2007-ben ment ki Franciaországba dolgozni, és 2012-ben jött haza. Ez azt jelenti, hogy az Ön szemével nézve egy kiforrott szocialista kormányzást váltott egy, már bő félidőben járó fideszes ciklus. Milyen különbségeket remélt, és milyeneket tapasztalt, amikor hazatért?
Még a faluparlamentek idején a Fidesz szakmai munkájában vettem részt Mikola István körében, és igyekeztünk egy jó szakmai programot kialakítani. Olyan munkát végeztünk, amitől reméltük, hogy majd megvalósul. De amikor hazajöttem, sajnos azt kellett látnom, hogy nem csupán az nem valósult meg, amit nagy lelkesen az ember gondolt, hanem gyakorlatilag tovább romlott az előző állapot. És ezt az állapotot továbbra sem abban kell mérni, hogy épült-e új kórház, vagy lesz-e elektronikus recept, hanem, többek közt az alapellátás rendbetételéről van szó, azaz, hogy megállították-e az orvosok elszivárgását, vagy fellendítették-e a pályakezdő fiatalok alapellátásban való elhelyezkedését.
Mostanság olyan dolgokkal érvelnek fejlesztésként, amelyeknek nagy vonalakban semmi értelmük, mert nem az egészségügy ellátórendszerének problémáit oldották meg. Pedig az embereken, a betegeken egyre inkább látni a mérhetetlenné vált elégedetlenséget, ami végül az ezért felelős politika helyett olykor az orvosok és az egészségügyi alkalmazottak szidalmazásában jelenik meg.
Tehát azt látja, hogy itthon, magunk között nem fejlődtünk. De azt is láthatja, hogy milyen különbségek vannak a franciákhoz képest. Gondolom ég és föld.
Persze, hiszen az teljesen másképpen működik. Ott van életpályamodell, és meg is vannak fizetve az emberek. Magában a rendszerben is több forrás van, míg itthon a Fidesz úgy emelte duplájára a finanszírozást, hogy az valójában, kézzel foghatóan a tizenöt százalékot sem érte el. Az ilyen szűkös lehetőségek miatt van végül az, hogy a háziorvosok nyugdíjazásukkor olyan kevés pénzre számíthatnak, hogy inkább tovább dolgoznak. Természetes, hogy ezt látva a legtöbb fiatal orvos vagy pályakezdő inkább nem is vállalkozik erre a szakmára. A kormány pedig mindezekre válaszul bevezetné a praxisközösséget, amitől nem lesz több orvos, csak a kassza nyílik meg.
Miért, Ön miben látja a megoldást?
Csak olyan egészségügyi program fog működni, amit nem egy ciklusra terveznek, hanem politikai pártállástól függetlenül, csakis szakmai alapon, és abszolút hosszútávra. Tehát olyan kormány kell, ami hajlandó pártatlanul összefogni a szakembereket, hogy azok egy jó egészségügyi rendszert építsenek ki. A Fidesz-kormány viszont elkövette azt a hibát, hogy kétharmados többséggel is ugyanabba a hibába esett, mint amibe az elődei. Ugyanis nem merték felvállalni azokat a kérdéseket, amikhez tényegesen hozzá kellene nyúlni, mint például a hálapénzhez, a finanszírozáshoz, az alapellátáshoz, a geriátriához, vagy éppen a demenciához. Mert ugye a fideszes képviselő úrnak ha az anyukája beteg, akkor rögtön megy a főorvoshoz, és elintéznek neki egy olyan helyet, amit más nem tud elérni. Ezek után ő soha nem fogja megtudni, hogy az ilyen élethelyzetek valójában mivel járnak az emberek között.
Arra kitérni is kár volna, hogy a szocialisták milyen egészségügyet működtettek, és most már azt is tudjuk, hogy Ön szerint a Fidesz sem tett rajtuk túl. Így került végül a Jobbikhoz?
Nem akartam politizálni, de egyszer hallottam Vona Gábor beszédét arról, hogy az egészségügyben és a szociális területen milyen fontos probléma a demencia kérdése. Megdöbbentem, hogy mennyire modern, előre tekintő, XXI. századi gondolkodású politikus az, aki ezt meglátja. Felvették velem a kapcsolatot, én pedig egy-két hónap gondolkodás után úgy döntöttem, hogy részt veszek a munkában: azóta megismertem az egészségügyi és a szociális kabinet munkáját, és azzal szembesültem, hogy ugyanazokat az alapelveket és mentalitást vallják, amiket én is. Mindeközben fontosnak tartom a néppártosodást is, mert úgy gondolom, ez viheti előre a polgári társadalmat, miután a polgári értékeket a Fidesz már régen elhajította.
És Önhöz hasonlóan ez viheti be a Fideszből kiábrándult értelmiséget a Jobbik mögé?
Úgy látom, hogy az értelmiségi körök jó része már áttért a Jobbikhoz, mert azt látja, hogy az igazi polgári demokrácia értékei már itt találhatók meg.
Érték támadások emiatt?
Nem akarom elkiabálni, de egyelőre nem. Érdekes egyébként szembesülni azzal, hogy vannak olyan kormánypárti ismerőseim, akik a jelöltségem után komolyan megkérdezték, hogy azért még jóban leszünk-e. Én meg csak azt tudom mondani erre, hogy nem értem az összefüggést.
Ha azt kérdezném, hogy mit lát a három legfontosabb lépésnek, amit egy kormánynak meg kellene tennie Ön szerint, akkor mi lenne az?
Nehéz kérdés, mert alapvetően a szakmában gondolkozom, de amiket elvárnék, azok nem csak ide tartoznak. A legelső dolog viszont igen, és az az, hogy az egészségügyet és a szociális szférát közelebb kell hozni egymáshoz, komplex betegellátó rendszert kell kiépíteni, amit szemléletváltásnak kell kísérnie. A második dolog az elszámoltatást lenne, mert úgy gondolom, hogy már annyiszor vertek át teljesen tudatosan minket, iparágakat tönkretéve és a nemzeti vagyont eltüntetve, hogy az nem maradhat következmények nélkül. A harmadik dolog pedig egy olyan téma, ami kapcsán mindig elmesélem ismerőseimnek egy franciaországi élményem: kint rendszeresen vásároltam a Lidl-ben, megszoktam a minőségét és az árait is. Amikor egyszer hazajöttem, és itthon is bementem egy üzletükbe, ugyanazt a minőséget találtam, de szinte ugyanazon az áron is, sőt, voltak olyan dolgok, amik kint olcsóbbak voltak, miközben az emberek tízszer annyit keresnek. A Bérunióban ezért fontos lehetőséget látok, a demagóg támadásokra válaszul pedig csak annyit mondok, hogy végre valaki megpróbálja, és rá is fogja kényszeríteni az Európai Uniót a jelenlegi helyzet megváltoztatására.
Térjünk át a fő speciális szakterületére, a demenciában szenvedő idősekre és az Alzheimer Cafékra. Ezt a módszert is Franciaországból hozta át, és nagy sikerrel hozza össze a beteg embereket, valamint a hozzátartozókat. Gyakorlati értelemben mi szükség van erre?
Amikor az Alzheimer-kór jelentőségét felismerték, még Nyugaton is stigma volt mind a betegek, mind a hozzátartozók részére. Olyan komoly problémáról beszélünk, amiben családok mentek –mennek tönkre, aminek Magyarországon az egyik oka az, hogy az egészségkultúra nagyon alacsony szinten van . Franciaországban még a Sarkozy-kormány idején éltem meg az akkor már kormányprogramra emelt, harmadik demencia-programot: pénzt tettek bele, megmozgatták az egész társadalmat, a gyermekeknek már mesekönyv formájában bemutatták a demenciát, hogy ne féljenek az ilyen emberektől. Ezzel egy olyan szemlélet alakult ki, amivel elfogadottá váltak az ilyen betegek.
Gondoljunk csak vissza, hogy Magyarországon például az emlőrák, vagy a végtag-amputáció valamikor még szégyennel párosult, de ma már ez kevésbé van így, tehát a szemlélet elkezdett itthon is átalakulni. Viszont továbbra is kivételt képeznek ez alól a szellemi betegségek.
Tehát ez a következő lépés, és ezt a célt szolgálja az Alzheimer Café.
Megérthetővé és elfogadhatóvá kell tenni a demenciát, mert olyan nehézségről beszélünk, ami saját becslésem szerint legalább 600 ezer embert érint Magyarországon, ami a hozzátartozókkal már több, mint egymillió fős tömeget jelent. Ám ahhoz, hogy ebben előre tudjunk lépni, az emberek szemléletén kell változtatni, és ez az, ami még csak nem is pénzkérdés. Az Alzheimer Cafékon van, hogy akár ötvenen-százan is vagyunk a betegekkel és a családtagjaikkal együtt. Jelenleg azért harcolunk, hogy még több beteget hozzanak el, még több emberen és családon tudjunk segíteni. Országosan már több mint 50 helyen működik rendszeresen ilyen összejövetelünk, hála a Katolikus Szeretetszolgálat INDA programjának, és az összes civilnek, akik segítségünkre léptek ebben a polgári, alulról építkező, teljesen politikamentes szerveződésben. Mert a politika az politika, az Alzheimer pedig Alzheimer. És mint mondtam, az egészségügyet és a pártpolitikát ketté kell választani, csak így érhetünk el sikereket a jövőben.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
