A pharszaloszi győzelme, és Kleopátra szívének elnyerése után Julius Caesar előbb rendet csinált Kis-Ázsiában, majd hazatért Rómába.
A fővárosba visszatérve Caesar különféle reformokat vezetett be, földet osztott a nincsteleneknek, nem állt bosszút Pompeius hívein, számos népszerű intézkedést hozott tehát, de a köztársasági hagyományokat nem nagyon tisztelte.
Miután örökös diktátornak neveztette ki magát betelt a pohár.
Ahogy Suetonius írta A Caesarok élete című művében: „…visszaélt hatalmával, és nem ok nélkül gyilkolták meg. Mert nem elég, hogy mértéktelenül sok tisztséget elfogadott – örökös consulságot, élete végéig tartó dictatori hatalmat, az erkölcsbíró legfőbb hivatalát, ezenfelül az „imperator” előnevet, a „haza atyja” melléknevet, szobrot állíttatott magának a királyok sorában, trónszéket az orchestrában – hanem azt is eltűrte, hogy minden emberi méltóságnál magasabb kitüntetéseket szavazzanak meg neki: aranyszéket a tanácsban és a törvényszéken, díszkocsit, amilyenen a cirkuszi játékok alkalmával az istenszobrokat körülviszik, templomokat, oltárokat, szobrot az istenek szobrai között, helyet az istenek tiszteletére terített asztalnál, főpapot a maga tiszteletére, saját Lupercus papi testületet, s hozzá még azt is, hogy egyik hónapot róla nevezzék el; minden tisztséget kényére-kedvére adott s kapott.”
Kr.e. 44. március idusán, vagyis március 15-én megölték.
A Cassius és Brutus vezette összeesküvők a szenátusban 23 késszúrással végeztek vele, utolsó szavai állítólag ezek voltak: „Te is fiam, Brutus?” – Brutus ugyanis pártfogoltja, sőt, egyes pletykák szerint a fia volt. A merénylők nagy lelkesedésük közepette arra azonban nem gondoltak, mi lesz ez után. Semmilyen elképzeléssel nem rendelkeztek arról, mihez is kezdjenek.
Rómában általános zűrzavar tört ki, a merénylőknek menekülniük kellett a népharag elől.
Az események polgárháborúba torkollottak, melynek a II. triumvirátus megkötése vetett véget, egy időre legalábbis. Kr.e. 43-ban Antonius, Octavianus és Lepidus szövetséget kötöttek, hatalmuk öt évre szólt. Felosztották egymás közt a birodalom nyugati tartományait, majd hadjáratot indítottak a keleti tartományokban szervezkedő Brutus és Cassius ellen. A döntő ütközetre Philippinél került sor, a mai Görögország területén.
A triumvirek légiói nyertek, a vereség után pedig Brutus követte a halálba a már korábban öngyilkosságot elkövető Cassiust.
A győzelem után a triumvirátus felbomlott, Lepidus, némi ráhatásra, visszavonult a politikától, Antonius és Octavianus pedig felosztotta egymás között a hatalmat. Octavianus kapta a nyugati részét a birodalomnak, Antonius pedig a keletit. Már Caesar halálakor is feszült volt a viszonyuk, de a közös ellenség, a merénylők megbüntetése átmenetileg egy zászló alá vonta őket. Most azonban már mindketten Rómát akarták maguknak, a háború elkerülhetetlennek látszott. Először még sikerült megegyezniük, sőt ezt megerősítendő Antonius feleségül vette Octavianus megözvegyült nővérét.
Idillikusnak korántsem nevezhető, ámde kordában tartott kapcsolatuknak az vetett véget, hogy Antonius, Caesarhoz hasonlóan, beleszeretett Kleopátrába.
Julius Caesar volt szeretője, egy gyermekkel is megajándékozta Caesart, aki a Caesarion nevet kapta. Octavianusnak, mint Caesar adoptált fiának, komoly fenyegetést jelentett az egyiptomi örökös. Antonius kijelentette, hogy Caesar igazi örököse Caesarion. Octavianus sem maradt adós Antonius befeketítésével, mindent megtett, hogy a rómaiakat ellene hangolja. Ellenfele keleties életmódját, barbár szokásait hangsúlyozta. A cél szentesíti az eszközt elv jegyében egészen odáig ment, hogy erőszakkal, törvényellenes módon felnyittatta Antonius Rómában, Vesta szentélyében elhelyezett végrendeletét.
Ebből kiderült, hogy Antonius Alexandriát jelölte ki végső nyughelyéül, illetve hatalmas ajándékokat hagyott Kleopátrától származó gyerekeire. Octavianusnak sikerült meggyőznie a szenátus nagy részét, hogy hadat üzenjenek Kleopátrának. Azonban Antoniusnak még így is komoly támogatói voltak Rómában, a hadüzenet után 300 szenátor hagyta el a várost és ment át Antonius táborába. Kr. e. 32 tavaszán a birodalom hadat üzent Kleopátrának, a döntő összecsapásra Kr.e. 31. szeptember 2-án került sor Actiumnál. (Ma Préveza város található itt, Görögország északnyugati részén az Ambrakiai-öböl bejáratánál.) Antonius végrendeletét ismerve a tét óriási volt a személyes sorsokon túl is, Róma vagy Alexandria lesz a birodalom központja.
Antonius már hónapokkal a csata előtt megérkezett 280 hadihajójával a helyszínre.
Ugyanakkor szárazföldi hadereje is komoly erőket, 12 légiót, mintegy 70 ezer embert jelentett. Octavianus csapatai Dél-Itáliában készülődtek, 16 légió és 400 hadihajó várta a parancsoakt. A flotta parancsnokául Marcus Vipsanius Agrippát tették meg. Agrippa flottája rajtaütött az egyiptomi kereskedőflottán, Octavianus pedig légióival partra szállt és megtámadta Antonius táborát.
Antonius azonban felkészülten várta ellenfelét és visszaverte a támadást. A két hadsereg hónapokon át nézett egymással farkasszemet, mígnem Kr. e. 31. szeptember 2-án Antonius késznek mutatkozott az összecsapásra, Kleopátra javaslatára tengeri ütközetet mellett döntött. Ekkora már kényszerhelyzetbe került, ugyanis járvány és éhínség pusztította embereit, mindemellett egyre többen dezertáltak seregéből. Nem a döntő győzelem volt a célja, hanem, hogy áttörje ellenfele vonalait, és a lehető legtöbb emberével, hajójával Egyiptomba mehessen. Feleslegessé vált szállítóhajóit felgyújtotta, s a lehető legtöbb gyalogost zsúfolta fel a hajókra. A sok helyet foglaló, nehéz, az akkortájt vívott tengeri csatát akadályozó árbocokat meghagyta, ezzel is egyértelművé téve menekülési szándékát. Négy részre osztotta flottáját. A jobbszárnyon ő maga parancsnokolt, az utóvédben kapott helyet Kleopátra és az értékeket szállító hajók. Velük szemben, az öböl kijáratától nem messze sorakozott fel Octavianus flottája. A harcot irányító Agrippa a jobbszárnyon, Octavianus pedig a balszárnyon helyezkedett el. Antonius a feltámadó szelet várta, hogy el tudjon hajózni, vele szemben Agrippa pontosan erre számított. Antonius hajói jóval nagyobbak, viszont lomhábbak voltak, mint Octavianus flottája. Agrippa hajói nyílzápor és hajítógépek segítségével megbénították az ellenséges flottát.
A csata tetőpontján Agrippa és Octavianus hajói eltávolodtak a derékhadtól, és a keletkezett résen Kleopátra a tartalékkal együtt kereket oldott.
Ahogy nőtt a távolság a menekülök és a harcvonal között, úgy csökkent Antonius embereinek is a lelkesedése. Szerelme menekülséét látva a fővezér átszállt egy kicsi, ámde gyors gályára és szerelme után indult. Antonius flottája megsemmisült: hajói vagy elsüllyedtek, vagy az ellenség kezére kerültek.
Octavianus tovább nyomult Egyiptomba, és Kr. e. 30-ban Antonius, majd Kleopátra is öngyilkos lett. Miután Caesariont is átsegítették a túlvilágra, már senki és semmi sem állt Octavianus útjában, hogy egyeduralkodóvá váljék – a senátus felruházta az Augustus címmel. Elkezdődött a császárság korszaka. Antonius gyermekeit, mivel nem veszélyeztették Octavianus terveit, Rómába vitték, ahol ő felügyelte neveltetésüket.
Zárásképpen emlékezzünk meg Kleopátra legendás haláláról, Plutarkhosz tolmácsolásában:
Mondják, hogy a mérges kígyót a levelekkel betakart fügék alatt csempészték be Kleopatrához; ő kívánta így, hogy ne tudja, mikor harap testébe a fenevad. Mégis amikor kivett néhány fügét, meglátta a kígyót, és így szólt: „Mégiscsak itt van”, s mezítelen karját odatartotta a kígyónak, hogy harapjon bele. Mások azt mondják, hogy a kígyót vizeskorsóban rejtegette, egy aranyguzsallyal piszkálta és ingerelte, mire ráugrott s belemart a karjába. De az igazság sohasem derült ki; egyesek azt is mondják, hogy a mérget egy hajtű kivájt belsejébe tette és a hajában rejtette el, de sem a tűszúrás helyét, sem a méregnek nem találták nyomát a testén. A kígyót sem találták meg a szobában; egyesek azonban azt állították, hogy nyomát látták a tengerhez közel abban az irányban, amerre a szoba ajtaja és ablaka nyílt. Ismét mások azt állították, hogy Kleopatra karján két, egészen kis szúrás nyoma látszott. Úgy látszik, ennek adhatott hitelt Caesar (Octavianus- a szerk. megj.) is, mert mikor a diadalmenetben Kleopatra szobrát vitték, karjára tekerőzött kígyóval ábrázolták. Állítólag így történt mindez.“
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
