Olvasom Barabási Albert László és dr. Nagy Lajos embert, magyart, székelyt féltő sorait. Nézem a kereskedelmi tévék szombat, vasárnap esti slágerműsoraira jelentkezőket.
Olvasom a napi beszámolókat, s benne a rengeteg hírt vagy annak szánt valamit, ami lehet valós közlés, de manipuláció is akár. Nézem a rám tekintő arcokat, elemezgetek és próbálok eligazodni. Próbálom megérteni azt, ami történik ma.
A tévék műsorába jelentkezők is közöttünk élő emberek, oltatják magukat (vagy sem), majd szavaznak (vagy sem), de világ-, hely- és önismeretük hiánya hajmeresztő. A ránk ömlő információáradat igaz vagy hamis volta valóban kemény dió a mai kor kizárólag fogyasztásra „nevelt” emberének. A rám tekintő arcok közt pedig van olyan is, aki oltatlan, covid-ban meghalt szülője temetéséről jön, és nem tudja eldönteni, hogy magát és családját beoltassa-e. No comment, mondhatnám, de háziorvos vagyok, és ezáltal, ha komolyan veszem magam, akkor közéletre ítéltetett is. Beszélnem muszáj tehát.
Így aztán tovább meditálva belebotlok a Carmina Burana kezdő soraiba: „Honában e világnak / bálványokat imádnak, / s lelki jószágot, hányat / áruba bocsátnak; / orv az őr, s a hódítók / ragadozó farkasok, / hercegek s királyok / mind törvény-gyalázók; / e rozzant épületben / őrjöng a nép veszetten, / de gyors szél, ha serken, / elfúvatnak kegyetlen.” Az idézet első soraiban a jó pár száz évvel ezelőtt vázolt kép egyrészt rémisztő, másrészt azt igazolja, hogy nincsen új a nap alatt. Ami reménységre ad okot mégis, az a befejező rész: „de gyors szél, ha serken, / elfúvatnak kegyetlen”. S ezzel vége is lehetne ennek az elmélkedésnek, ha nem kívánna kibontást a téma, és nem kínálna vigasztaló szavakat dr. Szász István Tas, aki úgy maradt meg veretes erdélyinek, hogy közben az általános magyar kultúrát gazdagítja rendületlenül és rendíthetetlenül. S hogy talán nem is annyira fekete az ördög, azt hadd mondja el kollégám, Szász István Tas.
„Nehéznek megélt, de igen tanulságos év testi hanyatlásával foglalkozva, inkább lelki nyereségeit kellene összegeznünk. A test itt marad, de a lélek valamit bizonyára magával visz a teljesítményből. Abból, amit elvár a Teremtő, s amelyhez talentummal áldott meg. Naponta észlelem, hogy az időt igyekszem minél jobban kihasználni, kiszűrni a feleslegest, inkább figyelni a prioritásokra. Nem magánemlékműveket építünk. Csupán a dolgunkat tesszük. Pedig nehéz megérteni, hogy miközben a világ a carpe diem jegyében egyre hangosabban kiáltja a változatosnál változatosabb jelszavakat, a történet nem az egyénről szól. Ez az egyik sarkalatos pont, ahol korunk magukat istenembereknek képzelő szervezői, világmérnökei látszólag eltévelyedtek. De szándékaikat ismerve félelmetesen zseniális, ördögi módszerről van szó. Az ember gyarlóbbik oldalára építenek. És erre biztosan számíthatnak. Mert mennyivel könnyebb a kisebbik ellenállás, az élvezet, öröm és sikerek felé rohanni, miközben a földi léten is túlmutató út rögös, meredek, és az igazi sikerekért verejtékkel fizettet. S mennyire más sikerek azok. Nem csillognak, de nem évülnek el. Nem hangos tapsvihar a jutalom, hanem a folytatás kegyelme.
Advent! Fogyatkozó reményt újjáélesztő elmélyült várakozás, a magunkba tekintés és leltározás meg az újratervezés ideje. S a közösséginek teremtett ember a közösséget szolgáló önmaga mellett a közös feladatok dolgában is elgondolkodhat. Egyéni sorsa, az istenközelség keresése és a család legszebb örömeinket hozó szolgálata mellett a közösség, vagyis a haza dolgában is felméri tennivalóit.
Hit, remény, szeretet – mondogatják. Mindhárom kegyelmi adomány. A hit a legnagyobb erőforrás minden cselekedetünkhöz, a remény adja a lendületet hozzá, s a szeretet jelöli ki csalhatatlanul az összes igazi feladatot. Pedig a világ szembefordult a teremtés törvényeivel. Nem jobb- vagy baloldali, nem keleti vagy nyugati, hanem a rideg számokkal dolgozó tudósok szerint kimutatható, hogy emberöltőn belül eldönthetjük a világ sorsát. Mégpedig oly módon, hogy nincs az a politikai erő, nincs az a pénz, nincs az a földi hatalom vagy ármány, amely visszafordíthatná! Ha a haza sorsára húzzuk vissza frontvonalunkat, ott is a végveszély kísért. Ha a megfelelési kényszer, az elkényelmesedés arra késztet, hogy ne álljunk ki mindnyájan 2022 tavaszán a nemzeti szuverenitást egyedül biztosítani képes oldal mellett, akkor ezúttal visszafordíthatatlan tettekre képes erők kényére-kedvére adjuk jobb sorsra érdemes hazánkat. Ha egy ma még csak rémkép európai egyesült államok részévé tesznek, egész európai kultúrkörünk és véle kereszténységünk is odalesz. Onnan pedig nincs már visszaút. Most nem olyan időket élünk, amikor óvatos célzásokkal, példabeszédekkel lehet figyelmeztetni. Most vészharangok kongatásának ideje van. A harci zaj, annak minden szennyével, az adventet is fel fogja verni, és késznek kell lennünk arra, hogy miközben elmélyülünk, ha kell, talpra ugorva legyünk képesek a védés-visszavágás minden fortélyára. Advent után pedig kettőzött erővel, hitben, lélekben és testben megerősödve vágjunk neki az utolsó négy hónapnak.
Évek óta vagyok kénytelen a magyar advent kettősségéről beszélni. Hiszen a szakrális advent és a legparlagibb földi küzdelem szoros összefüggésben érinti a magyarságot. A keresztény vallás napjaink legüldözöttebb vallása. Az üldözők égi és földi várakozásainkat szoros egységben próbálják megsemmisíteni. Számukra, mint ördögnek a tömjén, úgy illatozik hit, remény és szeretet vagy Isten, haza és család hármasa. Újra Rákóczi zászlajának felirata leng felettünk: Istennel a hazáért és a szabadságért! Ez mutasson nekünk irányt! Áldott, megújító, megerősítő és áldozatvállalásra is késszé tevő adventet kívánok nektek!”
Dr. Szász István Tassal együtt én is csak ezt kívánom mindenkinek. Nagyon sok szeretettel. Törékeny hitemmel, de örök reménységgel. És éberen, tettre készen várva a szebb jövőt.
Pálmai Tamás
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
