Dúró Dóra: Szívhangügy: az utolsó szó jogán

Dúró Dóra: Szívhangügy: az utolsó szó jogán

Dúró Dóra az ágyába mászna, és átvenné az irányítást – olvasom magamról az egyik balos portálon, jót mosolygok, ám szerencsére nemcsak ezen a színvonalon indult el a társadalmi vita a Mi Hazánk Mozgalom által felvetett, indokolás nélkül kérhető abortuszok ügyéről és a szívhangos javaslatomról, hanem komoly, érdemi párbeszéd van kialakulóban. Ez most sem a pártoknak köszönhető persze, és legnagyobb sajnálatomra az egyházak is hallgatnak még. A politikusok párbeszéd nélkül elutasították a javaslatomat (egyedül a Momentum hívott meg egy október eleji vitára ez ügyben, ezúton is köszönöm), és a kormány is igyekszik gyorsan leszögezni: nem változtatnak a szabályozáson. Pedig kéne.

Túl azon, hogy ez lelkiismereti kérdés is, rengeteg tévhit jelent meg mind a javaslatommal, mind az abortusszal kapcsolatban általában a balliberális szerzők részéről, ezeket szeretném cáfolni most. Vallom, hogy a gyermek a fogantatás pillanatától él. Igen, gyermeknek is nevezem tudatosan, mert úgy gondolom, hogy egy magzati életkorban lévő gyermekről van szó. A társadalom számára közkincs, az élete fontos. Számomra ugyanolyan fontos, mint egy már megszületett gyermek élete. Nem a szülőcsatornán való végighaladástól kezdve védem, segítem és támogatom őt, hanem akkor is, amikor még közvetlenül megérinteni nem tudom, csak a hasamon át simogathatom. Szeretném, ha minden anyában ez tudatosodna: egy gyermek életéről van szó. Sokan nem tudják ezt, félrevezetik őket, csak sejtcsomóról beszélnek, holott él. Dobog a szíve.

Hogy mit is jelent ennek meghallgattatása az anyával? Gavra Gábor a Hetekben lepett meg ezzel a lényegi meglátásával:

Dúró mindössze arra tett javaslatot, hogy legalább egyszer az életben kommunikáljon egymással a magzat és a sorsáról döntő anya. A javaslat szerint nem történne más, mint hogy a tudtán kívül élet és halál határán létező magzat a szívhangjával legalább az utolsó szó jogán üzenjen a sorsáról gondolkodó anyjának.

Dúró Dóra gonosz terve címmel a Népszava közölte Rozsos Erzsébet írását, melyben olyasmire ragadtatja magát, hogy én kínoznám a nőket, és szélsőséges élethelyzeteket hoz fel. Egyébként is kedvelt példa az abortusz kapcsán a „16 éves, buliban megesett lány” esete, ugyanakkor ha bizonyos szempontból meg is értjük ezeket a helyzeteket, nem fogadhatjuk el, hogy ez így rendben van, hogy okot ad egy ártatlan gyermek életének a kioltására. És itt jön be a talán leggyakrabban emlegetett érv, a fogamzásgátlás és a tudatos szexuális élet ügye. Ebben pedig a forradalom már lezajlott a huszadik század második felében Európában, az Egyesült Államokban és hazánkban is. A fogamzásgátlás társadalmi elérhetősége nagyságrendekkel nagyobb ma, mint volt 1950-ben, de az abortuszok száma érdemben mégsem csökkent civilizációnkban. Tehát nagyanyáinknak valóban nehezen voltak elérhetők azok a lehetőségek, amelyek ma többnyire pénzért ugyan, de valóban megtalálhatók. (Egyébként megjegyzem, elég egyszerű, ingyenes formák is vannak, de tényleg nem szeretnék senki ágyába bemászni.) Mindezek ellenére a szívhangos határozatom indokolásában is írtam, hogy a megelőzéssel, tájékoztatással is foglalkoznunk kell, mégis azt hiszem, az abortuszt nem szabad fogamzásgátló eszköznek tekintenie senkinek, mert már egy másik helyzetről, egy élethelyzetről beszélünk.

Felmerül sokszor a pénzkérdés: olvasom, hogy „ha majd olyan bérek lesznek nálunk is, mint Nyugaton”, akkor majd vállalnak gyerekeket. Valóban igazságtalan, ha a gyermekvállalás anyagi nehézségeket jelent, sokkal jobban kéne a kormánynak is támogatnia, sőt jutalmaznia egyenesen, több kezdeményezésem, indítványom volt ezek elősegítésére is. De ha szétnézünk a világban, akkor azt látjuk, hogy míg mi a német életszínvonalra vágyunk, addig akik azon élnek (jelesül ugyebár a németek), azoknál sem magasabb a születésszám. Miért? Ők mire vágynak? A japánokéra? Lehet. Csakhogy a japánoknál még kevesebb gyermek születik. Sajnálom, hogy nehéz helyzetbe kerülnek családok, várandós nők. De ezt nem tartom egyenértékű érvnek azzal, hogy egy életet elpusztítunk. Hasonló a „megélhetési bűnözés” felfogásához, pedig az egyéni szegénységre, bármilyen válsághelyzetre hivatkozva sem szabad elvenni a másét. És senkinek az érvelésében nem találtam olyan indokot, amit arányban éreznék az élet kioltásának súlyával.

Ne gondolják, hogy nem értem a nőket, vagy érzéketlen vagyok. A politikusok gyakran megkapják azt a sokszor igaz, máskor inkább csak egyszerű vádat, hogy fogalmuk sincs a valóságról, és ebben az esetben én tényleg nem tartozom az érintettek közé: csodálatos házasságomba született eddig három szerelemgyerekünk.

De ettől még átéltem én is sok nehézséget, szenvedést velük, sírtam amiatt, hogy hogy nézek ki, hogy mennyire fáj itt meg ott, bosszankodtam, hogy hányszor fel kell kelnem éjszakánként… (Megjegyzem, néhány zsigeri gyűlölködő gyerek nélkül osztja az észt a szívhangügyben is.) Nem kell szégyellnünk magunkat nőként azért, mert a saját szempontjainkat is figyelembe vesszük. Ez jogos. De lehet nyomós annyira, mint egy élet, a gyermekünk élete? Az anyák az abortusszal visszafordíthatatlan döntést hoznak, amit statisztikák szerint már egy hónappal később 10%-uk megbán, az idő előrehaladtával még sokkal többen. Beszéljünk róluk; ez talán nem jelent bűntudatot?

A szívhang meghallgatása nem fog mindenkit eltántorítani attól, hogy abortuszhoz folyamodjon, de vannak, akiket igen. Macedóniában ez 20%-kal csökkentette az arányt. Felvetik többen, hogy nem fogja tudni tisztességgel felnevelni a gyermeket az, aki ennek hatására gondolja meg magát. Ugyanakkor az élet és a tapasztalatok szintén cáfolják ezt az elsőre logikusnak tűnő felvetést, hiszen valójában a nem kívánt terhességekből is kívánt gyermekek születnek. Az USA-ban és Csehországban végzett kutatások azt mutatják, hogy azok a nők, akiktől megtagadták az abortuszt, 95%-ban úgy gondolják, hogy végül ez volt a helyes. Hogy a gyermekük életét választották. Ne féljünk ettől!

Miért érzem lelkiismereti kötelességemnek, hogy a magzatok védelmében szóljak? Az Alaptörvényben az a hazugság áll, hogy „a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”, de ez valójában nem érvényesül, a legártatlanabb emberi lények egyben a legvédtelenebbek is, és minden negyedik gyermek abortusz áldozata lesz. Pedig némi tájékoztatással sok szülő meggyőzhető volna.

A Mi Hazánk Mozgalom a magzatokat „teherként” hordó anyákért is küzd, akik sokan pusztán egyfajta fogamzásgátlásnak tekintik, vagy csak valami könnyed, rutinkezeléshez hasonló súlyú beavatkozásnak, s nem kapnak tájékoztatást döntésük súlyáról, következményeiről. Ezért indokolt volna felkarolni a szívhangügyet (mely nem szigorítás, inkább tájékoztatás), hogy lehetővé tegyük: az anyák tájékozottan tudjanak dönteni magzatkorú gyermekeik elutasításáról vagy elfogadásáról.


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »