Németország a XIX. század közepéig inkább csak földrajzi fogalom volt. A napóleoni háborúk után létrejött a Német Szövetség, mely 34 államból és négy szabad városból (Lübeck, Frankfurt am Main, Bréma és Hamburg) állt. Az ügyeket a Bundestag, vagyis a szövetségi gyűlés intézte, amelynek székhelye Frankfurtban volt, tagjai az egyes államok megbízottjai voltak, Ausztria elnöklete alatt. A Habsburg Birodalom kivételével a Szövetség államai 1834-ben létrehozták a Vámuniót (Zollverein). Bécs kiszorításának a Vámunióból Berlin volt a fő támogatója. A század közepén már egyértelmű volt, vagy Ausztria, vagy Poroszország vezetésével jöhet létre az egységes német állam.
A XIX. század első felében egyre nyilvánvalóbbá vált, a nagyhatalmi státuszt és a gazdasági fejlődést leginkább egy egységes állam biztosíthatja. Össze kell fognunk, hirdették egyre többen a német nyelvterületen, ennek első jelei a kultúrában mutatkoztak meg. Ekkor készítették el mesegyűjteményüket a Grimm fivérek is.
Az 1848-as forradalmi évben két elképzelés bontakozott ki a németek körében: a kisnémet és a nagynémet egység terve.
Utóbbi egy a Habsburg Birodalommal kiegészülő hatalmas német állammal számolt. Ez természetesen nem volt túl népszerű Poroszországban, ők a kisnémet egységben látták a jövőt, egy Ausztria nélküli Németországban, amely a későbbiekben majd szövetségre léphet az egységen kívül maradó Habsburg Birodalommal. A Hohenzollern család által vezetett Poroszország egyre jobban lehagyta Ausztriát, a két állam ellentétes irányban fejlődött. Ferenc József birodalma úszott az adósságban, ezzel szemben a porosz gazdaság és az ipar jól teljesített.
1861-ben aztán I. Vilmos lett a porosz király, aki egy évvel később kinevezte kancellárrá (miniszterelnökké) az egykori szentpétervári és párizsi nagykövetet, Otto von Bismarckot.
A „vaskancellár”, ahogy később hívták, egy héttel a kinevezése után világossá tette országa céljait:
„Poroszországnak egyesítenie és tartalékolnia kell az erejét a kedvező pillanatra, amelyet már néhányszor elmulasztott. Poroszországnak a bécsi szerződés szerinti határai alkalmatlanok az egészséges állami létre, a kor nagy kérdéseit nem beszédekkel és többségi határozatokkal döntik el – ez volt 1848 és 1849 nagy hibája –, hanem vassal és vérrel.”
Ennek szellemében vállalt minden politikai konfliktust, hogy létrehozza Európa legütőképesebb haderejét. A híres brit közgazdász, John Maynard Keynes szerint a „vér és vas” helyett találóbb lett volna a szén és vas szókapcsolat, hiszen a német egyesítés sikerét az ipari fejlődés, a vasút fejlesztése, valamint a szén- és acéltermelés mint a hadipar elengedhetetlen elemei tették lehetővé.
Gazdasági fellendülés nélkül képtelen lett volna hat év alatt három győztes háborút megvívni Poroszország.
Bismarck első háborúja a dánok ellen még Ausztriával szövetségben történt. A casus belli a Schleswig–Holstein-probléma volt, Dánia perszonálunióban birtokolta a két hercegséget. IX. Keresztély dán király 1863-ban Schleswiget mégis be akarta olvasztani Dániába, ami háborúhoz vezetett. Az óhatatlan dán vereség után Schleswig porosz, Holstein osztrák igazgatás alá került. A háború arra is kiváló alkalmat nyújtott, hogy a porosz tisztek lássák szövetségesük gyengeségeit. Bismarck hozzáfoghatott nagy tervéhez, létrehozni az egységes német államot Bécs részvétele nélkül, de Berlin irányítása alatt. Megfelelően előkészítette a nemzetközi viszonyokat is, elérte, hogy London és Szentpétervár kívül maradjon a konfliktuson.
Az angolok és az oroszok semlegessége mellett biztosította Párizs kimaradását is.
Olaszországgal 1866 áprilisában szövetséget kötöttek: amennyiben a háború három hónapon belül kitör, az olasz fegyverek a poroszok segítségére sietnek, szólt az egyezség. Nem maradt más feladata Bismarcknak, mint háborút provokálni a Habsburgokkal. Sikerült is, 1866. június 14-én Ferenc József maga üzent hadat, az olaszok pedig hat nappal később beléptek a háborúba.
A Habsburg csapatok legyőzték az olaszokat szárazföldön és tengeren egyaránt (Custozza és Lissa), azonban a háború nem ott dőlt el, hanem Csehországban Königgrätz (Hradec Králové) mellett. A porosz csapatokat egy kiváló tábornok, Helmuth von Moltke irányította, vele szemben a soproni születésű Benedek Lajos táborszernagy állt.
Ő egyébként nem repesett az örömtől, nem érezte magát alkalmasnak a posztra, különösen nem Csehországban, inkább harcolt volna Itáliában, ahol „minden fát ismert”.
Tizenkét német állam, például Szászország, Hannover, Bajorország és Württemberg Ausztria mellé állt, a poroszok oldalán 17 észak- és középnémet állam maradt. Volt azonban valami sokkal fontosabb, ami előrevetítette a poroszok győzelmét, ez pedig a technikai fejlettség volt. A porosz seregben a gyalogosok a Dreyse, svájci fegyverkészítő által feltalált hátul tölthető puskákat használták, míg a Habsburg csapatok az elől tölthető, Lorenz féle puskákat.
A poroszok percenként akár hét lövést is le tudtak adni, míg ellenfeleik legfeljebb kettőt. Az ellenfél tűzgyorsaságának ellenszerét a szuronyrohamban vélték megtalálni az osztrák stratégák, vagyis minél hamarább közelharcra kényszeríteni az ellenfelet.
A vasútvonalak kiépítésével Moltke csapatai olyan gyors mozgósításra voltak képesek, melyek szinte megbénították a császári vezérkart. A poroszok napok alatt három önálló hadsereget telepítettek az északnyugati, csehországi határra. Helmuth von Moltke csapatai átlépték a határt, majd fergeteges előrenyomulásba kezdtek Prága felé.
1866. július harmadikán reggel nyolc órakor közel félmillió ember nézett egymással farkasszemet. A császári csapatok szorosan tömörülve, a poroszok lazább alakzatban várakoztak. A porosz 1. hadsereg megtámadta a császári derékhadat, azzal a céllal, hogy lekösse a Habsburg főerőket, miközben a két szárnyon kellett a győzelmet kicsikarnia a porosz fegyvereknek, majd bekeríteni Benedek csapatait. A terv sikere azon múlott, hogy időben megérkezik-e Frigyes Vilmos porosz trónörökös serege, hogy északról lecsapjon az osztrák sereg jobb szárnyára.
A délelőtti órák harcai biztatóan alakultak Benedek Lajos számára, az osztrák derékhad állta a csapásokat, Frigyes Vilmos pedig sehol sem volt. A két vezérkar pár kilométerre állt egymástól, egyelőre a 69 éves I. Vilmos lehetett nyugtalanabb.
Idegessége csak fokozódott, amikor az az osztrák jobbszárny egyes egységei is a porosz derékhad ellen indultak. Ráadásul a porosz balszárny hátrálni kezdett. Moltke nyugodtnak látszott, és Bismarck szivarjai közül válogatott. A „vaskancellár“ volt az, aki a távcsövén felfigyelt egy közeledő „fasorra“. A porosz trónörökös és csapatai érkeztek meg a harctérre, ezzel a csata sorsa eldőlt. Benedek terve, a középen indított osztrák ellentámadásról meghiúsult, északról hatalmas lendülettel avatkoztak a csatába a friss porosz erők.
A hátultöltős puskák miatt az osztrák csapatok szuronyrohama meghiúsult, el sem érték az ellenség vonalait.
Az egész „a céltábla és a lövész“ küzdelmére hasonlított inkább, ahogy Alfred Schlieffen, a későbbi német vezérkari főnök jellemezte. Benedek elrendelte a visszavonulást, amit a lovassága és tüzérsége fedezett.
Az osztrákok 43 000 embert (5685 halott), a poroszok 9000 embert (2000 halott) veszítettek. I. Vilmos porosz király egészen Bécsig akart menni, de Bismarck lebeszélte erről, „Egyszer még szükségünk lehet Ausztriára!” – jelentette ki. Az augusztus 23-án megkötött prágai béke feloszlatta a Német Szövetséget, Ausztria háborús kártérítést fizetett, a Habsburg kézen levő Velencét pedig megkapta Olaszország. Ferenc József hozzájárult
Németország újjáalakításához az osztrák császári állam részvétele nélkül.“
– szólt a prágai békeszerződés negyedik cikkelye.
Létrejött az Északnémet Szövetség, majd 1871-ben kikiáltották Német Császárságot. Az osztrák vereség sokat segített abban, hogy a bécsi udvar felvegye a tárgyalásokat a magyar politikai elittel, s 1867-ben létrejöjjön az osztrák-magyar kiegyezés.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
