Gyászolom a halottainkat, de hálás vagyok nektek is, hogy a több mint negyven éves Bethlen Gábor Alapítvány méltóan búcsúzik halottjaitól. Újévi üzenetünk: „Memento mori!” – A Magyar Életfa jegyében.
Az elmúlt hetekben három korábbi Bethlen Gábor-díjas kitüntetettüntől kellett fájdalmas búcsút vennünk. A nemzeti ellenállás és az antikommunista küzdelem egyik legnagyszerűbb, de elfeledett alakjától, Pákh Tibortól, a szárszói találkozó még utolsó élő résztvevőjétől és a szárszói gondolat hűséges őrzőjétől, Somodi Istvántól, valamint a felvidéki magyarság és a nemzetpolitika meghatározó képviselőjétől, Duray Miklóstól.
Az alábbiakban Duray Miklós kitüntetésének átadásakor Csengey Dénes tolmácsolásában elhangzott laudáció szövegével búcsúzik a Bethlen Gábor Alapítvány.
Duray Miklós geológus, felvidéki magyar nemzetiségpolitikus (Losonc, 1945. július 18. – 2022. december 30.) – Bethlen Gábor-díj (1988)
Hűségesnek lenni a nemzethez: ez egy szabad nemzet polgárának nem személyes tulajdonsága. Aminthogy nem különös értékű cselekedet lélegzetet venni ott, ahol van levegő. Demokratának lenni egy demokratikus társadalomban: ez sem személyes tulajdonság és nem személyes vállalkozás. Aminthogy nem vállalkozás halnak lenni egy tiszta vizű folyóban, hanem származás és természet dolga.
Európának abban a térségében, ahol élünk, ebben az értelemben nincs víz és nincsen levegő. Aki itt hű hazafi és félelmet nem ismerő demokrata, mind a jellem hérosza. Itt, ahol az európai politikai civilizáció elemi normáinak életbe léptetésére irányuló szándékok utópiák ma is, a hibátlan jellem az egyetlen talaj, amiben megkapaszkodhatnak és meggyökerezhetnek ezek a két lábra állt emberhez méltó szándékok. Ezért van az, hogy a mi kultúráinkban még a szellemi teljesítményeket is a jellemszilárdság vizsgálata felől közelíti meg a gondolat, és ezért van az, hogy az olyan művek, amelyek nem állják ki eme első vizsgáztató pillantás próbáját, hiába csúcsteljesítményei akár az egész kontinensnek is egy-egy tudományos vagy művészeti ágban, a mi tájainkon, a mi szemünkben mégsem tartozhatnak a kultúra legelső vonalába.
Duray Miklós geológus. Nem érhette volna bírálat, ha férfikorába lépve úgy dönt, hogy teljes érdeklődésével elmerül annak a néhol nagyon vékony szilárd kéregnek a vizsgálatában, amelyen járunk. A földtörténet korszakolása, egyes epizódjainak értékelése körül eddig még nem szikráztak fel ádáz nemzeti viták: errefelé nyitottak voltak egy eredményes és talán békességes tudósélet távlatai. Duray azonban érezte, hogy a föld, amelyen jár, nemcsak humusz és kőzetelegy, szülőföld is egyben. Érezte, hogy ez a föld nehéz a rajta járóknak, hogy csak a halottaknak könnyű, mert fölöttük van, nem alattuk. Világosan látta és fájdalmasan átérezte, hogy a huszadik századi történelem tektonikus mozgásai szakadékokat nyitottak meg a magyar nemzettestben, megrázták az anyaországot és gyorsan kövesedő lávaréteg alá temették a nemzeti kisebbségeket, közöttük a szlovákiai magyar kisebbséget.
És ezért Duray Miklós úgy döntött, hogy nem éri be a geológiai vizsgálódásokkal. Íróvá vált, arra a mesterségre adta a fejét, amely térségünkben már sokak számára szolgált a zsarnokság valóságából a demokrácia eszmekörébe nyíló átjáróként. Ez az átjáró őt is, mint előtte már sokakat, először a börtönbe vezette. Ez a kiszámíthatóan bekövetkezett váratlan fordulat azonban nem törte meg jellemét, nem törte meg gondolatai ívét. Csak megérlelte őt arra a felismerésre, hogy itt, Közép-Európában szellemi értelemben véve gyermek az, aki csak a remény világosságánál tud munkálkodni; a férfit itt az teszi, hogy talpon marad és lát a reménytelenség éjszakájában is. Kevesek társaságában, megfélemlített és elnémított sokak nevében, érdekében.
Történelmi vétség, ahogyan a magyar politika magára hagyta nemzeti kisebbségeinket majd fél évszázadon át. Semmivel sem menthető vétség. Duray Miklós műveit a magyarországi olvasó nem ismerheti, munkásságát figyelemmel nem kísértheti. Duray Miklós létezéséről is csak egy útszéli hangon támadó cikk tudósított sokakat, egy olyan cikk, amely még támadni sem őt, hanem a Kutyaszorító című művéhez előszót írt magyar írót támadta. A magyar kormányzat kisebbségvédő elszántságának mértékét akkor az jelezte, hogy ezzel az előszóval egyéves írói szilenciumot lehetett kiérdemelni. A Kutyaszorító szerzője ez év tavaszán, a Magyar Demokrata Fórum kisebbségi kérdésekkel foglalkozó tanácskozásán szólalhatott meg először nyilvánosan Magyarországon. Erre azért nem árt emlékeznünk most, amikor – hozzáteszem, örömünkre és elismerésünktől követve – úgy látszik, a hivatalos Magyarországnak is megbecsült vendége.
Maradjon ez így. De ha változna is a tájainkon különösen forgandó politikai széljárás, ha változik is a kormányzat magatartása, azt nyugodt meggyőződéssel mondhatjuk, hogy a másik Magyarországnak, az igazi Magyarországnak mindig is kitüntetettje volt, mindig is kitüntetettje lesz Duray Miklós, a jelleme szerény hérosza.
Csengey Dénes
Duray Miklós köszönőlevele: 1988. november 2-án, helyi idő szerint délután fél ötkor kaptam telefonon az értesítést Nagy Gáspártól Budapestről, hogy a magyar független társadalmi gondolkodás egyik fontos tényezője, a Bethlen Gábor Alapítvány 1988. évi négy díjazottjának egyike én vagyok.
Az alapítvány kuratóriumának megtisztelő döntése a kezdeti örömön túl másként is hatott rám. Most éltem át először azt az érzést, hogy a magyar egyetemesség nemcsak a szellem és a gondolkodás összhangjában, a sok ezer kilométeres távolságot is áthidaló közös gondokban létezik, hanem gyakorlatban és intézményesítve is működik, működhet.
De bennem, a közép-európai „hontalanban” is felkeltette a reményt, hogy abban az országban, amelyben nemzetem túlnyomó többsége – mintegy kétharmada – él, talán a jövőben mégsem tekintenek majd ellenségnek és idegennek. Igaz, nem e magánalapítvány támogatóitól függ, hogy a hivatalos társadalom miként kezel engem és minket, kisebbségben élőket. De remélem, e díj mögött növekvő társadalmi óhaj van az iránt, hogy legalább szellemi életünk legyen osztatlan, ha már nem élhetünk mindannyian egy politikai hazában.
Egyelőre nem tudom, hogy az alapítvány kuratóriuma miért ítélte oda nekem is az ez évi Bethlen-díjat. A számomra egyelőre ismeretlen megokolás mellett engedjétek meg, hogy röviden elmondjam önmagam képzeletbeli laudációját.
Kisebbségi magyarnak születtem. Azon kisebbségiek egyikének, aki és akik, valamint kinek és kiknek a szülei nem adták föl a második világháború utáni durva üldöztetés ellenére sem a nemzetiségüket. Tehát a több mint háromszázezer nem csehszlovakizált magyar egyike vagyok. Azok közül származom, akikhez az elnyomás enyhülése után visszatérhettek a nemzetiségüket a megfélemlítettség vagy a létük védelme miatt elhagyottak, így hát egyike vagyok annak a hivatalosan bevallott ötszáznyolcvanezer csehszlovákiai magyarnak, akik a megpróbáltatások súlya alatt – ha néha el is bizonytalanodtak –, végül mégis kitartottak nemzetük mellett. Ezért elsősorban ezek nevében köszönöm, hogy rám esett a választásotok.
Akkor, ha megtartó erővé szerveződik a család, a barátok, az előírt feladatokat sokszorosan túlteljesítő, de a hivatalos előírásokat és parancsokat meg is szegő pedagógusok, a műkedvelő feltételek és önkéntesen tevékenykedő, a szabadidejüket feláldozó, a megszólást, a lenézést, a társadalmi peremhelyzetet elviselő, a nemzet ismeretlenségben maradó szolgáinak egyéni helytállása. Azoké, akik engem is neveltek és támogattak, akik igyekeztek példát mutatni nekem. Azoké, akik munkája nélkül valószínűleg ezt a díjat sem kaphattam volna meg. Ezért az elismerés őket is illeti.
Magyar iskolába jártam. Nem csupán azért, mert szüleim, majd később én is így döntöttünk. Hanem azért is, mert a nemzeti kisebbség létének egyik legfontosabb jelképe az anyanyelv, megtartója pedig a nemzeti kultúrában való művelődés. Emiatt a kisebbségben élők – a szervezett elnyomással szemben – kell, hogy az önmegtartásban váljanak egymás példaképévé. Kell, hogy nap mint nap mind egyénileg, mind közösen megvívják harcukat az iskolájukért. Akik ezt a küzdelmet feladják, lemondanak az egy nemzethez tartozás igényéről és közös élményéről. Ezért a most nekem odaítélt díj azé a sok tízezer gyermeké valamint tizenéves fiatalé és szüleié is, akik – csakúgy, mint én is annak idején – nap mint nap megjárják a csehszlovákiai magyar iskolába vezető áldozatos utat. A díj Kolon, Deménd és sok más – iskolájukért megküzdött – magyar község mellett a Pozsony közelében lévő Zonctorony lakosságát is illeti, akik a várható és a bekövetkezett rendőri meghurcolás ellenére szinte egy emberként tiltakoztak 1984 februárjában a magyar iskolákat megszüntetéssel fenyegető szlovákiai törvényjavaslat ellen.
A kisebbség elnyomása, hátrányos megkülönböztetése és a magyarokat ért jogsértések elleni küzdelemre alakult 1978-ban a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága, melynek kezdettől fogva szóvivője vagyok. Tíz éve a bizottság és az én tevékenységem szétválaszthatatlan. Ezért e díj a bizottság és széles körű munkatársi közössége áldozatos munkájának az elismerése is.
Sajnálom, hogy nem vehettem át személyesen a Bethlen-díjat és nem szoríthattam kezet a többi díjazottal. Hiszen külön öröm lett volna számomra együtt lenni a díjkiosztás alkalmával Újszászy Kálmánnal, akivel 1966-ban ismerkedtem meg, mikor nagy türelemmel vezette az akkor bontakozó független ifjúsági mozgalmunk Abarán rendezett II. Nyári Ifjúsági Találkozójának Sárospatakra látogató résztvevőit. A díj átadásakor végre személyesen is megismerkedhettem volna Bohumil Hraballal, aki egyik legkedveltebb cseh íróm. Először 1963-ban olvastam elbeszéléseit, melyek egy új világot tártak fel előttem. 1979-ben kezdtem fordítani a Slavnosti sněženek c. kötetét. A kéziratban lévő fordításokat azonban a politikai rendőrség ’79 nyarán a nálunk tartott egyik házkutatás alkalmával lefoglalta és azóta sem adta vissza. A díjak ünnepélyes átadása alkalmából újra szabad emberként találkozhattam volna Janics Kálmánnal. Díjazásában – az érdemen túl – kedvező alkalmat látok arra, hogy ismét kezet foghassunk.
A Bethlen Gábor Alapítvány most harmadszor kiadott Bethlen Gábor-díja az első olyan elismerés az elmúlt hetven évben, amely egyetemes, államhatárokra való tekintet nélkül adományozható minden magyarnak és nem magyarnak is, függetlenül a díjazott pártállásától és a lakóhelyének tekintett ország politikai rendszerétől. Kihívás ez a politikai gátlásokkal szemben, és a józanság próbaköve. Részben azért, mert a magyarországi szervezett kulturális és társadalmi élet felháborítóan mellőzte évtizedeken keresztül a kisebbségbe szorított magyarságot. Mintha a többség hamisan értelmezett érdekében leírta volna a kisebbségieket. De amiatt is, hogy a magyar nemzeti életben végzett tevékenységükért díjra érdemesek a szomszéd népek jogos érdekeivel összhangban végezzék munkájukat.
Ez a józanság, melyet az alapítvány célkitűzései is sugallnak, mindannyiunk számára kívánatos erény, főleg most, mert mind a magyarok, mind a szomszéd nemzetek újraértékelik a nemzeti eszmét. Korábbi eltorzítása, valamint hatalmi elnyomása ma sokakban a nemzethalál félelmét kelti, mások pedig reneszánszát neonáci hangulatkeltésnek vélik. A nemzeti eszmével minden helyzetben vissza lehetett és ma is vissza lehet élni. Vannak akik a nemzeteszmét idegengyűlölettel azonosítják, akik újjáéledésétől revansot, politikai karrierlehetőséget remélnek vagy további hatalmi kielégülést várnak. A Bethlen-díj ezen új kihívások miatt is a magyar nemzet közép-európai helyzetének, kötelességeinek és elkerülhetetlen feladatainak új, sajátos kifejezője és továbbfejlesztője. Ezért a nekem odaítélt díjjal megerősítve érzem magam abban, hogy még inkább hozzájáruljak nemzetem épüléséhez és a szomszédos nemzetekkel való egyenrangú és igazságos együttéléséhez.
A teljes szöveg a Bethlen Gábor Alapítvány honlapján olvasható.
(Bakos István/Bethlen Gábor Alapítvány/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
