Réges-régen, Meseország egyik városában, Marrákech-ben történt velem.
Épp a mór építészet egyik csodájára akartam jegyet váltani, amikor mögém állt egy falusias külsejű, barna fehérnép. Csodálkoztam. Nem igazán értettem, mit keres a pénztárnál egy „obivankenobis” öltözetű „Dzsamilla”, retkes hátizsákkal a vállán. Addigi tapasztalataim alapján ugyanis, ottaniak nem igazán látogatják az ilyen helyeket (aminek oka elsősorban nem a – még nekünk is – borsos belépődíjakban keresendő, hanem abban, hogy ők egyszerűen el vannak telve a saját építészetükkel). Ugyanakkor tudtam jól: Marokkó az az ország, ahol bármi megtörténhet, s annak az ellenkezője is – tehát bármikor felülíródhat egy addig megszokott tapasztalat.
Jegyváltás után egy ideig majdnem egymás mellett haladtunk – egészen addig, míg ő jobbra nem fordult, ahol egy koedukált illemhely volt. Ott megállt, majd a WC előtt elkezdet kipakolni. Először azt hittem, sugárkardot fog elővenni a hitetlenek lekaszabolása végett. De nem! Egy kartonpapírt bányászott elő, amire rá volt írva: 2 MAD. – Előkerült még egy műanyagtányér is, amit később balkezében tartott, illetve egy csomag vécépapír, ami szabadon maradt jobbkezét ékesítette (azt nem láttam, hogy valakinek adott volna a – később vagyonokat érő – kincsből).
Ahogy jöttem-mentem, láttam: a tömeg tódul a retyóba. Egy japán turistacsoport egyik tagja kitörő örömmel konstatálta, hogy itt olcsón lehet brunyálni. A többiek figyelmét felhívva, boldogan mutatott a földre fektetett „2 MAD” feliratú kartonpapírra. Az öröm ragadós volt, távozáskor mindannyian elégedett mosollyal fizettek. – Láttam oroszokat, kínaikat – ők is zokszó nélkül perkáltak (Dörzsölt Dzsamilla nem kis örömére). Zárás előtt nem sokkal, izzadt epilógusként (aznap 43 °C volt árnyékban), én is betértem a mosdóba. Onnan kijőve – mivel már a könyökömön jött ki az állandó lenyúlásuk –, angolosan el akartam húzni a csíkot. Atlasz Gyöngye azonban résen volt:
– Two Dirhams! – figyelmeztetett angolul „kötelességemre” (valószínűleg már a pénztárnál kiszúrta, hogy „angol” vagyok).
– Nem adok! Te nem vagy igazi wécésnéni – feleltem neki visszafordulva.
– De igen, vécésnéni vagyok – erőlködött.
– De nem! – válaszoltam hangosabban.
– Agyá’ pínzt! – szuggerálták barna szemei a már (itthon is) jólismert módon.
– Figyelj – mondom neki –, ha nem tetszik, hogy nem adok, szólj a „security service” -nek!
– Oké! – mondta, majd szünet következett. – Tényleg nem adsz? – kérdezte kis idő múlva, most már szomorúan.
– Nem! – mondtam neki újfent.
– Jól van – vágta el a gordiuszi csomót. Majd belerakta kellékeit a retkes hátizsákjába, s berberesen távozott.
(Levente – Szent Korona Rádió)
Cape Fear – Rettegés foka az iszlámoktól
52 bikát ölt meg pusztakézzel – pedig jámbor arca volt
Nemzetipolo.hu – 23 éve, tisztán magyar alapanyagokból készült hazafias ruházat
– A Szent Korona Rádió támogatója (X)
The post Dzsamilla, a (fake)vécésnéni appeared first on Szent Korona Rádió.
Forrás:szentkoronaradio.com
Tovább a cikkre »
