Régóta dédelgetett álmunk válik valóra: Magyarország olimpiát rendez.
Ám ahogy közeledik a rajt, már hallhatóan szűkölünk a félelemtől: az álom rémálommá lehet. Nem a jövőbe látunk, ez a jelen látlelete. Egyetlen előtag, egy négybetűs szó hibádzik csupán. Az a fogalom, amely valaha az életünk egy részét jelentette, mára azonban kikopott belőle. A sakk. Magyarország, mint minden eseménynek, várhatóan a 2024-es sakkolimpiának is kiváló házigazdája lesz. A viadal mégis leégéssel fenyeget, ahogy arra a sportág egyik kiválósága figyelmeztet. A magyar sakkozás ugyanis romokban hever.
Már régóta nagy bajok vannak a magyar sakk és azon belül az élsakk háza táján, de ezt nem szoktuk kiteregetni.
Gara Anita e szavakkal vezeti fel a közösségi médiában megfogalmazott – saját szavaival élve – segélykiáltását. Az olvasók egy része az iménti mondat után talán máris továbblapoz, mert hogy ki az a Gara Anita? Nos, önmagában már az is jellemző, hogy egy hatszoros magyar bajnok és ugyancsak hatszoros olimpikon, Európa-bajnoki ezüstérmes magyar sportolót azzal kell mentegetni, hogy higgyék el, ha nem is ismerik, komoly sakkozó. Gara Anita még az ezredforduló előtt hatalmas tehetségként bontogatta a szárnyait, a világ legjobb ifjúsági sakkozói között jegyezték. Nem ért el ugyan a legjobb magyar játékosokhoz, Verőci Zsuzsához, Ivánka Máriához, a Polgár nővérekhez, Mádl Ildikóhoz mérhető eredményeket, ám hosszú éveken át nélküle is elképzelhetetlen volt a magyar válogatott. Csak éppen neki már nem adatott meg az, ami elődeinek, Csonkics Tündének vagy Porubszky Máriának: a nélkülözhetetlen csapattagnak is kijáró hírnév és megbecsülés.
Gara Anita – megelégelve a kilátástalanságot – 2016 óta sakkozóként önkéntes száműzetésben él, ám az ő passzív rezisztenciája önmagában persze semmit sem oldhatott meg. A szavai őszinteségében, hitelességében azonban nincs okunk kételkedni. Ha felvállalta a vészharang megkongatását, az a legkevesebb, hogy igyekszünk arra rezonálni.
Jelen írás akár plágiumnak is tekinthető, de a súlyos szavak csak csekély mértékben igényelnek kommentárt.
Eljött az a pont, amikor már nem bírok tovább hallgatni. Tíz hónap múlva Magyarország olimpiát rendez, és jelenleg romokban van a magyar élsakk. A sakkozók kiábrándultak, kiégtek, dühösek, és nem látnak reményt
– ezzel indokolja, miért fordul a nyilvánosság felé, önkritikusan azt sem elhallgatva, a sakkozók nem arról híresek, hogy az egyéni érdekeket a csapatérdek elé helyezve képesek lennének összefogni.
1997 óta vagyok a magyar felnőtt női válogatott tagja. Onnantól kezdve volt szerencsém a saját bőrömön megtapasztalni a sakkszövetség áldásos tevékenységét. Hat elnökséget asszisztáltam végig, voltak rossz, rosszabb és még rosszabb variációk.
Rossz, rosszabb, még rosszabb… Gara Anita nem hagy kétséget afelől, szerinte mi a magyar sakk hanyatlásának legfőbb oka. Noha vannak népszerű és kevésbé népszerű, gálánsan és csak a legszükségesebb mértékben támogatott utánpótlásprogramok, a nagymesternő szerint a versenysport felkarolása nélkül, ahogy a legtöbb sportág, úgy a sakk sem boldogul.
„Sajnos nem értik meg a döntéshozók, hogy addig, amíg az élsakk helyzete nincs megoldva, a többi sem lesz, mert minden sportág a példaképekkel kezdődik. Vajon Michael Jordan, David Beckham vagy Hosszú Katinka hány kisgyereket motivált arra, hogy elkezdjék az adott sportágat? A régi nagy generáció (Portisch Lajos, Ribli Zoltán, Adorján András, Sax Gyula, Csom István…) és a Polgár lányok korszakában a sakkozókra még mint az ország dicsőségeire tekintettek, megbecsülték, elismerték őket, kiváló anyagi helyzetben voltak. Később sajnos nem lett megoldva és kialakítva a sakkozók életpályamodellje, ami mostanra már nagyon látványosan megmutatkozik. Aztán szépen, lassan a következő generáció (Polgár Judit, Lékó Péter, Almási Zoltán) is kivonult a magyar élsakkból, és eltűntek a példaképek. […] Sajnos a szövetség nem kap elegendő támogatást, a kluboknak nincs annyi pénzük, hogy foglalkoztassák a játékosokat és edzőket. Ez vezetett az élsakk leépüléséhez. Sokáig bizakodtunk, hátha a szövetség felismeri az élsakk jelentőségét, és elkezdi jelentősen támogatni azt, de erre nem volt példa az elmúlt harminc évben. Ezért is mérgesedett el a viszony az éljátékosok és a szövetség között. A válogatott sakkozók azt érzik, hogy szívüket-lelküket kiteszik, de nincsenek megbecsülve, elismerve sem anyagilag, sem erkölcsileg. Amikor közelednek a nemzeti válogatott csapatversenyek, akkor a szövetség elkezdi lejteni a szokásos pávatáncát – mindent megígér, elismeri, hogy nem jó az élsakk helyzete, majd jövőre sokkal jobb lesz minden, nincs mit tenni, mert rossz anyagi helyzet van –, és felfelé mutogat. Ezek után elindul a szánalmas alkudozás a játékosok és a szövetség között, ami mindkét fél számára méltatlan.”
Gara Anita a saját pályafutásán keresztül is érzékelteti, miként vált jelentéktelenné a magyar sakkozás:
2000-ben játszottam életem első olimpiáján, és emlékszem, kijött velünk Molnár Dániel, a híres sportújságíró, hogy élőben közvetítse az eseményeket. Most mit tapasztalunk? A teljes érdektelenséget, amatörizmust, nihilt.
Példák sokaságával csatlakozhatnánk e keserű személyes élményhez. A sakk valaha szerves része volt a magyar sportnak, a sportág eseményei kiemelten szerepeltek a lapokban, híradásokban. A legjobb nagymesterek ismertsége vetekedett a legismertebb sportolókéval, a legeredményesebb magyar sakkozót, Portisch Lajost közmegegyezésre választották az első között a Nemzet Sportolói közé. Idestova két évtizede, 2004-ben ragadta el utoljára a sakkláz Magyarországot, amikor Lékó Péter világbajnoki címmérkőzést vívott Vlagyimir Kramnyikkal.
(Csak egy apró személyes élmény, hogy egy-egy ilyen eseménynek milyen hatása van. Tudósítóként jelen voltam a páros mérkőzés hajrájában Brissagóban. Velem tartott a család is, az akkor csupán négyéves fiamat az egyik nap egy percre becsempésztem a versenyterembe. Áhítattal figyelte a játszmát, ami után a játszótér helyett rendszeresen a szabadtéri térsakk felé cibált minket, s ott rakosgatta a neki méretes figurákat. Ugyan még csak amatőr sakkozó sem vált belőle, de ma is követi a sportágat, s rendszeresen maga is vált online partikat.)
A 2014-es sakkolimpián szerzett ezüstérem még ingert jelentett a magyar sajtónak, de arról már csak a bennfenteseknek van tudomásuk, hogy a mögöttünk hagyott ősszel Európa-bajnokságot rendeztek.
Ébresztő, emberek, ég a ház! Tudom, hogy rengeteg ember szeret sakkozni, kíváncsiak, információéhesek, drukkolnak a csapatnak, örömmel néznének színvonalas közvetítéseket. Tisztában vagyok vele, hogy a vezetés helyzete sohasem könnyű. A jelenlegi vezetésé meg aztán pláne nem az, mert megörököltek egy romokban lévő magyar sakkot. Mindannyiunk közös érdeke, hogy ez a sakkolimpia méltó legyen hozzánk, és ne végződjön hatalmas leégéssel. Nem tudom, ez a tíz hónap mire lesz elég, már így is késő van, de nagyon bízom benne, hogy meghallják ott fent a segélykiáltást, és a szövetség, illetve az éljátékosok segítségére sietnek, ha már elvállaltuk a rendezés jogát. Ez a sportág ennél sokkal többet érdemel.
A sakk világszerte nem csupán egyre népszerűbb, a presztízse is vitathatatlan. A feltörekvő országok valamiért egytől egyig fontosnak tartják, hogy bekapcsolódjanak a játék vérkeringésébe, tíz éven belül történetesen jó eséllyel India válik a sportág vezető hatalmává. Miközben mi szorongva várjuk a hazai rendezésű sakkolimpiát.
A sakk szellemi hanyatlásunk csalhatatlan lakmusza.
Borítókép: Gara Anita magyar sakkozó (Forrás: Wikipedia)
Novák Miklós – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
