Mintha egy fordított tündérmesét olvasnánk: hiába becézték Rózsabimbónak, hiába volt szép és művelt, Margit hercegnőért, II. Erzsébet húgáért sohasem jött el az egész életében várva várt királyfi. Világra jöttekor hatalmas vihar tombolt, ahogy az 1930. augusztus 21-én született kislány élete is viharos volt, tele csalódásokkal. Erzsébetnél négy évvel volt fiatalabb, de már két évtizede nincs az élők között. Élete utolsó éveiben mintha várta volna a megváltó elmúlást: a sors ebben az egyben kegyes volt hozzá, álmában érte a halál.
A két hercegkisasszonynak már a gyerekkori fotói is a híres királyi játszóházból árulkodóak: Erzsébet mindig „comme il faut”, kifogástalan összeszedettséggel állt a fényképezőgép lencséje elé, vele ellentétben a gyakran durcás húga mintha folyton nyelvet szeretett volna ölteni környezetére.
Sokan állítják, hogy pontosan ez a klisé lett Margit tragédiája: nem tudott kiszabadulni az eleve rá osztott „rosszkislány” szerepkörből. Saját maga is ezt az imázst erősítette, hiszen többször nyilatkozta: legnagyobb öröme mindig az volt, ha engedetlen lehetett. Sorsa mégis akkor dőlt el véglegesen, amikor hőn szeretett apjából uralkodó, nővéréből pedig trónörökös lett.
Családi idill 1933-ból
A múlt század egyik legnagyobb médiafigyelemmel kísért eseménye a „nagybácsi”, VIII. Edward lemondása volt. A koronázott király 1936-ban nem mindennapi lépésre szánta el magát azért, hogy elvehesse a „bűnös nőt”, a polgári származású, kétszeresen elvált, ráadásul amerikai Wallis Simpsont.
Edwardot – VI. Györgyként – öccse követte a trónon, így lett az idősebb lányából, az akkor tízéves Erzsébetből trónörökös. És ettől a pillanattól kezdve a két hercegkisasszony sorsa gyökeresen elvált egymástól, és a nekik kiosztott szerepek is merően különbözőek lettek. Hogy melyikük volt a vonzóbb? A Rózsabimbónak becézett Margaret Rose állítólag szívesen mondogatta: „Én szebb vagyok…” – de ez lehetett kamaszos dac egy másodszülött kislánytól, akit ráadásul egy világ választott el uralkodásra készülő testvérétől.
Családi idill1942-ből: a trónra született, mindig kifogástalan, tökéletes Erzsébet és a háttérbe szorított, makrancos húg, Margit
Míg Erzsébetet nagy szigorral nevelték, alaposan felkészítve a hatalmas brit birodalom vezetésére, addig Margit oktatásával meglepően keveset törődtek, hiszen nem vártak tőle jelentős nyilvános szerepléseket. Ebben a nagy engedékenységben az édesapának is szerepe lehetett, aki talán ezzel akarta kompenzálni hirtelen háttérbe szoruló kislányát, akit imádott. „Erzsébet a büszkeségem, Margit az örömöm” – mondogatta a hercegkisasszonyokról: talán csak egy pszichológus tudná kielemezni, mit érezhetett az egyik oldalról elkapatott, a másik oldalról háttérbe szorított kislány e szavak hallatán.
Ma már legfeljebb csak mosolygunk tinédzseréveinek lázadásain: pirosra festette a száját, körmét, bulizott, te jó ég! Mégis érdemes itt megállni egy pillanatra. Az 1950-es évek Angliájában a szexuális erkölcs romlása mérhetetlen aggodalom tárgyát képezte. Ahogy az ország a háború utáni szigorú mértékletességből megindult a jólét felé, a kommentátorok folyton a homoszexualitás, a prostitúció, a korai terhesség veszélyeiről kezdtek értekezni.
Mindezt ráadásul összevetve a „régi szép időkkel”, amikor a fegyelmezettségéről híres királyi családban nem fordulhatott volna elő, hogy valaki „rossz példát mutasson a fiataloknak” – ahogy ezt Margitról állította a pletykára és a botrányra éhes sajtó, gyakran felidézve a királyi család világháború alatti, méltósággal viselt megpróbáltatásait. Többek között azt a történetet, miszerint Winston Churchill miniszterelnök az tanácsolta a hercegnőknek, hogy a bombák sújtotta és német invázióval fenyegetett Angliából költözzenek a tengerentúlra, mire a királynő – Erzsébet és Margit édesanyja – azt közölte népével: „A gyerekek nem mennek nélkülem. Én nem megyek a király nélkül. És a király sohasem menne…”
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
