A tavalyi esztendőben emlékeztünk meg Munkácsy Mihály születésének 180. évfordulójáról. Ebből az alkalomból nyílt kiállítás a Szépművészeti Múzeumban, Munkácsy – Egy világsiker története címmel. A tárlat március 30-áig tekinthető meg. Idén pedig arra emlékezünk, hogy a magyar képzőművészet világszerte ismert alakja százhuszonöt évvel ezelőtt adta vissza lelkét a Teremtőnek.
Harsányi Zsolt (1887–1943) író, újságíró, műfordító 1938-tól 1943 novemberében bekövetkezett haláláig a Vígszínház igazgatója volt. Nagyszabású, teljességre törekvő regényt írt többek között Hunyadi Mátyásról, Zrínyi Miklósról, Liszt Ferencről, Madách Imréről. Munkácsy Mihály életét bemutató regénye 1934-ben született, s a kötet 1943-ban már a negyedik kiadást érte meg. Ezt követően azonban több mint hatvan évig nem jelenhettek meg a könyvei. Kálmán Imre Marica grófnő című operettjét és Kodály Zoltán daljátékát, a Háry Jánost is az ő szövegkönyvével játszották a színházak.
Regényében Harsányi a kisgyermekkortól kezdve mutatja be a világhírű festőművész életét. A Lieb Mihály néven született kisfiú igen korán elveszíti szüleit, először édesanyját, majd édesapját is, aki az 1848/1849-es szabadságharcban a Habsburgok ellen harcol, emiatt a bukást követően bebörtönzik. A börtönben szerzett súlyos betegségébe hal bele. Az árván maradt hat testvért szétosztják a rokonság között, így később szinte egyáltalán nem találkoznak egymással. Az ekkor hatéves Miska anyai nagybátyjához, az ügyvéd végzettségű Reök Istvánhoz kerül, Békéscsabára. Szigorú, de szeretetteljes nevelésben részesül. A festészet iránti tehetséget a génjeiben hordozza: a szomszéd kislánynál látott festékesdoboz színei elvarázsolják. Egyelőre csak a képeskönyveket színezi ki. Mivel azonban nem szeret tanulni, nagybátyja asztalosinasnak adja. Harsányi szociológiai pontossággal ábrázolja az inasok embertelen körülményeit, hajnaltól késő estig dolgoznak, jogaik nincsenek, csak kötelességeik. A kamasz Munkácsy gyűlöli az asztalosságot, érzi, hogy nincs a helyén, de egyelőre fogalma sincs, mihez kezdjen. Ha van egy kis szabadideje, a nadrágzsebében magával hordott ónnal tiszta lapra, gyalult deszkára rajzolgat. „Azt lehetett volna mondani, hogy nem is ő akart rajzolni, hanem a keze.” Az asztalosműhely irgalmat nem ismerő tulajdonosától kapott pofonokat is vállalja. A világban helyét kereső ifjú verseket ír, szórakozásból lemásolja a híres író, Jókai Mór arcképét, majd a Zrínyi Miklóst és a szigetvári hősöket ábrázoló festményeket. Egy városszerte ismert aradi ügyvéd Jolánka nevű lányáról készült rajza olyan jól sikerül, hogy a Bettelheim-könyvesbolt vezetője kiteszi a kirakatba. A kamasz Miska életében biztos támasz a nagybátyja és annak felesége, Mari néni, s ez így is marad szinte egész életében. Ők azok, akikre bármikor számíthat.
A gondviselés végig mellette áll. Súlyosan megbetegszik, de ekkor találkozik Szamossy Elekkel, az akadémiai képzettségű festőművésszel, akinek a tanítványa lesz. Mesterének köszönhetően gyarapítja technikai tudását, és megismeri a művészettörténet alapjait is. Felkerül Pestre, s innentől kezdve valóban úgy alakul a története, mint a mesebeli királyfié. Az ismert és jó nevű festőművészek – elsősorban Ligeti Antal, Than Mór, Telepy Károly – felismerve az ifjú festő kivételes tehetségét, mindenben támogatják. Nincs bennük féltékenység, hitük szerint a művészet útja széles, az egyik nagyság nem szorítja ki a másikat, jól megférnek egymás mellett. Than Mór így bátorítja Munkácsyt: „Igen, magából alighanem lesz valami.” Ligeti Antal pedig így fogalmaz: „Sok gyarlóság, sok kezdetlegesség. De magvas és eredeti, feltétlenül van tehetsége.” A fiatal Munkácsyban erős és megingathatatlan az érzés: „A Jóisten akar tőlem valamit.”
A regényben szerepel egy, a Harsányi család legendáriuma szerint megtörtént esemény leírása is: amikor 1868-ban az akkor huszonnégy éves Munkácsy hazatér Münchenből, a Lakodalmi hívogatók című zsánerképével jelentkezik az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kiállításán. Ez „kellemes hangulatú, ízes magyar” életkép volt. Az ifjú festőpalánta elismerésre vágyott, s ezzel az alkotásával szerette volna elnyerni az öreg Harsányi Pálnak, a társulat elnökének (az író Harsányi Zsolt nagyapjának) tetszését. Harsányi arról álmodott, hogy megtalálja azt a festőt, aki Petőfi modernségével és természetességével képes megalkotni a magyar élet képeit. Amikor Munkácsy és a társulat elnöke ott állt a kép előtt, az idős Harsányi egyszer csak a festő vállára tette a kezét és így szólt: „Csak egyet mondok, öcsém: maga az én emberem.”
Harsányi Zsolt regényében kiválóan beleéli magát több Munkácsy-kép születésébe, s az alkotásról úgy ír, mintha a képet létrehozó festő helyében lenne. Az Ásító inas megfestéséről például a következőket veti papírra: „És látta maga előtt a szuszogó, hunyorgó, ásítozó, nyújtózó inasgyerekeket, köztük Lieb Miskát, aki ilyen messziről valósággal idegennek tűnt fel előtte. Nemcsak ezt az utcáról hozott, modellként használt, szipákoló fiút festette rá a képre, hanem Lángi uram asztalosműhelyének minden reggeli emlékét.”
A regényben ábrázolt Munkácsy sok mindenkitől tanul, de senkire nem akar hasonlítani, „maga akar lenni, senki más”. Időnként súlyos alkotói válságot él át, ám ezeket mindig jelentős alkotások megszületése követi. Miután huszonhat évesen a Siralomház című képével elnyeri a párizsi Szalon aranyérmét, egy csapásra világhírű lesz, mégsem válik önteltté. Nem ismeri az elégedettség érzését. Felesége, a dúsgazdag Cécile szinte minden gondot levesz a válláról, egyengeti útját a nemzetközi hírnév felé, megszerzi befolyásos emberek támogatását. Mindez azonban önmagában nyilván nem lett volna elegendő, ha Munkácsyban nincs meg az egészen különleges tehetség, s emellett a lenyűgöző, kitartó szorgalom.
A regényben több drámai mozzanat is helyet kap, ilyen mindenekelőtt Cécile és Munkácsy házasságának alakulása. Kezdetben szenvedélyes szerelem köti össze őket, amelynek intenzitása azonban az idő múlásával csökken. Cécile-t öntörvényű, akaratos személyiségként ábrázolja Harsányi; segítségének ára van: elriasztja művész férjének minden barátját, rokonát, megszabja, hogy kivel tarthat fenn kapcsolatot. A választásban egyetlen szempont létezik számára: ki az, aki hasznos lehet Munkácsy előrejutása szempontjából. Cécile asszony kiköveteli Munkácsytól, hogy lazítsa meg kapcsolatát az ugyancsak zseniális Zichy Mihállyal, s beszélje le a kiváló német festőt, Wilhelm Leiblt arról, hogy Párizsba költözzön. Munkácsy a házassági béke érdekében rákényszerül arra, hogy alapvetően békés és segítőkész természetével ellenkező cselekedeteket hajtson végre. Megszakítja az érintkezést az őt kezdetben mindenben segítő Ligeti Antallal is, mert – amint őszintén bevallja Cécile-nek – plátói szerelem fűzi jótevője feleségéhez, Laurához. Attól azonban, hogy Munkácsy folyamatosan engedni kényszerül felesége követeléseinek, jóvátehetetlenül sérül a kettejük kapcsolata és a festő lelke is.
A fényes pályát befutó Munkácsy legjobb barátjának, az ugyancsak zseniális Paál Lászlónak tragikusan alakul a sorsa. A barbizoni iskola, a plein air tájképfestészet egyéni hangú festője élete utolsó éveit elmegyógyintézetben tölti, s mindössze harminchárom éves, amikor elragadja a halál. Munkácsyt emellett az is mélységesen megrendíti, hogy a mindig magabiztos, sziklaszilárd jellemű nagybátyja, Pista bácsi legkisebb gyermekének halála után öngyilkos lesz.
A regény talán legdrámaibb jelenetsora az, amikor Munkácsy a Krisztus-trilógia első részét, a Krisztus Pilátus előtt című képet festi. A házaspár hosszú éveken keresztül hiába reménykedik a gyermekáldásban, s amikor már-már lemondanak róla, kislányuk születik. Boldogságuk határtalan, de csupán néhány óráig tart, mert a csöppség a születését követő hajnalban meghal. Mindketten összeomlanak. Cécile csillapíthatatlanul zokog a gyermekágyban. Munkácsy a készülő festményére mered, a feszületre, s eszelősként perlekedik Krisztussal: „Mondd hát, miért tetted ezt velem? Velem! Aki annyira szeretlek! És te nem szeretsz engem? Hiszen én jó voltam, én annyi mindent odaadtam… Hát miért? Mondd! Te, aki olyan jó vagy! Most milyennek fesselek a képen?” A temetés után bezárkózik a szobájába, és az alkotással vigasztalódik: „Festett, véghetetlen bánattal a szívében, de jólesett festenie. Most a legutoljára maradt főalakon dolgozott. S akit keserűsége első óráján lázadozva vádolt, az most kimondhatatlan jósággal enyhítette szenvedését. Mialatt festett, önmaga olvadt bele a világ legnagyobb vértanújának alakjába. Ő állt ott a külvilág Pilátusa előtt, a sorstól arcul csapva és megalázva, ő viselte a bánatot alázatos gyermeki szelídséggel és megadással. S egyszerre átsuhant rajta a különös megvilágosodás: ha nagyot akart, mindig csak egyet tudott festeni… valaki ott van a képen, akit lebírt a végzet, de a voltaképpeni győző mégis ő maga, a benne rejlő erőnél fogva. A Siralomház halálra ítélt betyárja, az örök vakságra ítélt Milton, a kereszthaláltól menthetetlen Krisztus, ezek mind ugyanazt jelentik: azt az embert, akit megvakíthatnak, megölhetnek, letiporhatnak, de mindig élő marad benne az a szikra, amely magából Istenből való.” Munkácsy így vallott monumentális festményéről: „Én az emberi alakban megjelent Istent akartam ábrázolni.”
Munkácsy, aki élete nagy részét Párizsban töltötte, soha nem felejtette el, honnan származik. Egyre idegenebbnek érzi magát a francia fővárosban: „mindig csak ez az idegen város (…), folytonos honvágy és reménytelenség”. „Nem sokáig bírom már Párizsban. Szeretnék hazajönni.” Portrét fest a világhírű zongoristáról és zeneszerzőről, Liszt Ferencről, és erőt merít belőle, amikor a kérdésre, hogy magyarnak vallja-e magát, így válaszol: „Feltétlenül. Mindig hangoztattam, és büszke is vagyok rá. Otthon sokszor a szememre vetették, hogy nem tudok magyarul. Édes istenem, Széchenyi István is németül gondolkozott. (…) Én igenis magyar vagyok és el vagyok ragadtatva a fajtámtól.”
Harsányi Zsolt regényében Munkácsy érett férfikorának időszakát megszomorítja váratlanul rátörő gyógyíthatatlan betegsége, a hátgerincsorvadás, és félelme attól, hogy megőrül. Ez végül be is következik sajnos. A könyv végén a megbomlott elméjű festőzsenit elszállítják az endenichi elmegyógyintézetbe, ahol élete utolsó három évét tölti.
Munkácsy Mihály sikerekben és küzdelmekben, örömökben és bánatokban egyaránt gazdag élete olyan, mint egy megvalósult tündérmese. A Munkácson született, egészen korán árvaságra jutott kisfiú gyermek- és kamaszkora sokféle viszontagsága után végül elindul a nagyvilágba, s rendkívüli tehetsége és páratlan szorgalma révén ünnepelt festőzsenivé válik. Ady Endre sorai is eszünkbe juthatnak róla: „Ha száz átok fogja a vérem, / Ha gátat túr föl ezer vakond, / Az Oceánt mégis elérem. // Akarom, mert ez bús merészség, / Akarom, mert világ csodája: / Valaki az Értől indul el / S befut a szent, nagy Oceánba.”
Harsányi Zsolt: Ecce homo – Munkácsy Mihály életének regénye, Alexandra Kiadó, 2020.
Fotó: Mészáros Ákos
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. február 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
