Október 16-án, amikor Rómában megemlékeznek a zsidók 1943-as elhurcolásáról, Edith Bruck magyar zsidó származású írónő, a Soá túlélője elmondja: a gyűlölet méreg, ami felemészti azt, aki magában hordozza. Ő maga nagyon fontosnak érzi, hogy beszéljen a fiataloknak az elszenvedett tragédiáról, és látja, mennyire figyelnek rá, számos levelet kap tőlük. Az AgenSIR katolikus hírügynökség kérdezte.
Október 16. a római gettó elleni támadás dátuma. A zsidóellenes razzia során, amelyet Róma német megszállása alatt hajtottak végre, 1259 embert hurcoltak el, köztük 689 nőt, 363 férfit és 207 gyereket, szinte mindannyian a római zsidó közösség tagjai voltak. Csak 16-an élték túl. 82 év telt el azóta, de emlékezni arra, ami történt, „ma is ugyanolyan fontos, mint tegnap és mint holnap” – vallja Edith Bruck, aki nem fárad bele, hogy ezt újra és újra elmondja. A magyar származású írónőnek a napokban jelent meg az új könyve L’amica tedesca (A német barátnő) címmel.
– Mennyire fontos mesélni és emlékezni?
– Hatvan éve tanúskodom, és addig fogom tenni, amíg lélegzem. Fontos, mert a rasszizmus, az antiszemitizmus visszatér. Jön és megy, de soha nem ér véget, ezért mindig abszolút időszerű beszélni, tanúskodni, mesélni.
– Hogyan éli meg Ön, aki a saját bőrén tapasztalta a Soá borzalmait, amikor az auschwitzi látogatásokat iskolai kirándulásoknak nevezik?
– Rosszul, hogyan is lehetne másképp? Nem egyszerű iskolai kirándulásról van szó, hogy jól érezzék magukat. Mégis azt hiszem, az a legfontosabb dolog, hogy a fiatalok mindenképp elmenjenek oda: lesz, aki majd megérti közülük, valami megmarad benne. Még ha nem is lehet igazán elképzelni, mi történt ott, mi zajlott, valami megmarad. Főként azért, mert Auschwitzból nagyon kevés maradt meg ahhoz képest, amilyen volt.
– De Ön szerint a mai fiatalok hajlandók befogadni a fájdalomnak azt az üzenetét, amit Önök mesélnek? Mindig nyitottan fogadták Önt a fiatalok?
– Teljes mértékben igen. Mindig csendben meghallgattak, figyelmes tekintettel. Alapvetően fontos elbeszélni a történeteket. Ezt tanúsítja a több száz levél, amit fiataloktól kapok. Még egy könyvet is kiadtam a leveleikből (I frutti della memoria, Az emlékezet gyümölcsei címmel): fontos beszélni, éppen azért, hogy megvédjük őket, hogy megpróbáljuk jobbá tenni őket, a magunk szerény lehetőségei között, amennyire meg tudjuk érinteni őket. Mindig nagy figyelemmel hallgattak. És folytatni kell a tanúságtételt, hiszen azok a levelek továbbra is érkeznek, rengeteg van belőlük. Soha nem szabad abbahagyni, hogy beszéljünk róla, mert, sajnos, a világ nemigen lesz jobb.
– Ami a jobbá nem váló világot illeti: Ön látta azoknak a fiataloknak a visszatérését, akik két évig voltak a Hamász túszai. Látta őket? Mit érzett? Mit juttattak eszébe?
– Kimondhatatlan fájdalmat okoznak nekem, igazán kimondhatatlant. Azt mondták, hogy két szörnyű évet éltek át ebben a borzalomban. Szörnyű, szörnyű. Az ember megőrül. Tényleg nem tudom, hogyan lehet ilyen sokáig elviselni ezt, ilyen körülmények között. Az éhség, a megalázás, az elszigeteltség. De legfőképpen az a tény, hogy nem tudják, túl fogják-e élni, hazatérhetnek-e valaha. Nem. Szörnyű lehet túsznak lenni. Fogolynak lenni, mint amilyen én voltam a náci lágerekben, más dolog, mert több százan voltunk. De egyedül bezárva lenni egy helyre, az rettenetes kegyetlenség.
– Ön is átélte ezt a kegyetlenséget, a Soá idején. Hogyan sikerült begyógyítani ezt a sebet?
– Ez a seb soha nem gyógyul be. Nem gyógyulhat be, semmilyen módon. De az, hogy több mint hatvan éve tanúságot teszek róla, nagyon sokat segít nekem. A fiatalokkal való beszélgetés erőt ad. És ők meghallgatnak, átérzik. Írnak nekem, több száz levelet küldenek. A tanúságtétel számomra is megkönnyebbülés, még a fájdalom közepette is: így tudok legalább részben megszabadulni attól a belső tehertől. Érted, mire gondolok? Ezért fontos továbbra is beszélni, továbbmenni, még ha olykor nagyon, nagyon fájdalmas is. Gyakran a fiatalok együtt sírnak velem. És amikor sírnak, abból látom, hogy valóban meghallgattak. Ha csak egy kis esély is van arra, hogy jobbá tegyük ezt a világot, amely helyrehozhatatlannak látszik, meg kell próbálni. Ferenc pápa azt mondta nekem: „Edith, te a jóság egy cseppje vagy ebben a fekete tengerben.” És én azt válaszoltam neki: „Szentatyám, én már csináltam egy kis pocsolyát.”
– Mint a Soá túlélője, mit mondana ezeknek a fiataloknak, akik most szabadultak ki? Van üzenete, amit küldeni szeretne?
– A remény soha nem hal meg. Azt szeretném mondani a fiataloknak, hogy ápolják a reményt, mindig, és ne hagyják, hogy megkeményítse őket, amit átéltek, amit megtapasztaltak. Nem szabad őrizni a haragot, nem szabad gyűlöletet táplálni senki iránt: a gyűlölet méreg, ami felemészti azt, aki magában hordozza. Fontos, hogy ne engedjük eldurvulni az érzéseinket más emberi lények iránt, még azok iránt sem, akik a legrosszabbat tették. Mert a gyűlölet árt, először is nekünk magunknak.
Forrás és fotó: AgenSIR (Chiara Biagioni)
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
