Ma különösen sokat gondolok rá. Minden évben ezen a napon hívtam, írtam, mert jó volt a tudat, hogy van. Ő, akire felnéztünk, akit nagyon sokan tiszteltünk, akit nem biztos, hogy nagyon sokan, de akik igen, azok nagyon szerettünk.
S most, hogy maradt utána a nagy űr, hogy már nincs köztünk, hogy már nem hív, és már nem hívhatjuk, mindannyiunkban „kicsikben és nagyokban”, ott a lelkiismeret-furdalás.
Mi itt lenn a porban (a szó nemes értelmében), keveset hívtuk, hallgattuk, olvastuk….. s ott fönt a nagy székekben talán még kevesebbet…. Nem most, hogy beteg volt, de az utolsó évtizedekben, amikor már teljesen kiközösítették, amikor már személye nem volt kívánatos, amikor már a véleménye, az ötlete, a javaslata sem volt népszerű, vagy egyáltalán csak meghallgatásra igénylő a vezetésbe kerülőknek… az ifjaknak.
Ritkán volt, hogy megoszthatta valakivel, arra illetékessel, akik társadalmunk, de inkább nemzetünk megmaradásáért talán éppen az ő tanácsa által tehettek volna.
Mert ilyenek vagyunk! Ha megkapunk egy tisztséget, soha – vagy alig – ülünk le az elődeink tapasztalatait, sikereit, bukásait, ötleteit, bölcsességeit meghallgatni. Mert az ismert szlogen: nincs időnk, de már nem aktuális.
Amit egykori politikusunk nagyon tudott, de kevesen értették meg, vagy nem is akarták megérteni, mert a társadalmi politikai helyzet félreállította. S a megbélyegzett ember anélkül, hogy az egyszerű ember is odafigyelt volna rá, veszélyes volt a társadalomra, nemzetre.
Az érdemeket, az életművet, melyet egy nemzet megmaradásáért tett – nagyon gyorsan feledjük. Csak amikor elmegy, váratlanul (mert minden halál váratlan bármilyen korban), akkor száll meg a döbbenet, – mit mulasztottunk, mit vétettünk ellene, mit nem tettünk meg érte.
S ő a nagy Ő, aki teljesen magára maradt, mindezt csendben, magában tűrte, viselte, panasz és zokszó nélkül. Csak éjjelente, késő este hívta a hozzá hűségeseket, akikben mindig megbízott, humora (ha olykor fanyar is volt), nem maradt el ezekben a beszélgetésekben sem, a kérdésre válasza, tanácsa volt mindig. Ebből is érezte a hozzá közel álló, hogy szerette népét, nemzetét, Istenét, s amit Isten teremtett, a természetet – mindez ott volt a beszélgetésekben és megmaradt műveiben is.
Duray Miklós születésnapja van, július 18-án.
Reményt adó, hogy vannak utódai, akik Esterházy János mellé őt teszik a magyar nemzet és a felvidéki magyarság szellemi nagyjaként. Reményt ad, hogy felvidéki szellemi örökösei is lesznek. Reméljük, nemzedékről-nemzedékre. Ezekhez csatlakozni kötelessége az itt élő magyaroknak.
A völgy mélyéről kiáltjuk Miklós gondolatát: Fel a hegyre magyar!
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
