„Mindig csodáltam, hogyan tudnak újra meg újra gyökeret verni azok az emberek, akik akár kényszerülten, akár önként változtatják otthonuk helyét. Azt hiszem, ezeknek az embereknek nem is volt, vagy elszáradt igazi gyökerük… A legtöbbet csak a hivatal vitte magával. A hivatal, a nagy, a rázós szürke autóbusz, melyben az embernek egy-egy külön helye van, mint a rokkantaknak. Vagy talán valami atavizmus késői nyoma ez a modern nomádság. Odább vándorlunk, mint az ázsiai ősök, mert lelegeltettük a vidéket a gondolatok gulyájával, – a zsebünk nyájával, – az érzéseink rugdalózó ménesével vagy nyomorúságaink falkájával. Ezért vándorlunk tovább és tovább…
Bevittek a komárvárosi szegény kis állomásra és onnét vonaton Nagykanizsára. Sajnálom, nem emlékszem a derék férfiak arcára, akik vizsgáztattak. Ma gondolatban meghajolok ismeretlen sírjuk előtt. Azt ma is érzem, hogy igen jók voltak hozzám. A magas, nyírfa-karcsú piarista alakja megmaradt előttem. Ő kérdezte a katekizmust. Örültem annak, hogy sovány pap kérdez. Titkon féltem a kövér emberektől. Szívteleneknek tartottam őket, mert elesznek mindent mások elől. Lehet, hogy derék nemesvidi plébánosunk riasztott meg, mert bizony testes ember volt és vasárnaponként a népet leszidta a szószékről.
A piarista csupa szépet kérdezett. A csillagról, mely keleten cédrus és pálmák fölött megállott. A gyermekről, aki a világot megváltotta. Jól feleltem. Ő meg fejemre tette csontos tenyerét és mondá: „Ne félj fiam, ne félj soha. Fölötted is megáll a jó csillag. Nézz föl rá és minden jó lesz. Ne félj fiam, az a gyermek téged is megváltott. Hogyha nehéz szívednek nehéznek látszik, Isten fogalma végtelen nagyságában gondolj csak a gyermekre. Megvált gondjaidtól. Ne félj soha, senkitől. „Hogyan is féltem volna? A vizsga alatt is mögöttem ült egy fiatalasszony talpig feketében. Az asszony, akire mindig úgy kell gondolnom, mint a Boldogasszonyra. Az édesanyám volt.
A vizsga után büszkén mentem végig Nagykanizsán. Legszebb ruhám volt rajtam és kezemben szorongattam a borítékot. Abban volt bizonyítványom a III. elemiből, csupa kitűnővel. Azt képzeltem, igen délceg vagyok, és nagy ember leszek.
A nyaram már mozgalmas lett. Rozoga hintónk kerekei belevágtak a somogyi homokba, mely úgy folyt le a kerekekről, mint a „száraz víz”. Búcsúzni jártunk a szomszédos kúriákba. Az udvarházakban hallottam, hogy nagyvárosba kell mennem, mert ott többet tanulhatok. Ajánlották édesanyámnak Pécset, Sopront – de ő mondta: Pozsonyba megy velem. Kérdik, miért éppen oda?
– Ott születtem. Ott voltam gyerek, aki nem értett semmit az élet nagy keserveiből. Csak ott voltam boldog, legyen ott boldog a fiam is. Öregapám is toldotta:
Majd utánatok jövünk mi is. – Pozsonyba… Tudtam, hogy az apám Pozsonyban csak szenvedett. Az egykori, ma már félig lebontott és csinos középületté átalakított vízi-kaszárnyában 1849-ben Haynau lőpor és golyó általi halálra ítéltette, mint Komárom ezredes-várparancsnokát és Kossuth Lajos sógorát. Hónapokig várta a golyót, míg végre kegyelmet kapott 18 évre „nehéz vasban”… És mégis így szólt:
– Majd utánatok jövünk mi is, mert Pozsonyban voltam a legboldogabb!
Igaza volt. Előttem fekszik a dokumentum:
„A magyar hadsereg főlelkészsége részéről hivatalosan bizonyíttatik, mikép Meszlényi János elhalt birtokos úrnak és nejének sz. Kisfaludi Erzsébet asszonynak, Veszprém megye Kis-Dém nevű helységében született 33 éves fia t. c. Meszlényi Jenő honvéd alezredes úr, t.c. Kofler János ny. és elhalt tábornok úrnak és nejének sz. Zienast Erzsébet asszonynak Jozefa 20 éves … leányával f. 1848. november hó 30. napján… összeadatott légyen. Görgey Arthúr tábornok sk ….”
Azután elmentünk édesanyámmal a gardosi kis temetőbe, a hervadt csipkebokrok közé. Álltunk a fekete obeliszk előtt. Néztem az abba beillesztett angyalfejecskét és rajta a felírást: L U J Z A. Emlékezem rá. Ahhoz a kis angyalfejhez hasonlított. 1878 karácsonya vitte el, a végzetes diftériajárvány, mellyel én, a véznábbik megbirkóztam. Borúsan töprengtem. Apám Szerémben, a Csalmai pusztán, kistestvérem Somogyban, a gardosi pusztán … Hol leszünk mi? Hol várjuk az összetartozás titkos törvényének nagy hívását?
Bódi, az öreg parádés, a kopott hintóval kifordult a nemesdédi nyárfasorból. Még egyszer elmentünk zsuppos szülőházam előtt. A kerék alatt megcsikordult az út homokjára döntött kavics. A nagy aratás zsákos szekereinek hintették oda. Én meg zsebre raktam egy-két kavicsot. Hadd juttassák eszembe a somogyi aratást. Talán ezért vált sokszor kaviccsá a kenyerem? A kis vészharang a virágos kertben halkan kondult a szellőben. Szentül tudtam: tőlem búcsúzik. A magas keresztfán a rozsdásodó Megváltó oldalt hajtotta fejét. Éreztem, hogy utánam néz. Bánatomban ökölbe szorult a kezem: hogy is merték megfeszíteni, aki jó!
Komárváros állomáson akkor akácok közé meghúzódó kis ház volt. Mindig azt hittem, itt fog megérkezni Kossuth Lajos nagyapámhoz, ki sógora és ezredese volt. Itt marad nálunk, míg csak el nem visz Budavárba. Fülembe csengett a messzi világból:
– Minden lépten nő az agg csodája, mert sok újat meglepetve lát…
Az őszülő Bódi kocsis hangja remegett, amikor kezemet szorongatta: „Isten áldja ifiúr – kívánok szerencsés kimúlást … „ Idegeneknek talán furcsa búcsúzkodás, de nálunk Somogyban így mondták. Igaz is, mert vége jó, úgy minden jó. A vég a befejezettség utáni pont – ezért csak maga a harmónia lehet. Így indultam diáknak Pozsonyba, hogy majd onnét 56 esztendő után, mint Trianon számkivetettje induljak hazafelé… (arra utal, hogy mivel 1938-ban Pozsony nem tért vissza, Jankovicsot szinte elüldözték Pozsonyból, 56 év után – a szerk.)
Mikor beszálltunk a kis masina mögötti kocsiba, az éles füttyszóra az állomás eresze alól fecskepárok riadtak föl. Anyám könnyezett. Én szerettem volna sírni. Azt hittem, nem szabad, mert mikor a szülőföldről indulok, kemény férfivá kell változnom. Anyám a zökkenő kocsiban megsimogatott:
– Viselkedjél jól mindenütt, mindenkor, minden körülményben…
Ránézek az arcképen a barna fiúcskára – nagykanizsai vizsgája után és úgy érzem, jól viselkedtem…
***
Egy kisebb kihagyás után – Trianon 100. évfordulóját magunk mögött hagyva – folytatjuk Jankovics Marcell 100 perc című kiadatlan művének közlését.
A legutolsó részben a somogyi betyárvilágba vezet minket az író, visszaemlékezve gyerekkorára és annak a világnak a hangulatára.
Ráadásul 1933-ban, amikor házkutatást tartanak pozsonyi lakásán a csehszlovák hatóságok, átkutatva minden zugot, egy páncélszekrényben – néhány végrendelet, egy-két ősapáitól örökölt gyűrű, néhány firenzei vagy sienai érme mellett – egy maroknyi, jól átkötött csomagot találnak, melyben Jankovics egy marék somogyi földet őrzött ebből az időből azért, hogy ha majd behunyja szemét, ezen a marék földön nyugodjon a feje. Leírása szerint mindezt azért, mivel a magyarok annyira szeretik szülőföldjüket, hogy örök álmukat is azon szeretnénk álmodni.
Az író már gyerekként írt jegyzeteket, de első megmaradt jegyzetfüzetében csak a Pozsonyba költözésük utáni év dátuma szerepel, melyekben a természetről, főleg fafajtákról ír. Az átköltözés után új fejezet kezdődik a kis Marcell életében, de nemcsak koronázóvárosba költözés miatt, hanem azért is, mivel egészsége – fiatal kora ellenére –, megromlik. De erről majd a következő részben.
(Folytatjuk)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
