb időkben is lehetett segíteni az embereken.
– Mit tudtak Rafael atya elhurcolásáról?
– Annyit tudtunk, hogy elvitték. Később kezdtek lassan kiszivárogni a részletek. Úgy hallottuk, hogy népszerűségének is áldozatává vált. A hívek látták, amikor az ÁVH teherautói megjelentek a rendháznál. Azt hitték, a ferenceseket viszik el, ezért sokan odasiettek, körülvették a teherautókat, és nem akarták engedni, hogy elvigyék a papjaikat. Az ávósok erre erőszakkal oszlatták fel a tömeget: ütötték, verték az embereket, végül mégis elvitték a szerzeteseket. (…) sokáig úgy tudtuk, hogy Vácon van börtönben. Arról, hogy bírósági eljárás is indult ellene, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, csak évekkel később szereztünk tudomást.
– Haláláról mikor értesült a család?
– Csak évekkel később. Édesanyja addigra már meghalt anélkül, hogy megtudta volna fia sorsát. Mi sem ismertük a részleteket. (…) hosszú idő elteltével tudtuk meg, hogy a börtönben halt meg. (…) Amikor később megtudtuk, milyen szenvedések után halt meg, még fájdalmasabb lett az emléke. Már fiatal korában súlyos betegségen esett át: tuberkulózis miatt eltávolították az egyik veséjét. Így eleve gyengébb szervezettel került börtönbe. Azt hiszem, az ottani embertelen körülményeket már nem tudta elviselni. Nem is volt sokáig fogságban; szervezete feladta a küzdelmet.
(…) Amikor végül megtudtuk, hogy a börtönben halt meg, szerettük volna, ha valamilyen módon mégis marad utána kézzelfogható emlék. Ezért a családi síremlékre felvésettük a nevét is. Tudtuk, hogy nem ott nyugszik, de legalább legyen egy hely, ahol rá is emlékezhetünk. (…)
A Kálmán Peregrin OFM által készített interjú az Országúti ferences plébánia lapjának őszi számában jelent meg. A beszélgetés szerkesztett változata ITT olvasható.
Forrás: Ferences Média
Fotó: Országút, 2026. ősz
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
