A kutató év közben lapszélre tesz néhány történetet munkafüzetében. Kicsit kilógnának a tanulmányokból. De egyébként érdekesek, meglepőek, váratlanok, kortörténeti állapotjelzők. Társítok is hozzájuk még egy-kettőt, olyat is, amely nem egészen az állambiztonságot idézi, inkább az akkori politikát. Bár a politika ma már egy felfordult világ képét mutatja, minden észszerűség, logika és előrelátás nélkül. Az állambiztonságnak annak idején még megvolt a maga kötelező sorvezetője, el lehetett igazodni abban, ami ma már fájdalmasan elviselhetetlen lenne. A parancsok szerint a dolgok vagy fehérek, vagy feketék voltak, szivárványos árnyalatok nélkül. Épp ezért nyomban feltűnt, ha valami eltért az előírttól, ha valaki kilógott a sorból, vagy zavarodottan összetépte a sorvezetőt. De erről hallgatni kellett, a titkoknak is megvan a maguk történelmileg nem mindig indokolható kihordási ideje.
Tíz évvel ezelőtt írtam először állambiztonsági fonákságokról szilveszter előtt, most itt következik a II. rész. Ígérem, hogy a következő folytatásra nem kell újabb tíz évet várni. Mentségemre szolgáljon, hogy közben megírtam 13 könyvet.
Gyáros elvtárs elküldte a szovjet újságíró delegációt a p…ába
Vannak történetek, amelyek azért tűnnek első hallásra hihetetleneknek, mert a főszereplővel „ilyen nem fordulhat elő”. „Kizárt, kérem, ne is mondja tovább!”, „Összetéveszti valakivel.”
Az 1945 után Magyarországra érkező magas szintű szovjet újságíró küldöttségeket hasonló magas rangú magyar „sajtómunkások”, párt- és kormánytisztviselők fogadták, kényeztető vendéglátásuk, megajándékozásuk kötelező volt, a fehérasztal melletti végeláthatatlan pohárköszöntők az ország legszebb borvidékein hangoztak el. Ezért is fordult elő nem egyszer, hogy a delegációk már az érkezésükkor igyekeztek meghosszabbítani itt tartózkodásuk idejét. Többször sikerrel, mert nem hivatalos kérésüket parancsként értelmezték vendéglátóik. Különösen, ha a magyar fogadó delegáció vezetőjét szorosabb szálak fűzték Moszkvához: évekig ott tanult, élt, dolgozott, katonáskodott, egyenruhát viselt, vagy anélkül is elkötelezettje volt valamelyik titkosszolgálatnak, s még a tájszólásokat és a szlenget is ismerve szinkrontolmácsi minőségben beszélte az orosz nyelvet.
Amikor 1970. március 15-én a Külügyminisztérium és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége meghívására megérkezett a szovjet újságíró küldöttség Budapestre, hogy március 24-ig laza programot bonyolítson le, a delegáció vezetője már az érkezéskor annak az óhajának adott hangot, hogy a tervezettől eltérően március 26-ig szeretnének maradni, remélik, kérésük megértésre talál a magyar elvtársak körében.
Az előterjesztő jellegű mondat mindjárt az első este, a fogadáson hangzott el a magyar vendéglátók hivatalos vezetőjéhez: Gyáros Lászlóhoz. Hogy megértsék válaszának hihetetlenségét, derült égből villámcsapásként érkező váratlanságát, amit másnap a felsőbb szerveknek jelentve a pártközpont és az állambiztonság is kizártnak tartott első hallásra, tisztában kell lenni azzal: ki is volt Gyáros László?
 Gyáros László, a Vörös Hadsereg politikai tisztje |
Hetvenkét évet élt (1908 – 1980), régi szóhasználattal „a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő harcosa”. Aranyművesként kezdett dolgozni, Belgiumban folytatta, ahol a Kommunista Párt tagja lett, a magyar csoport titkára. A spanyol polgárháborúban a Nemzetközi Brigádok katonája, a harcokban elvesztette bal karját. Franco győzelme után Franciaországba internálják 1940-ig. A II. világháború alatt a moszkvai rádió magyar adásainak szerkesztője, egy hadifogolytábor politikai nevelőtisztje, majd a Vörös Hadsereg politikai tisztjeként a II. Ukrán Fronttal vesz rész a magyarországi hadműveletekben. Budapesten előbb a szovjet hadsereg magyar nyelvű lapjának, az Új Szónak a szerkesztője 1948-ig, majd az MTI szerkesztője, több lapnál is dolgozik 1955-ig. Ezt követően vezető pozíciókba helyezi pártja a sajtóirányítás és a kulturális élet területén: a Külügyminisztérium Sajtóosztályának vezetője, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának vezetője, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke. A 60-as években külügyi szolgálatot teljesít, nagykövet Guineában, Maliban, Afganisztánban és Irakban. Több nyelven beszél, klasszikus és kortárs szovjet műveket fordít, a Partizán Szövetség folyóiratát szerkeszti. Halála után a MÚOSZ a Gyáros László-díjjal ismeri el a kiemelkedő publicisztikai teljesítményeket.
 Gyáros László |
No, akkor most tessék megfogódzkodni. A szovjet delegációt üdvözlő fogadáson, miután a küldöttség vezetője előadta a hosszabbítás iránti barátságos kérését, Gyáros László tárgyilagosan értésére adta, hogy az most nem teljesíthető. Meg is indokolta, hogy miért: készülnek április 4-re, nagy a külföldi vendégvárás, előre lefoglalták a szálláshelyeket, nem számítottak új igényre stb.
Innen pedig folytassuk szó szerint Veress Editnek (1934. január 22, Békéscsaba, Debreczeny Gabriella), a MÚOSZ osztályvezető-helyettesének soraival, aki a politikai rendőrség kulturális elhárítása (BM III/III-4-a) „Széplaki Róza” fedőnevű titkos megbízottjaként a következőket jelentette március 25-én kapcsolattartó tisztjének, Kiss Pál r. őrnagynak:
„Majd hátat fordítva a delegációnak [Gyáros László], magyarul megjegyezte:
„Menjenek a p…ába!”
Ezt a megjegyzést vagy a delegáció egyik tagja (korábban kórházi kezelés alatt állott Magyarországon), vagy Ter – Grigorján tudósító megértette.
Ettől kezdve a szovjet delegáció erősen visszahúzódó, sok vonatkozásban sértett magatartást tanúsított. A látogatás befejeztével Csákány Istvánnal közölték az okokat, s megjegyezték, hogy többet Magyarországra Gyáros László aláírású meghívólevélre nem látogatnak el. [ÁBTL 3.1.2. M-35905]
Nincs információnk arról, kapott-e bármilyen büntetést fentről Gyáros László, de az eseményt követő tények azt mutatják: túlélte szókimondó eligazítását, amivel hirtelen haragjában elküldte más éghajlat alá a szovjet delegációt.
Kádár János nem akart Illyés Gyula postása és írnoka lenni
Kádár Jánosnak és Illyés Gyulának a közélet kirakatába tett „barátsága” 1956 után, úgy tűnt megbicsaklik és kihűl egy 1961 júliusában történt levélváltás nyomán.
Miután Illyés július 3-i dátummal olyan indulatos levelet kapott Kállai Gyulától, a Minisztertanács első elnökhelyettesétől, amelyet ő sértőnek és vádaskodónak tartott, abból eredően, hogy szerinte Kállai felült egy otromba provokációnak, tollat ragadott és július 9-én szokatlan panaszos levelet írt Kádár Jánosnak. Íme, a levél szó szerint:
„Kedves Barátom!
Hivatalos természetű ügyben fordulok Hozzád; az alábbi hivatalos, pecséttel ellátott levelet kaptam, vidéki tartózkodásom miatt csak a mai napon.
„A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány Első Elnökhelyettese
Tisztelt Illyés Gyula!
Az újabban megjelent allegóriáidat is érdeklődéssel olvasom. Ezek eszembe juttatják „figyelmességedet”, amellyel tavaly az Élet és Irodalomban megjelent „Sötét” című versedet elküldted nekem és ezzel külön felhívtad rá a figyelmemet. Igaz, annyi bátorságod nem volt, hogy ezt saját nevedben tedd meg, hanem hitvány módon Dömöcki János nem létező mérnök nevét választottad. Szerencsére az írásodat jól ismerem, s így nem volt nehéz rájönni, hogy ki rejlik az álnév mögött. Magatartásod miatt én már rég lemondtam arról, hogy a kettőnk közötti barátságról beszéljek, mégis megkérdem: nem érzed milyen mélyre süllyedtél a szarban?
Budapest, 1961. július 3.
Üdvözlettel:
Kállai Gyula (s.k.)”
Ilyen indulatú levélre nincs módom válaszolni. A vádat és a sértést azonban vissza kell utasítanom. Ez igen könnyű. Általad kérem, de pályámat és életemet téve rá, állapítsa meg azonnal hiteles írásszakértő és törvényszéki ujjlenyomat-vizsgálat, hogy otromba provokáció történt: azt a névtelen levelet nem én írtam. Soha nem írtam névtelen levelet. Amilyen eredetű, természetű és alap nélküli az egyik vád, olyan a másik. Bizalommal kérem válaszod, a továbbiakban mitévő legyek.
Őszinte nagyrabecsüléssel köszönt
Illyés Gyula (saját kezű aláírás)
Címem péntekig: Budapest II. Józsefhegyi u. 9.
azontúl: Tihany, Veszprém megye.”
Kádár János 1961. július 11-én válaszolt Illyés Gyulának.
„Illyés Gyula író
Budapest
II. Józsefhegyi u. 9.
Tisztelt Barátom!
Megkaptam július 9-én kelt különös tartalmú leveled. Érdemi választ nem tudok adni. Ugyanis más irányú elfoglaltságom miatt nem vállalkozhatom arra, hogy számodra postás és írnoki munkát végezzek.
Ha úgy gondolod, hogy a szóvá tett ügy további tisztázást kíván, akkor azt légy szíves és végezd el az én személyes közreműködésem nélkül.
Minden jót kívánok.
Üdvözlettel:
K. J. (saját kezű szignó)
Kádár János"
Azt ezt követő mosolyszünet kissé elnyúlt, de elfogadható időn belül mégis normalizálódott a formális „barátság”. Amikor például Illyés Gyulát 70. születésnapja alkalmából a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével tüntették ki, Kádár János 1972 november 2-án így köszöntötte őt:
„Tisztelt Barátom!
Engedd meg, hogy születésnapod alkalmából és kitüntetésedhez gratuláljak. Szívből jó egészséget, még sok-sok boldog évet, további alkotói sikereket kívánok Neked.
Budapest, 1972. november 2.
Szívélyes üdvözlettel:
K. J. (saját kezű szignó)
Kádár János
U.i. Kedves Feleséged, hozzátartozóidat üdvözlöm, tiszteletem. K. J.”
Illyés Gyula november 6-án válaszolt Kádár János levelére:
„Kedves Barátom!
Köszönöm és szívből viszonzom a születésnapomra küldött jókívánságokat. Feleségemmel együtt sok boldog évet kívánunk mi is mindkettőtöknek.
1972. november 6.
Szívélyes üdvözlettel:
Illyés Gyula”
[Válogatás Kádár János levelezéséből, 1954 – 1989, szerk.: Huszár Tibor.]
Korrupt politikusok
Korrupt politikusok mindig voltak, s a hatalom, ha tudta, mindig meg is védte őket. Ehhez az kellett, hogy a bíróságok ne legyenek függetlenek, ellenkezőleg: a hatalomnak kiszolgáltatottan, ahhoz alázatosan igazodva, tekintélytisztelő, behízelgő ítéleteket hozzanak.
Történt 1937-ben, hogy egy középiskolai tanár cikket írt arról: bizonyítani tudja, hogy a politikusok nem a nemzetet képviselik, hanem a magánérdeket. Bizonyítási indítványt terjesztett elő, 65 politikus meghallgatását kérte, akik vállalatok igazgatóságában foglaltak helyet és politikai szereplésüket szerinte kifejezetten arra használták fel, hogy maguknak anyagi előnyöket szerezzenek. A büntetőtörvényszék tanácselnökének kérdésére kijelentette, hogy a politikusok elnevezés alatt a magyar törvényhozó testület tagjait is értette.
A törvényszék a bizonyítási indítványokat elutasította azzal az indoklással, hogy a cikk nemcsak számos közéleti személyiséggel szemben sértő és megbélyegző, hanem az alkotmány főintézményével, a parlamenttel szemben is.
A középiskolai tanárt az országgyűlés megrágalmazásában mondták ki bűnösnek és ezért két hónapi fogházbüntetésre ítélték. Súlyosbító körülménynek tekintette a törvényszék, hogy a rágalmazó állítások előkelő közjogi testületet érintettek és az állítások alkalmasak arra, hogy az országgyűlés tekintélyét csorbítsák.
Olvassák részletesen a Pesti Hírlap 1937. január 30-i tudósítását.
Ha végigolvasták, kérem, gondolják végig mai állapotainkat, s alakítsák ki önálló véleményüket arról: a mai bátor középiskolai tanárok bizonyítani tudják-e a bíróságok előtt, hogy egyes politikusok, így az országgyűlési képviselők is, nem a nemzetet képviselik, hanem a magánérdeket? S miért egy bátor középiskolai tanárnak kéne feltárnia napjainkban azt, hogy egyesek kifejezetten arra használják fel politikai szereplésüket, hogy anyagi előnyöket szerezzenek maguknak?
Boldizsár Iván megpróbáltatásai
Boldizsár (Bettelheim) Iván (1912. október 30, Budapest, Lebenstein Aranka – 1988. december 22) újságíró, író, műfordító, külpolitikus, országgyűlési képviselő a II. világháború utáni vezető újságíró garnitúra sokat szereplő baloldali reprezentánsa meglehetősen ellentmondásos karriert futott be. A párizsi béketárgyalásokon a magyar küldöttség tagja, 1947-ben külügyi államtitkár, majd 1951 és 1969 között a Magyar Nemzet, a Béke és Szabadság, a Hétfői Hírlap, a New Hungarian Quarterly és a Színház főszerkesztője. 1970-ben a Magyar Pen Club elnöke, 1972-től az Országos Béketanács elnökhelyettese, 1984-ben a Nemzetközi Pen Club elnöke, 1986-1988 között országgyűlési képviselő.
 Boldizsár Iván |
A személyi kultusz időszakában Rákosi támogatója, a szovjetek bizalmasa. Sztálin halála után nyit a megerősödő Nagy Imre felé, de pozíciójának gyengülésekor visszasomfordál Rákosihoz. Pálfordulásai és későbbi elvtelen lavírozása miatt kap hideget-meleget a közéletben, a politikában és a szakmában egyaránt.
1956. november 3-án a parlament épületében durva szóváltások zajlottak. Darvas József volt miniszter állandóan Erdei Ferenc mögött kullogott. Amikor ezt Vas Zoltán észrevette, hangosan megszólalt:
„Te még itt vagy? Téged innen rég ki kellett volna rúgni, te szar áruló!”
De Fazekas György még ennél is tovább ment. Amikor a Tildy-Losonczy-féle sajtófogadás előtt meglátta Boldizsár Ivánt, felelősségre vonta Losonczy Gézát, hogy engedhette be a parlamentbe. A sajtófogadáson pedig Léderer, az Observer munkatársa szintén kikelt Boldizsár személye ellen, Losonczy nem tehetett mást, minthogy szólásra emelkedett és így szólt:
„Boldizsár kolléga közkívánatra hagyja el a termet!”
Ez a Gobelin-teremben történt.
A történetet közöltem 2014-ben megjelent „A hálózat jelenti, – Titkos iratok erdejében” című kötetemben. Idén megjelent újabb – sorrendben 13. – kötetem: „Újságírók, szerkesztők, sajtómunkások és az állambiztonság, III.” egyik tanulmányában, „A „Meszlényi” rejtély megfejtése” címűben azt is tisztáztam, hogy a történet alapjául szolgáló állambiztonsági jelentést Fahidy József újságíró, a „Meszlényi Károly” fedőnevű ügynök írta. [ÁBTL 3.1.2. 18667/1]
[Ebben a tanulmányomban cáfoltam azt a több kutató által képviselt feltételezést, hogy a „Meszlényi Károly” és a „Varga Sándor” fedőnevek mögött egy állambiztonsági hálózati személy: Dömötör László újságíró (1923-1974) áll, s így ő volt a legtermékenyebb újságíró ügynök az ÁBTL-ben olvasható 15 dossziényi jelentésével, melyeket 1956 és 1971 között írt. Bebizonyítottam, hogy csak 7 dosszié tartozik hozzá „Varga Sándor” fedőnév alatt: ÁBTL 3.1.2. M-33169 + 1 és 3.1.2. M-27843 + 1 – 4. A dossziék többségében, tehát összesen 8-ban Fahidy József újságíró (1922-1982) állambiztonsági jelentései találhatók „Meszlényi Károly” fedőnéven, melyeket 1956 és 1962 között írt, a dossziék jelzései: ÁBTL 3.1.2. M-18667 és 3.1.2. M-18667 + 1 – 7. Ennek alapján a máig ismert legtermékenyebb újságíró ügynök: Fahidy József.]
A forradalom utáni években kedd esténként a MÚOSZ különtermében tartanak baráti vacsorát azok az írók, akik párttagok, vagy nem, de a szocializmus híveinek vallják magukat és segíteni szeretnének a kibontakozásban. Az állambiztonsági jelentés neveket is felsorol: Molnár Géza (az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese), Mátyás Ferenc (akkor kapott József Attila-díjat), Vaád Ferenc (a Népszava irodalmi rovatának vezetője), Gerő Gyula (Falusi Vasárnap), továbbá F. Rácz Kálmán és Földeák János.
Felháborodással értesültek arról, hogy a Pen Club nevében Boldizsár Iván mondta el a „Béke-szózatot”. Molnár Géza ezzel kapcsolatban azt a kijelentést tette: „Nem szabad becsületes kommunista írónak lenni, mert az ember akkor csak rúgást kap.” Földeák János erre megjegyezte:
„A Párt a megtért báránykáknak örül, de azok lehetőleg ne Boldizsárok legyenek.”
Földeákék már szóvá tették, hogy az Írószövetség összetétele nem fedi a magyar valóságot, azon sürgősen változtatni kell. Megítélése szerint a baj onnan származik, hogy Darvas József (nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket használt vele kapcsolatban, tehetség és jellem egyaránt képviselve volt) rosszul tájékoztatja Kállai elvtársat, Mesterházy pedig Marosánt. Ebből adódik aztán az, hogy a felső vezetés nem látja tisztán, mi van lent, nem ismeri a problémákat, a hangulatot.
Sokat beszéltek még arról, hogy a Boldizsárokon kívül vissza kellene szorítani a nyüzsgésből az Ungvári Tamásokat, a Fáy Árpádokat, s a Hegedűs Gézákat is. Tamási Áronról az általános vélemény az, hogy kiszakadt és nem találja helyét, ennek a magyarázata a sok kicsapongás. [https://mek.oszk.hu/15000/15086]
Boldizsár Iván azonban nemcsak kemény kritikát kapott, hanem szakmai tréfák, ugratások állandó célpontja is volt. Ebben remekelt a Devecseri Gábor – Karinthy Ferenc – Örkény István triumvirátus. Már a forradalom előtt legendás esetek fűződtek nevükhöz. A legemlékezetesebbet Antal Gábor (1922. október 15, Budapest, Strausz Stefánia) újságíró, a „Dávid Mátyás” fedőnevű állambiztonsági ügynök idézte fel egyik jelentésében, melyet 1957. április 8-án írt a politikai rendőrségnek (BM II/3-d. alosztály).
Eszerint Devecseri Gábor költő 1951-ben, mint a Fővárosi Állatkert igazgatója hívta fel Boldizsár Ivánt, a Magyar Nemzet főszerkesztőjét és közölte vele a szenzációs hírt: ritka madárfaj húzott el csapatosan a főváros felett és repülés közben több tojást tojtak. A Magyar Nemzet közölte is a hírt. Sőt, az MTI-nek is sikeresen leadták a napi szenzációt a tréfacsinálók, ahol a lapzáró szerkesztőt N. Lászlót, mint a hír felvevőjét leváltották. [ÁBTL 3.1.2. M-22133]
A „Világosság” belső hírszerző rezidentúra különös ügyei
az Állami Egyházügyi Hivatalban
1951. május 19-én hívták életre (1951. évi I. tv.) szovjet példára az Állami Egyházügyi Hivatalt (ÁEH). Feladata: a párt (előbb az MDP, majd az MSZMP) egyházpolitikai döntéseinek végrehajtása, az egyházak tevékenységének ellenőrzése. A Minisztertanács közvetlen felügyelete alatt állt, élén az Elnöki Tanács által kinevezett elnökkel, 1968-tól államtitkári rangban.
A Minisztertanács részéről leghosszabban Aczél György miniszterelnök-helyettes felügyelte 1974 és 1982 között. Nagy egyetértésben működött együtt vele az ÁEH élén Miklós Imre (1971 –1989).
Bizonyos posztokra eleve kipróbált, megbízhatóságukat többszörösen bizonyított volt belügyi, állambiztonsági tisztek kerültek, illetve a párt- és mozgalmi szervezetekben, valamint a tanácsi apparátusban már némi tapasztalatot szerzett funkcionáriusok, volt államigazgatási tisztviselők.
Mindezen felül a teljes személyzeti állományt átfogták az állambiztonsági hálózati személyek és szt-tisztek, akiknek körét tetézte szervezetileg 1968 és 1976 között a „Világosság” belső hírszerző rezidentúra.
A BM III/I Csoportfőnökség operatív tisztjeiből álló rezidentúra feladata az volt, hogy bővítse és addig nem érintett területekre kiterjessze a Vatikán, a papi emigráció és az egyházi világszervezetek felé irányuló felderítő, kutató, tanulmányozó és elemző állambiztonsági munkát. Ezen belül súlypontot jelentett a római Pápai Magyar Intézet, az ösztöndíjas tanulmányutak jelöltjeinek felkutatása és a nem rezidenturális területeken a külképviseletek információszerző és kapcsolatépítő tevékenységének segítése.
A hírszerzőket a rezidens fogta össze, aki a III/I-4 osztály vezetőjének jelentett.
Ebben az időszakban a BM III/I-4. Osztály vezetői: Földes György r. ezredes (1967-1972), Zsigmond Ferenc r. alezredes (1972-1975). A BM III/I. Csoportfőnökség vezetői: Komornik Vilmos r. ezredes (1962-1967); Rajnai (Reich) Sándor r. vezérőrnagy (1967-1976).
A „Világosság” rezidentúra vezetője:
Orosz Csordás József (1928. július 1. Maconka) r. őrnagy volt, fedőneve: „Vági”. Közgazdaságtudományi Egyetemet végzett. Az ÁEH-ben előbb az Elvi és Nemzetközi Főosztály, majd a Katolikus Főosztály vezetője. A rezidentúra irányításán kívül közvetlenül felelt a legálisan és titkos úton szerzett információk elemzéséért és feldolgozásáért. 1979-ben szigorúan titkos állományú r. alezredesként saját kérelmére helyezték nyugállományba. Kitüntetett munkásőr.
A rezidentúra tagjai:
Horváth Sándor (1935. június 6. Budapest) r. hadnagy, fedőneve: „Bajomi”. A Vatikán, a nemzeti hierarchiák és a katolikus papi emigráció területén folytatott hírszerző munkáért felelt. 1981-től r. őrnagy, szolgálati viszonya 1986-ban szűnt meg;
Dr. Pozsonyi László (1940. december 24, Sátoraljaújhely) r. hadnagy, fedőneve: „Vértesi”. Jogot végzett Pécsett. A protestáns világszervezetekben végzett hírszerzés felelőse. 1973-ban szigorúan titkos állományú r. főhadnagy;
Stökl József (1936. március 10, Budapest) r. főhadnagy, fedőneve: „ Zentai”. Az ELTE BTK magyar-olasz szakát végezte el. Az Elvi és Nemzetközi Főosztály előadójaként elsősorban a Vatikán és a nemzetközi hierarchiák tekintetében felelt a legálisan és sötéten szerzett információk elemzéséért és feldolgozásáért. 1977-ben r. százados, a III/I-4. osztály alosztályvezetője, kitüntetett munkásőr;
Kozdon János (1930. Budapest) r. százados, fedőneve: „Szűcs”. Nem az ÁEH, hanem a Külügyminisztérium fedése alá tartozott. Egyházi referensként a nem rezidenturális területek (Hollandia, Belgium, skandináv államok és Dél-Amerika) hírszerzéséért felelt. Később a III/I-3. osztály alosztályvezetője, a 4. osztály SZT főoperatív beosztottjaként helyezték ki a bécsi főrezidentúrára 1979-ben. 1984-ben hazahívták, r. alezredesként vonult nyugállományba.
[https://mek.oszk.hu/20000/20070]
Ha csak a fentebb felsorolt fő feladataival foglalkozott volna az ÁEH-be beépített titkos hírszerző rezidentúra, az sem lett volna kevés és rejtélyes, de neki jutottak azok a különös és sajtos operatív ügyek is, amelyeket a III/I Csoportfőnökség tudtával kiszignáltak nekik. Az alábbiakban néhány ilyennel ismerkedhetnek meg.
1970. április 7.
„Vértesi” jelenti „Vági”-nak, kapja: Rajnai vörgy. hírszerző csoportfőnök.
Az Európai Egyházak Konferenciája VI. nagygyűlését előkészítő bizottság magyarországi ülésének forgatókönyvét megismerve a „Világosság” rezidentúra javasolja G.G. Williams főtitkár operatív ellenőrzésének megszervezését. Indoklás: a főtitkár a titkárnőjén kívül 5 fiatal tolmácsnőt is hoz magával. Az ellenőrzéssel várhatóan olyan adatok birtokába juthatnak, amelyek alkalmasak a kompromittálásra.
(Ellenőrzés alatt értsd: együttlétük figyelése, kép- és hangrögzítés szálláshelyükön, egyéb mozgásuk követése. Megj.: I. Cs.)
1969. június 11.
A „Világosság” belső hírszerző rezidentúrát felügyelő BM III/I-4 osztály vezetője: Földes György r. alezredes a „Világosság” vezetőjének fedett svájci kiutaztatására kér engedélyt Rajnai vörgy. hírszerző csoportfőnöktől.
„Vági”, azaz Orosz r. őrnagy a „Világosság” rezidentúra vezetője, kifelé hivatalosan az Állami Egyházügyi Hivatal főosztályvezetője. Utóbbi minőségében kíséri el az ÁEH elnökét: Prantner Józsefet Genfbe, a Lutheránus Világszövetség meghívására, annak vendégeként 1969 június 16-18 között Genfbe. A delegáció tagja még Grnák Károly, az ÁEH Protestáns Főosztályának vezetője is. Orosz r. őrnagy kiutazása operatív célt (is) szolgál: svájci tartózkodása alatt lehetősége lesz operatív szempontból hasznosítható személyes kapcsolatokat kiépíteni a protestáns egyházi világszervezet vezetői és munkatársai körében.
„Vági” megkapja az engedélyt kiutazásához.
1969. június 16.
Rajnai (Reich) Sándor r. vezérőrnagy a BM III/I Csoportfőnökség vezetője levélben kéri a BM III/V Csoportfőnökség (Operatív technika) vezetőjét: Markó Imre r. ezredest, hogy operatív érdekből biztosítson kódos zár felszerelési lehetőséget az ÁEH elnökének. Ám leveléből az is kiderül, hogy a kódos zárat valójában az ÁEH főosztályvezetőjének, a Csoportfőnökség kihelyezett (Genfbe) rezidensének kéri azért, hogy operatív anyagait biztonságosan tárolhassa.
A kódzáras diplomata táskát megkapta.
1969. szeptember 9.
A már említett III/I-4 hírszerző osztály – amelyhez a „Világosság” tartozott – előterjesztésére a hírszerző csoportfőnök: Rajnai Sándor r. vezérőrnagy kéri a BM. Titkárság vezetőjét: Borgos Gyula r. ezredest, hogy operatív érdekből segítsen megállapítani: a megnevezett két budapesti postahivatalnál mennyi volt a konkrét névre, illetve jeligére szóló, megfelelő számú takarékbetétkönyvek befizetett összege, s azt ki, mikor váltotta ki?
Az ilyen kérést nem szokták visszautasítani a „Cég”-en belül, ilyenkor megindult a gépezet: előbb a Posta hivatott vezetői mozdultak, akik hivatalból kötelesek voltak együttműködni az állambiztonsággal, aztán – ha kellett – megkapták feladataikat a területen dolgozó szt-tisztek és az állambiztonsági hálózati személyek is. (Az utóbbiak csoportfőnökségek közötti koordinálását – ha szükséges volt – a főcsoportfőnökség irányította. Rajnai hírszerző csoportfőnök egyben a BM. III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnökség helyettes vezetője is volt.)
Az eredmény garantált volt.
(Nesze neked, banktitok, magántitok, személyes adatok védelme, s más törvényes kötelmek. Ugye ma ilyen nem fordulhat elő? Vagy netán mégis?!)
Az azért nem véletlen, hogy az erről szóló iratok az ÁEH „Világosság” belső hírszerző rezidentúra dokumentumai között találhatók az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában: ÁBTL 3.2.6. – 8-70/2.
A „Világosság” dossziéi őrzik azokat a feljegyzéseket, melyek egyházi személyekkel folytatott beszélgetések nyomán készültek. A többnyire országosan ismert személyek vagy azért mentek az ÁEH épületébe, mert hívatták őket, vagy ők jelentkeztek be, hallgattassanak meg, mert mondanivalójuk van.
Városi István esztergomi kanonokot például többször is berendelték. Hol azért, mert „irredenta, nacionalista szentbeszédet” tartott az esztergomi bazilikában, hol azért, mert panaszolta „a hitoktatás területén uralkodó terrort”, azt, hogy „az egyházkormányzati szabadságot az állam nem adja meg”, továbbá azt, hogy a törvények „lehetőséget nyújtanak arra, hogy sok olyan vezető egyházi személy legyen, aki nem alkalmas vezető papi beosztásra.” Az „elbeszélgetések” nem győzték meg a kanonokot, továbbra is kitartott amellett, hogy az állam és az egyház viszonyának megnyugtató rendezéséhez az vezetne, ha az állam lemondana a dialektikus és történelmi materializmus hirdetéséről, a marxista ideológiáról.
Rozsáli Menyhért kanonokot, budapesti Lehel téri plébánost ellenkező okokból kellett behívatni. Azért, mert nem változtatott korábban is bírált szélsőséges, ultrabalos gondolkodásán, amely eluralkodott egész magatartásán, némi hatalomvággyal. Az „igaz ügy harcosaként” mindig előadta sérelmeit, miszerint: noha kitüntetéssel állt ki az „ellenforradalom” ellen, érdemeket szerzett a mezőgazdaság szocialista átszervezésében, aktív a békemozgalomban, lojalitását a rendszer iránt sokszorosan bizonyította, mégis mellőzik, félreállítják azok, akik nem a szocializmus hívei. Mindeddig hiába kért támogatást, korábbi büntetéséért sem rehabilitálták. Pedig – tette hozzá fenyegetően – terhelő dokumentumok vannak birtokában magas rangú személyekről, amelyeket egyelőre nem akar publikálni.
Magyar Ferenc, az „Új Ember” c. lap munkatársa, az egyházi elhárítás (BM III/III-1-a) „Igaz Sándor” fedőnevű ügynöke (titkos munkatárs), aki eredményesen teljesítette állambiztonsági feladatát Rómában az I. Rendkívüli Püspöki Szinóduson és fontos dokumentumokat hozott haza, azért jelentkezett be, hogy védjék meg a lap főszerkesztőjével: Saád Bélával szemben, öt kiskorú gyermeke van. Saád helyette szeretett volna Rómából tudósítani, másrészt tudja, hogy felettesei Magyart szemelték ki utódjául. A titkos munkatárs kedvező választ kapott.
Konrád János, a Jehova Tanúi országszolgája saját kezdeményezésére többször is megjelent a Hivatalban, hogy régen beadott szervezeti szabályzatuk jóváhagyásáról valami biztató hírt vihessen a gyülekezetnek. Ilyen alkalmakkor mindig kifejtette, hogy ők „jó hazafiak”, becsületesen dolgoznak, s nem vettek részt az „ellenforradalomban”. Az utóbbi állítással szemben azonban szinte már automatikusan kijavították az illetékesek, hogy csak „fegyveresen” nem vettek részt, de ez a tartózkodásuk nem a politikai meggyőződésükből fakadt, hanem abból, hogy egyáltalán nem fognak fegyvert, nem vállalják a katonai szolgálatot. Ezért továbbra sem ismerik el a szektát, alapszabályzatukat nem hagyják jóvá, mert ellenkezik a törvényekkel.
1968. november 29-én nagy múltú vezető egyházi személyiséget kérettek be azzal a céllal, hogy elmondja véleményét az állam és az egyház viszonyáról. Neve sokak számára ismerős: Balogh István (Balogh páter) c. apát, nyugalmazott államtitkár.
De hát ki is volt ő valójában?
Balogh István (Balogh páter), 1894. március 30, Stájerlak Krassó-Szörény vármegye – 1976. július 30, Budapest). Római katolikus pap, kisgazda politikus, államtitkár, kormánybiztos, országgyűlési képviselő.
Eredeti neve valójában: Bloch Israel, egy bánsági zsidó kereskedő családból keresztelkedett ki. Temesváron végezte a teológiát, ott szentelték pappá 1918-ban, bölcsészdoktori oklevelet Szegeden szerzett 1929-ben. Szeged-alsóvárosi plébános (1930-1946), a városi törvényhatósági bizottság tagja (1934-1944), a Délmagyarország c. lap társtulajdonosa (1938-1944).
Politikai pályafutására nagy hatással volt a szovjet csapatok nyomán 1944. november 13-án Szegedre érkező Révai József és Erdei Ferenc. Hárman szerkesztik az újra indított Délmagyarországot, belép az FKgP-ba, december 2-án a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front alapító tagja. December 13-tól a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés egyik előkészítője, a kisgazdapárt ideiglenes vezetőségének, később Intéző Bizottságának is tagja, szorosan együttműködik a kommunistákkal. Miniszterelnökségi államtitkár 1947-ig.
1945. január 20-án Moszkvában a háromtagú magyar delegáció tagjaként, Gyöngyösi János külügyminiszterrel és Vörös János honvédelmi miniszterrel egyik aláírója a fegyverszüneti egyezménynek.
Országgyűlési képviselő (1945-1951), 1946-tól az FKgP Politikai Bizottságának tagja, 1947-ben főtitkára, de júniusban kilép a pártból, júliusban pedig megalakítja saját ellenzéki pártját, a polgári, liberális Független Magyar Demokrata Pártot, (Balogh-párt), amely aztán 1949 tavaszán csatlakozik a Népfronthoz. Ettől kezdve részt vesz a papi békemozgalom megszervezésében. A Népfront elnökségének és az Elnöki Tanácsnak is tagja (1949-1951), nem különben az Országos Béketanácsnak és a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság elnöki tanácsának (1947-1950), majd vezetőségének (1950-1951).
Miniszterelnöki államtitkársága mellett 1945. márciusától 1946. február 1-ig az Elhagyott Javak kormánybiztosa. Kritikusai szerint ebben az időszakban Rákosi oldalán szembefordult saját egyházával, Mindszenty bíborossal, a választási harcban a kommunisták érdekeit szolgálta, elárulva a kisgazdapárt jobboldalát. A püspöki kar politikai szerepvállalása miatt felfüggesztette a papi tevékenység gyakorlása alól (1948-1951).
Kormánybiztosként hozzájárult az ország kirablásához, engedélyezte a nagy értékű, magyar tulajdonban lévő műalkotások külföldi értékesítését. Hivatali beosztásával visszaélve jelentős vagyont harácsolt össze magának. Luxus életmódot folytatott, italozásairól, éjszakai életéről, nőügyeiről sokan tudtak, de csak ritkán szellőztette meg a sajtó, mert félt felső kapcsolataitól, jellemző, hogy a szatirikus lapok is legfeljebb kövérségén humorizáltak. Egy időre azonban mégis el kellett tűnnie a fővárosból, 1951 és 1953 között a Pest megyei Kemence község plébánosa, 1954-ben jöhetett vissza Budapestre, előbb a Thököly úti Domokos-rendi templom, majd a Szent Mihály-templom plébánosa.
A szabadságharc bukása után, 1957-ben vissza kívánt térni a közéletbe és politikai szerepet vállalni, tárgyalásai azonban sikertelennek bizonyultak, a Kádár-rendszer nem tartott igényt szolgálataira. Ezért is volt meglepetés, amikor 1970-ben először Felszabadulási Jubileumi Emlékéremmel, majd a Magyar Népköztársaság rubintokkal ékesített Zászlórendjével tüntették ki.
Térjünk vissza korábban jelzett, 1968-as meghallgatásához. Balogh az ÁEH-ben részletesen ecsetelte szerepét a Vatikánnal történt 1950-es megállapodás előkészítésében és megkötésében. Mint mondta: nélküle és közreműködése nélkül a megállapodás nem jöhetett volna létre. A papi békemozgalom elindulását is saját érdemeként könyvelte el.
Majd nem egészen váratlanul előhozakodott koncepciójával: többpártrendszerre lenne szükség, mert csak az biztosíthatja a társadalmi haladást. Az ő vezetésével kellene létrehozni az értelmiség pártját és visszaállítani a Parasztpártot.
Tárgyalópartnerei ebből azt a következtetést vonták le jelentésükben, hogy „Dr. Balogh István gondolkodásában egyre inkább kiütköznek a szenilis megnyilvánulások.”
Ennek ellenére kapta meg két év múlva a Kádár-rendszer említett legmagasabb kitüntetéseinek egyikét.
1970. augusztus 27.
„Vértesi”, azaz dr. Pozsonyi László r. hadnagy, a „Világosság” belső hírszerző rezidentúra tagja jelenti feletteseinek:
Miklós Imrének, az ÁEH elnökének előzetes engedélyével augusztus 6-án Balatonlellén a Művelődési Minisztérium üdülőjében felkereste az ott nyaraló Grnák Károly főosztályvezetőt. Vele volt Lóránt Vilmos, az ÁEH munkatársa és Palotay Sándor, a Szabad Egyházak Tanácsának elnöke.
Hazafelé indulva, miközben elbúcsúzott Grnáktól, a gépkocsit vezető Palotay kivette „Vértesi” táskáját a csomagtartóból, de azt lezárva, a táskát kint felejtette a kocsin. Útközben Palotay nem szólt arról, hogy kivette a táskát a csomagtartóból, ez csak akkor derült ki, amikor megérkezve Budapestre „Vértesi” kérte tőle. És abban a pillanatban döbbentek rá, hogy a táska elveszett.
Az üdülő gondnoka – mint utólag rekonstruálták a történteket – a vissza indulásnál észrevette a táskát a kocsi tetején, kiabált is, sőt, miután nem hallották a kocsiban ülők, kerékpáron utánuk indult, követte őket, ám hiába tekert lóhalálban, majd vizsgálta át nagy gondossággal négyzetméterenként a terepet, a lecsúszott táskát nem találta meg.
Az állambiztonság számára az jelentett veszélyes helyzetet, hogy az elveszett táskában volt „Vértesi” fedő szervi személyi igazolványa, az ÁEH munkaadói igazolványa, hivatali páncélszekrényének kulcsa, a „Világosság” rezidentúra „ÉK” fedőnevű „K” lakásának kulcsa, a lakás aktuális OTP-számlái és a lakásra költött vásárlások legutóbbi számlái. Illetéktelen felhasználó kompromittálhatja a hírszerző tisztet és a rezidentúrát.
„Vértesi” nyomban jelentette a történteket Miklós Imrének, tájékoztatták a balatonlellei rendőrőrsöt és a Somogy megyei Rendőr-főkapitányság Politikai Osztályát. A „K” lakás zárját azonnal kicserélték. Új fedő személyi igazolványt és hivatali okmányt is kértek soron kívül.
Az elveszett táska a sokoldalú keresés ellenére sem került elő. Mondani sem kell, a hírszerző főnök nem osztott dicséretet, viszont a balatonlellei üdülő gondnokának megköszönték segítőkész tekerését.
Dr. Ilkei Csaba
tudományos kutató
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
