Kétségbeesés, tehetetlenség, bizonytalanság – az élsportolók élete nem csak a meccsekről, versenyekről és edzésekről szól. Ha közbejön egy súlyos sérülés, megfordul velük a világ, hát még, ha a pályafutásuk is veszélybe kerül. A 17 hónapja kényszerpihenőn levő válogatott kosárlabdázó, Slama Angelika mesélt lapunknak arról, hogyan élte, éli meg az elmúlt időszakot.
Slama Angelika második idényét töltötte a lengyel élklubban, az Arka Gdyniában 2021 tavaszán. A Szlovákia harmadik legjobb női kosárlabdázójának választott, akkor 26 éves játékos egy bajnokin szenvedett súlyos sérülést. Akkor úgy tűnt, az elülső keresztszalag-szakadás miatt „csak” a nyári Európa-bajnokságról marad le, és év vége felé már visszatérhet a pályára. A sors – és a műtétet elvégző lengyel orvos hibája – azonban közbeszólt. Slamának újra kés alá kellett feküdnie 2022 elején. Előzetesen október-november tájékán kellett volna véget érnie a rehabilitációjának, de egyelőre minden bizonytalan.
„Még nem vagyok a végén sajnos… Komplikációk adódtak, meghúzódott a térdemben valami, így egy hónapig vissza kellett vennem a rehabilitációs gyakorlatokból, megint tolódott a visszatérés időpontja. A közelmúltban végzett tesztek alapján a két lábam már majdnem egyforma erős. Egy ideje már futhatok is, de csak nagyon lassan, kocogva. Előkészítő gyakorlatokat végzek az ugrásokhoz és más, dinamikus mozgásformákhoz. Szóval már a rehabilitáció érdekesebb részénél tartok, de nagyon nehéz a testemnek és a térdemnek is visszaszoknia ehhez a mozgáshoz. Rögtön az első futás után például több napig nem tudtam rendesen lemenni a lépcsőn, annyira fájtak a lábaim. De minden edzéssel jobb és jobb lesz.”
A somorjai származású kosarastól számtalan dolgot terveztünk megkérdezni, de Slama magától is tovább mesélt. Gyorsan kiderült, hogy próbál optimista maradni, mégha nagyon nehéz is a jelenlegi helyzetében nem borúlátónak lenni.
„Nem akarok már időpontokban gondolkodni. Már annyiszor volt kitűzve egy-egy hónap a vissazatérésemre, és nem történt úgy sosem. Reális lehet még az idei év is, de több mint valószínű, hogy 2023 lesz belőle. Akkor fog kelleni eldöntenem azt is, hogy elkezdek-e valahol játszani. Mert nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy például januárban nem csak fizikálisan, de mentálisan is 100%-osan készen álljak a játékra. A hosszú kihagyás után egészen biztos, hogy fejben is gondok lesznek, félni fogok a pályán, a párharcoktól. És nem szeretnék így kiállni, nehéz helyzetbe hozni a csapatomat. Másrészt meg szükségem lesz arra, hogy egy csapatnál eddzek, készüljek. (Tét)meccseket esetleg majd a playoffban tudnék elképzelni, de az is lehet, hogy teljesen kihagyom ezt, a 2022/2023-as szezont is. És akkor a következő idényt tudnám már 110%-osan indítani.”
Slamának – sok hasonló cipőben járó sportolóval ellentétben – nagy szerencséje, hogy lengyel klubjában maximális megértéssel fordulnak felé. Négy külföldi játszik a csapatban, s a megengedett ötödik helyet továbbra is neki tartják fenn, még abban az esetben is, ha játszani még nem tudna, csak lassan újra adaptálódni az élsporthoz. Sőt, – stílusosan – játékban van egy olyan megoldás is, hogy itthon, Somorján kezdene el kosarazni.
De tervezni nehéz ebben a helyzetben, amikor már azt sem tudja, hányadán áll. A telefonvonal másik végén Slama többször is elhallgat néhány másodpercre, hogy folytatni tudja a beszélgetést. „Nehéz erről beszélni… Ez már a második alkalom, hogy hosszú sérülés után vagyok, és nem mondhatom azt, hogy igen, januárban visszatérek. Annyi mindenen keresztülmentem már az elmúlt hónapokban, hogy nem tudom kizárni azt, hogy az év elején azt mondom, végeztem, nem bírok már tovább küzdeni.”
Sok hónapos felépülés után, amikor már elérhető közelségbe kerül az ember régi életéhez való visszatérés, megtudni, hogy kezdődik minden elölről, kétségbeejtő. Haragot, szomorúságot érez az ember inkább, vagy körül sem lehet határolni, mi zajlik le benne?
„Az első alkalommal elég könnyedén vettem a bajt, elintéztem azzal, hogy karrierem során soha nem voltam még sérült. A leghosszabb kényszerpihenőm három nap volt, amikor egyszer kiment a bokám. Meccset soha nem hagytam ki egészségi probléma miatt. És volt már több olyan csapattársam is, aki megtapasztalta, mivel jár egy ilyen súlyos sérülés. Másodszor már nagy sokk volt… Hogy megint végig kell menni a folyamaton, mert ez igazán nem könnyű… Nem haragudtam senkire, pedig az orvosra lehetett volna, mert az első műtét után nem vallotta be, hogy rosszul fúrta be a csavart a térdembe. A fizioterapeuta is látta, hogy valami nincs rendben, de az orvos nyugtatta. Nem hibáztatom őt, és magamat sem, mert én csak azt csináltam, amit mondtak. Ez olyan dolog, amit én nem tudok kontrollálni, nagyon rossz érzés, hogy lényegében tehetetlen vagyok, hiába végzek el minden feladatot, gyakorlatot százszázalékosan. Ha bírni fogja a térdem, akkor kosarazok, ha meg nem, akkor ennyi.”
Ez utóbbit akkora sóhajjal, olyan hosszú ny-nyel ejti ki, amiben minden fájdalma, félelme benne van. Mert ugyan pozitív igyekszik maradni, de vannak rossz napjai is. Ilyenkor mindig próbálja meggyőzni magát, hogy el kell fogadnia a helyzetet, és küzdeni tovább. Mert a legfőbb motivációja a saját karrierje.
„Kiskorom óta ezt csinálom és azt hiszem, elmondhatom, hogy sikeres is voltam a kosárlabdában…. Az hajt a leginkább, hogy ha most be kéne fejeznem, akkor ez úgymond nem a saját döntésem lenne, akarok egy esélyt arra, hogy majd kényszerítő körülmények nélkül tudjam kimondani egyszer, hogy visszavonulok… Be akarom bizonyítani, hogy én ezen is túl tudok jutni.”
Hallgatni sem könnyű ezt az őszinte vallomást, azt pedig elképzelni is nehéz, átélni milyen lehet. A feszültség már-már kitör Slamából, a sírás határán is igyekszik azonban folytatni a gondolatmenetet.
„Felkerestem egy sportpszichológust, vele dolgozunk. Sokáig sportosan próbáltam venni a második műtétet, hogy ez egy normális dolog, szomorú voltam persze, de azt mondtam, oké… Csak már nagyon hosszúra nyúlt ez az időszak. 17. hónapja tart… Kezdett elveszni a motivációm. Így is elmentem és végigszenvedtem minden rehabilitációs edzést, de már nem éreztem jól magam. Ekkor döntöttem el, hogy beszélni akarok egy szakemberrel, mert sok sportoló dolgozik pszichológussal, és sokat segít nekik. Persze ez sem arról szól, hogy ő majd kihúz a slamasztikából, inkább egy újabb támaszt nyújt, hogy magam kimásszak ebből a helyzetből. Mentálisan nagyon sokat segít.”
Mint ahogy az sem elhanyagolható tényező, hogy Slama így sem unatkozik, gyakorlatilag alig van szabadideje.
„Tanulok továbbra is lengyelül, egész nyáron jártam különórákra, mostanra már rendesen konverzálok, legalábbis azt, amire szükségem van, már tudom. A rehabilitáció elég komoly igénybevételt jelent, hetente három-négy alkalommal napi kétszer is edzek, az edzés utáni napokon pedig vagy fizioterapeutához vagy masszázsra megyek. Ez időben sem kevés, ráadásul jól el is fáraszt, és mivel ebben a szakaszban a pihenés is fontos, leginkább a jövőn gondolkozom. Tanfolyamokat keresgélek, figyelem, mi érdekelne, hogy több dolgot is kipróbálhassak. Persze azért a kosárlabda környékén szeretnék maradni, ha lehet, ügynökként, fiatalokkal foglalkozva, egy klubnál menedzserként…”
De leginkább a pályán – vágunk közbe, vélhetően minden sportszerető ember kívánságát megfogalmazva.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
