A perzsák elleni háború megnyerését a görög poliszok összefogása tette lehetővé. Ez volt az iszthmoszi szövetség, amely gyakorlatilag a spártaiak által vezetett peloponnészoszi szövetségből és a hozzá csatlakozott poliszokból (Athén és mások) állt. A győztes háború után Athén megerősödött és saját szövetségi rendszert hozott létre, déloszi szövetség néven. Papíron az iszthmoszi szövetség továbbra is élt, de azt már e két város, Athén és Spárta szövetségi rendszere határozta meg
Ahogy csökkent a külső veszély, vagyis a perzsák jelentette kihívás, úgy nőtt e két koalíció között a feszültség. A déloszi szövetségben lévő poliszok hajóépítési kötelezettséggel bírtak, ezt elkerülendő e városállamok inkább pénzt fizettek Athénnak, gyakorlatilag lassacskán Athén adófizetőivé lettek. Athén és Spárta fokozatosan ellenségekké váltak, az együttműködésükön az első repedések már akkor megjelentek, amikor Athén városát a perzsa pusztítás után újjáépítették.
Themisztoklész ugyanis város köré védőfalakat is építetett. Spártának ez nagyon nem tetszett, mondván a falak csak egy újabb perzsa támadás esetén a perzsákat segítik majd. Egyébként sincs szükség a védőművekre, hiszen az athéniak nyugodtan elmenekülhetnek hozzájuk a Peloponnészoszi-félszigetre.
Ma már nehéz eldönteni, pusztán az óvatosság mondatta ezt Spártával, vagy épp ellenkezőleg, Athén erősödését nem nézték jó szemmel. Újabb töréspontot jelentett a két város ingatag kapcsolatában, amikor is évtizedekkel később a fellázadt spártai rabszolgák, a helóták leverésére athéni csapatok is érkeztek. A harcok azonban nem úgy alakultak, ahogyan a spártaiak képzelték, sőt a sikertelenséget látva meggyanúsították az athéniakat, hogy összejátszanak a felkelőkkel.
Azzal a felkiáltással, hogy már nincs szükségük Athén segítségére hazaküldték a csapataikat. A sértésre természetesen reagált Athén is és hivatalosan felbontották szövetségüket Spártával.
A két egykori koalíciós partner viszonya végképp megromlott, ami a Kr. e. 431-ben kitört peloponnészoszi háborúban csúcsosodott ki.
Maga a név kissé megtévesztő, hiszen a Spártának is otthont adó félszigeten alig folytak harcok. A háború kitörésének az okát a harcok krónikása, a kortárs athéni Thuküdidész a következőképpen foglalta össze: „Meggyőződésem szerint a legigazibb ok, amelyről azonban legkevesebbet beszéltek, az volt, hogy az athéniek hatalmának növekedése aggódást keltett a lakedaimóniakban (spártaiakban – a szerk. megj.), és háborúra késztette őket.” A későbbi korok történészei ezzel azért vitatkoztak, összefoglalva kijelenthető, hogy a háború azért tört ki, mert mindkét fél a status quo felbomlásától, végső soron saját helyzete eggyengülésétől tartott.
A háború évtizedeken keresztül húzódott, utolsó harmadában az athéniak merész húzásra szánták el magukat.
A szicíliai Szürakusza elfoglalását tervezték, a szemük előtt pedig, már egy Földközi-tengeri nagyhatalom képe lebegett (ezt később Róma légiói valósították meg), ami aztán végleg térdre kényszeríti Spártát és szövetségét is. A terv, ami Alkibiádész fejében született meg impozáns volt, egész Szicília elfoglalását tűzte ki célul, melynek nyersanyagai remek kiindulópontot biztosítottak volna Itália és Karthágó meghódításához.
Alkibiádész korának központi figurája volt, egy fenegyerek, ahogy írták róla „nem volt ember, aki hibákban és erényekben felülmúlhatta volna.” Apja halála után Periklész volt a gyámja, a híres filozófus, Szókratész pedig a nevelője. A háborúba a konfliktus közepén kapcsolódott be, ékesszólásával megnyerte a népgyűlés támogatását a hadjárathoz, 3 stratégoszt neveztek ki az expedíciós haderő élére: Nikiászt, Lamarkhoszt és Alkibiádészt. Felszereltek egy 260 hajóból álló flottá, melynek fele hadihajó volt, Kr.e. 415-ben 20 000 harcossal indultak valóra váltani Alkibiádész vízióját.
Három vezér, három különböző karakter. A hatvan éves, harcedzett Nikiaszt vesegyulladás kínozta, ráadásul jó üzleti kapcsolatai voltak szürakuszai felsőbb körökkel.
Athén abban bízott, hogy sikerül egy trójai falovat létrehozni belőlük. Lamarkhosz megbízható, jó hadvezér volt, és ott volt a tőlük jóval fiatalabb Alkibiádész. A partraszállás után rögtön problémákkal szembesültek, mindhárom stratégosznak más elképzelése volt. A szicíliaiak, a sikelosok nagy része nem akart hozzájuk csatlakozni, a görög gyarmatvárosok sem túlzottan örültek a déloszi szövetség megjelenésének. Ráadásul ekkora már a szövetségen belül is egyre többen kívánták Athén bukását. Ha mindez nem lett volna elég, megjött egy hajó Athénból, hogy Alkibiádész térjen haza és nézzen szembe az őt ért vádakkal.
Történt ugyanis, hogy még indulásuk előtt valakik megrongálták az útkereszteződéseknél álló Hermész szobrokat.
A gyanú többek között ráterelődött, Alkibiádész féltette az életét, ismerve az athéni helyzetét – joggal, ezért csak látszólag követte az érte küldött hajót, és az első adandó alkalommal elfordult Spárta felé. Spártában elárulta a sajátjait, és rávette a spártaiakat küldjenek csapatokat Szicíliába Athén ellen.
Az athéni seregnek már csak két hadvezére maradt, de nekiláttak a város ostromának. Miután Lamarkhosz egy szürakuszai kitörés alkalmával elesett, az egyedül maradó Nikiasz úgy döntött, hogy blokád alá veszi Szürakusza kikötőjét, a szárazföldtől pedig egy fallal zárja el a várost.
Hermokratész, a szürakuszai arisztokrata irányította a védelmet, aki a nyílt csatákat kerülni akarta a létszámfölényben lévő ellenséggel.
Az idő az athéniak ellen dolgozott, megjött a spártai erősítés, hála Alkibiádésznak, Gülipposz vezetésével. Gülipposz helóta (rabszolga) anyától származott, ezért bizonyítani akart a spártaiaknak. Ráadásul a szicíliaiak is mind Szürakusza mellé álltak. Az ostromlókból ostromlottak lettek, Nikiasz kapkodni kezdett, folyamatosan küldözgette leveleit Athénba, hol a leváltásáért, hol az erősítésért esedezve. A levelek hatására Athén is belátta, hogy cselekednie kell, Démoszthenész vezetésével erősítést küldött.
A megerősödött athéni sereg ért el ugyan kisebb sikereket, de a város falai még mindig álltak.
Ráadásul a táborban fertőzés ütötte fel a fejét, a harci morál teljesen eltűnt, a katonák ordítva követelték, hogy menjenek már végre haza. A demoralizálódott seregnek nem maradt más hátra, mint a visszavonulás a szárazföldön keresztül, mert flottájuk több vereséget is szenvedett.
Azonban, köszönhetően Nikiasznak, ezzel is elkéstek. A visszavonulás kezdetekor holdfogyatkozás volt, ezért a babonás Nikiasz javasolta, hogy még háromszor kilenc napot helyben maradjanak. Ugyan 27 napot mégsem vártak, de így is értékes napokat fecséreltek el. Végül Kr.e. 413 szeptemberében sok ezer athéni kezdte meg menetelését a végzete felé, elindult a visszavonulás. A két részre osztott egykori ostromlók a mai Catania városa felé meneteltek. A szürakuszaiak és szövetségeseik, Gülipposz vezetésével vadásztak rájuk, nem engedték őket ivóvíz közelébe.
A szomjúságtól kínzott csapatok az Asszinarosz folyócska közelében teljesen eszüket vesztették, a rend felbomlott és mindenki a vízhez akart jutni.
Az üldöző szürakuszaiak csak erre vártak – hatalmas vérfürdőt rendeztek az ellenség soraiban. A víz vörössé változott a temérdek kiontott vértől, alig páran érték el Cataniát. A fogságba kerültek rabszolgákká lettek, a két vezér holtestét a kutyáknak vetették a bosszúszomjas szürakuszai polgárok. A vereség nagyságát mi sem mutatja jobban, hogy az athéniak véletlenül, egy a kikötőjükbe vetődött idegentől szereztek tudomást a katasztrófáról. Az útnak indult dicső seregből hírmondó sem maradt.
A peloponnészoszi háborút végül Athén elveszítette, Kr.e. 404. áprilisában az ostromlott város, elkerülendő az éhhalált, megadta magát Spártának és szövetségeseinek.
Lüszandrosz és Ágis, a két győztes hadvezér kegyelmének köszönhették csak az athéniak, hogy városukat nem rombolták porig, ők pedig nem lettek rabszolgákká. Csupán csak a várost védő falakat kellett lerombolniuk és átadni a flottájukat. A hellén polgárháború Athén vereségével végződött, a város hegemóniája a többi polisz fölött véget ért. Athén kudarca azt is jelentette, hogy Róma elindulhatott a felemelkedés útján, Itália meghódítása után a Földközi-tenger medencéje felé kezdett kacsingatni.
Alkibiádész a korszak fenegyereke sem sokkal élte túl szülővárosa vesztét.
Miután elhagyta a sajátjait és Spártába menekült, ott sem volt soká maradása. Az illendőnél közelebbi ismeretséget kötött Ágisz spártai király feleségével, és amikor a király meghallotta, hogy a királyné titokban Alkibiadésznak szólította csecsemő gyermekét, távoznia kellett. Kalandos életét perzsa területen fejezte be, merénylői lándzsákkal és nyilakkal távolról végeztek vele.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
