A Demeter László baróti történész tulajdonában levő budapesti Heraldika Kiadónál az évfordulóra jelent meg a Doni hősök kalendáriuma – Emlékkönyv a doni áttörés 80. évfordulója alkalmából című könyv, melynek szerzője Maruzs Roland alezredes, a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokhelyettese. A kötet kapható a Tortoma könyvesboltjában, megrendelhető az erdelyikonyv.hu oldalon. Mai Történelmünk rovatunkban a könyv felvezetőjéből közlünk részleteket.
Nyolcvan esztendeje már annak, hogy a magyar királyi 2. honvéd hadsereg a doni hadműveleti területre vonult, majd az 1943. január 12-i áttörés után élet-halál harcot vívott a szovjet erőkkel és a borzalmas hideggel. (…) Ez a kötet azért íródott, hogy bemutassa azt a katonai helytállást, amit a magyar katona a legnehezebb viszonyok között is teljesített, sokszor az élete árán. Levéltári dokumentumok és hiteles visszaemlékezések sora bizonyítja azokat a fegyvertényeket, haditetteket, amelyeket a hídfőharcok vagy a szovjet áttörés utáni halogató harcokban hajtottak végre katonáink.
A kalendáriumban szereplő történetek sora csupán egy merítés, ennél jóval több a nevesített vagy névtelen doni hős, de arra elegendő, hogy képet kapjunk arról, mit is jelentett a magyar kollektív tudatban azóta is élő fogalom: Don-kanyar. A leírásokból kitűnik, hogy a szovjet túlerő és technikai fölény egyértelmű volt ugyan az áttörést követően, de a katonai fegyelem, az összetartás és az erős akarat a legnehezebb helyzetekben is tudott eredményt elérni, ha mást nem, akkor annyit, hogy a visszavonuló bajtársak közül mind többen kerülték el a szinte biztos halált jelentő szovjet hadifogságot vagy a fagyhalált. Példájuk üzenet az utókor számára, és tetteikből erőt meríthetünk a nehéznek gondolt időkben is, hiszen ők olyan körülmények között bizonyítottak, amelyhez foghatót magyar katonának nem kellett megtapasztalnia a második világháború óta.
Közvetlen előzmények
Moszkva alatt 1941 végén a szovjet Vörös Hadsereg feltartóztatta az addig megállíthatatlannak hitt Wehrmacht csapatait. A szovjetek szívós ellenállása, a kemény tél és az utánpótlási vonalak végtelen elnyúlása végképp szertefoszlatta a németek „Blitzkrieg”-be vetett győzelmi hitét. Hitlert ez ösztönözte arra, hogy a következő évre tervezett nagy nyári offenzívába szövetségesei haderejét mindinkább bevonja. Ebből a megfontolásból intézett levelet Horthy kormányzóhoz 1941 decemberében, majd 1942 januárjában Budapestre utazott Ribbentrop külügyminiszter és Wilhelm Keitel vezértábornagy. A tárgyalások során a német fél nem kevesebbet, mint a teljes magyar haderő – három hadsereg, mintegy félmillió honvéd – frontra küldését követelte. Nyilvánvaló volt, hogy a területgyarapodásokért cserébe a német „kérést” teljes mértékben visszautasítani nem lehetett, annál is inkább, mivel Románia rögtön két hadsereget ajánlott fel a hadművelethez. A magyar fél a hosszas tárgyalások végén – bírva a németek ígéretét, miszerint korszerű harckocsikat és páncéltörő eszközöket bocsátanak rendelkezésükre – egy hadsereg kiállításához járult hozzá.
Az 1942. január 22-i megállapodás értelmében a magyar hadvezetésnek 9 gyalogdandárt (1942. február 17-től könnyűhadosztályt), egy páncéloshadosztályt és egy repülő köteléket kellett kiküldenie a keleti hadszíntérre. Ezzel a honvédség seregtesteinek több mint fele kapcsolódott be a második világháború hadműveleteibe. (…) A frontra küldendő 2. honvéd hadsereg nem a hadrend szerinti m. kir. 2. honvéd hadsereg volt, hanem állományát tekintve az egyenlő leterheltség alapján az alakulatokat az egész ország területéről állították ki. A 2. hadsereg-parancsnokság által mozgósított 207 ezer fős személyi állomány összeállításánál a minisztertanács 1942. január 26-i határozatához igazodva a magyar hadvezetést az a cél vezérelte, hogy a frontszolgálatra behívottak egyenlően terheljék az ország területét és csak kis mértékben érintsék a honvédség legjobban kiképzett állományát. A nemzetiségek – főképpen románok – 20, a munkaszolgálatra kötelezett zsidó honfitársak pedig 10 százalékos arányban kerültek be a hadsereg kötelékébe. Míg a 2. hadsereg emberanyagának összeállításánál a kiképzettebb korosztályok kímélése volt a cél, fegyverzeti-technikai viszonylatban megpróbálták a lehető legjobban felszerelni a kivonuló alakulatokat. (…) A hátországban rendelkezésre álló teljes fegyvermennyiség csaknem felét megkapta a 2. hadsereg, s az ország gépjárműállományának is felét mozgósították részére. A 2. hadsereg fegyverzete és felszerelése természetesen mind mennyiségben, mind minőségben elmaradt a német és a szovjet hadseregekétől. (…) A parancsnoki teendők ellátásával Jány Gusztáv vezérezredest bízták meg.
A csapatok kiszállítása
A 2. hadsereg alakulatainak mozgósítására, kiszállításuk sorrendjének megfelelően, 1942. február 24-től került sor. A hadsereg felállítására a szombathelyi III., a pécsi IV. és a miskolci VII. hadtestet jelölték ki. (…) A keleti hadszíntérre történő kiszállításukra már Kállay Miklós kormányának működése alatt, három lépcsőben, 1942. április 11. és július 27. között került sor. A magyar királyi honvédség történetében ez volt a legnagyobb méretű csapatszállítás: 822 darab 110 tengelyes szerelvényt vett igénybe.
A több mint három hónapig tartó vasúti szállítás elhúzódásának okai elsősorban a megszállt ukrán terület szállítási nehézségeiben, vasúthálózatának csekély teljesítőképességében, a közlekedés gyorsaságát hátráltató sok rombolásban s a kedvezőtlen időjárási viszonyokban keresendők. Míg egyes seregtestek Kurszk térségébe csak nagy kerülő úton, a balti államokon keresztül jutottak el, addig mások a partizánok által, illetve a folyók áradása következtében megrongált vasútvonalak használhatatlansága miatt az arcvonaltól 500–1000 km-re nyugatabbra kényszerültek kirakásra. A hadsereg-parancsnokság azon része, amelybe a hadseregparancsnok, Jány Gusztáv vezérezredes és a hadsereg vezérkari főnöke, Rakovszky György vezérőrnagy tartozott, május 13-án indult el és május 20-án érkezett meg a hadműveleti területre.
Előretörés, hídfőcsaták
A Kurszkig felvonuló magyar kötelékek kisebb része harcok árán, zöme pedig 1000 kilométeres távolságú gyalogmenetben jutott ki 1942 júliusában és augusztusában a Donhoz. A hadműveleti területre elsőként kiérkező III. hadtest a német Weichs-seregcsoport kötelékében 1942. június 28-tól vett részt a támadó hadműveletekben. A Blau fedőnevű hadművelet keretében a Kurszk körzetében elhelyezkedő Weichs-seregcsoport alakulatainak és a tőlük délre csoportosuló német 6. hadseregnek együttes támadása a Donhoz való előretörést, illetve a Don és az Oszkol folyók közé zárt szovjet csapatok megsemmisítését célozta. A német VII. hadtesttel megerősített magyar seregtest feladata ezen belül az volt, hogy Tyim város előtt törje át a szovjet védővonalat és Sztarij Oszkol irányába jusson ki a Donhoz. E hadművelet során a német és magyar csapatok 300 km szélességben törték át a Brjanszki és Délnyugati Front arcvonalát, s 150–170 km mélyen előretörve elérték a Don és Voronyezs körzetét.
A honvéd seregtestek közül az első jelentősebb veszteségek a 9. könnyűhadosztályt érték, mivel 1942 júliusában négynapos, rendkívül súlyos harcok során vette be Tyim városát, véres vesztesége 3000 fő volt, az állománya 20 százaléka.
A Don folyóhoz 1942. július 7–10. között jutottak ki a harcoló egységek. Mivel a IV. és VII. hadtestek szállítmányai jóval később érkeztek be, így a teljes Don menti védelmi vonalat 1942. augusztus 25-ére vette birtokba a 2. honvéd hadsereg. Az 1942 júliusában tovább folytatódó német hadműveletek a német–szovjet arcvonal legdélibb szakaszára összpontosultak. (…) A 2. honvéd hadsereg 200 km széles Don menti védelmi vonalát csupán a 80–90 ezer fős harcoló állomány tartotta, ennélfogva a védelem mélységben történő kiépítésére és tartalékok képzésére nem volt lehetőség.
A Don mögé visszavonuló és a magyar hadsereg gyengéit hamar kitapasztaló szovjet csapatok augusztustól erőteljes támadásokat indítottak, hogy a folyó nyugati partján lévő hídfőállásaikat megtartsák és esetleg azok kiterjedését megnöveljék. Ezen támadásaik középpontjába három nagyobb hídfő volt, az Uriv és Sztorozsevoje faluk által határolt teület, Korotojak város környéke és Scsucsje település térsége.
Céljuk egy esetleges nagyobb szabású hadművelet kiinduló bázisainak megteremtése, illetve a közeli voronyezs-davidovkai vasútvonal oltalma volt. A 2. hadsereg-parancsnokság felismerte a hídfőkben rejlő veszélyeket, de nem rendelkezett elegendő erővel ahhoz, hogy egyszerre indítson támadást a folyó jobb partján befészkelt ellenséges alakulatok megsemmisítésére. A Don nyugati partjára átkelt szovjet 6. hadsereg csapatai ellen 1942. július 18. és szeptember 16. között folytatott hídfőcsatákban két német gyaloghadosztály támogatása mellett a hadsereg java része részt vett. Ezen vállalkozások – dacára a súlyos véráldozatoknak – átmeneti sikerek után eredménytelenek maradtak. Csupán a korotojaki hídfőt és Sztorozsevoje községet sikerült elfoglalni. A 2. honvéd hadsereg véres vesztesége a Don menti hídfőcsaták alatt 26–27 ezer főre tehető. A hadsereget – különösen az 1. tábori páncéloshadosztályát – anyagi téren is jelentős veszteségek érték. (…)
Hadászati-hadműveleti szünet
A német–szovjet arcvonal déli szakasza 1942 szeptemberére megmerevedett. A német csapatok a létfontosságú bakui olajmezőkig nem jutottak el, s a kezdeményezés kicsúszott hadvezetésük kezéből. A doni hídfőcsatákat követően a 2. hadsereg védelemre rendezkedett be. (…)
1942. novemberében 45–50 ezer fős kontingens – benne 15–20 ezer munkaszolgálatos – került ki az arcvonal mögé a harcoló állomány egy részének felváltására. A 2. honvéd hadsereg sorsát meghatározó kérdésben a Kállay-kormány bel- és külpolitikai törekvései érvényesültek. A kormány legfőbb politikai célkitűzése az volt, hogy a feszült magyar–román viszonyra s a bizonytalan külpolitikai helyzetre való tekintettel az országot kivezesse a háborúból. Mindez arra késztette, hogy erőforrásainak zömét a háború befejeztével elkerülhetetlennek látszó magyar–román fegyveres konfliktusra tartalékolja. Lényeges elhatározása volt, hogy a honvédséget fejleszti és az ország határainak védelmére összpontosítja.
Az 1942. november 19-én Sztálingrádnál elindított szovjet offenzíva december közepéig délről észak felé haladva egymás után zúzta szét a német és a vele szövetséges hadseregek védelmét. (…) A 2. hadsereg alakulatai hátsó védőállásaikat nem tudták kellőképpen kiépíteni. Erő és eszköz hiányában, valamint az őszi csapadékos időjárás miatt erre már nem kerülhetett sor. Az 1943. januári szovjet offenzíva alatt ezért kellett görcsösen ragaszkodniuk első vonalaik megtartásához, s visszavonulásuk ezért járt olyan nagy veszteségekkel. A csapatok erőállapota a téli hónapokra leromlott. Számos téli ruházattal és élelmiszerrel teli központi raktár készlete maradt kiosztatlanul. A szálastakarmány és a lótáphiány miatt legyengült hatvanezres lóállomány 80 százalékát az arcvonaltól távolabb helyezték el, ezzel a hadsereg „mozgékonysága” szinte nullára csökkent.
A magyar arcvonal áttörése
A sztálingrádi hadművelet részeként 1943. január 12-én indult meg a szovjet „gőzhenger” a magyar arcvonal ellen. A 2. hadsereg-parancsnokság naplója így írt a bekövetkezett eseményről: „Az Uryw-i hídfőből várt orosz támadás 9.45-kor kezdődő heves tüzérségi és Stalin-orgona.tűz előkészítés után 10.30-kor megindult.” Az erős pergőtüzet követően Uriv-Sztorozsevoje térségében indult meg – a 7. könnyűhadosztály állásai ellen – a páncélosokkal támogatott kb. két hadosztály erejű gyalogsági támadás. Vécsey Béla alezredes erről a következőket jelentette: „A tömegben támadó gyalogságnak… legjellemzőbb vonása, hogy minden tűzzel szemben érzéketlen volt… Úgy a tisztek által megvizsgált hullákon, mint a nagyobb számban fogságba esett gyalogosokon a teljes leittasodás jelei voltak kétségkívül megállapíthatók.” (…)
A 2. honvéd hadsereg arcvonala az Uriv térségében végrehajtott szovjet támadás és annak egyre nagyobb kiterjedése folytán 1943. január 14-én kettészakadt. Az urivi hídfőtől északra védekező III. hadtesttel megnehezedett a kapcsolattartás. Ekkor a Voronyezsi Front csapatai Scsucsje körzetében és az olasz arcvonalon is megindították offenzívájukat, és a helyzet tovább súlyosbodott. Hozzávetőlegesen három hadosztály és kb. száz harckocsi rontott rá az állásokat védő négy magyar zászlóaljra. A nap folyamán a 12. könnyűhadosztály kisebb-nagyobb ellenlökéseket hajtott végre, hogy az ellenséget kivesse állásaiból, de eredménytelenül. Közel tíz óra leforgása alatt harcoló állományának 70 százalékát és tüzérségének szinte 100 százalékát elveszítette. A hőmérő higanyszála néhol mínusz 40 fok alá szállott, s ekkor már az állásaikból kivetett honvédek elsősorban azért harcoltak, hogy legyen fedél éjszakára a fejük felett.
Január 14-én este már a 19. könnyűhadosztály szabadon maradt oldalát veszélyeztették a szovjet csapatok. Az ellenség két sikeres áttörése következtében az urivi és scsucsjei betörés közé eső arcvonalszakasz, a 10. és 13. könnyűhadosztályok állásainak védelme kritikussá vált. Csapataik január 15–16-án súlyos harcok közepette Osztrogozsszk körzetébe vonultak vissza. A voronyezs-kasztornojei újabb szovjet hadművelet sikeres végrehajtásához az urivi áttörés nyomán keletkezett hézag kiváló lehetőséget kínált. A szovjet csapatok a magyar III. hadtest bekerítése mellett a német 2. hadsereg oldalába kerülhettek. A Voronyezsi és Brjanszki Front négy hadsereggel végrehajtott hadműveletének célja a német 2. hadsereg és a magyar III. hadtest bekerítése és megsemmisítése, illetve a jelec–valujki vasútvonal birtokbavétele volt. (…)
Az Osztrogozsszkban védelmi állást foglalt magyar 13. könnyűhadosztály és a német 168. gyaloghadosztály csapatai január 16-tól négy napon keresztül vívták harcukat bekerítve. Január 16-án a 2. hadsereg arcvonalától délre előretörő szovjet harckocsihadtestek sikerei nyomán átkarolás fenyegette a Don menti állásaiban még kitartó olasz Alpini s a tőle északra elhelyezkedő magyar VII. hadtestet. A hadserege végső kitartására utasított Jány vezérezredes végül csak január 17-én hajnalban rendelte el a részben már bekerített magyar seregtest visszavonulását. (…) Megkésve elrendelt parancsa következményeképpen a gyakran rendezetlen oszlopokban visszavonuló, csekély ellenállást tanúsító s az ellenséges csapatok közeledtének hírére pánikba eső kötelékek közül számos került fogságba vagy mészárolták le állományukat.
A szovjet csapatoknak azonban nem sikerült a magyar IV. és a VII. hadtest csapatrészeit Alekszejevka térségében két oldalról bekeríteni. A Voronyezsi Front alakulatainak késlekedése, illetve a magyar 1. tábori páncéloshadosztály elhárító harca január 18. és 21. között lehetővé tette, hogy a visszavonuló csapatok Alekszejevkán és Ilinkán átvonulva kitérhessenek a bekerítésük elől. (…)
Január 24-én a 2. honvéd hadsereg zöme a német B Hadseregcsoport parancsnoksága döntése értelmében kivált az arcvonalból, és újjászervezés céljából megkezdte gyülekezését a front mögötti körzetekbe. A január 15-én német alárendeltségbe került III. hadtestre azonban még súlyos harcok vártak. Miután január 28-án a szovjet csapatok déli, illetve északi irányban előretörve megszállták az Olim folyó völgyének nyugati oldalát, a német 2. hadsereg XIII. és VII. hadteste, valamint a körvédelmi és Don menti állásaiból visszavonuló magyar III. hadtest körül bezárult a gyűrű.
A III. hadtest visszavonulása során a német 2. hadsereg seregtesteivel együtt meg tudta védeni magát, és sikerült nyitva tartania a megmenekülés folyosóját nyugat felé. A III. hadtest néhány kitartó seregtest parancsnoka a hadtestparancsnok – gróf Stomm Marcel altábornagy – feloszlató parancsát nem szó szerint értelmezve csoportokat alkotott, és a Sztarij Oszkol felé áttörő német gyaloghadosztályok nyomában vezette ki embereit a biztos pusztulásból.
A 2. honvéd hadsereg veszteségei
Hozzávetőlegesen 125 ezer főre tehető a 2. hadsereg közel egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, megsebesült, fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma. Közülük 45–50 ezren estek el, közel ugyanennyien sebesültek meg, a hadifogságba esettek száma 28 ezer fő volt. Míg a szovjet offenzíva megindulásáig a tisztikar, azt követően a munkaszolgálatosok szenvedték el arányában a legnagyobb veszteségeket. Az anyagi veszteséget 70 százalékban, ezen belül a nehézfegyverzetét csaknem 100 százalékban állapították meg.
A hiányos fegyverzettel, felszereléssel és téli ruházattal alig rendelkező magyar csapatok erőn felüli helytállást tanúsítottak a hadműveletek alatt. A veszteség hatalmas volt, de a szovjet erőknek végül nem sikerült bekeríteniük és megsemmisíteniük a teljes 2. honvéd hadsereget. A halogató harcok és egyes helységek napokig tartó védelme ugyan csak részsikereket eredményezett, de arra elegendő volt, hogy a szovjet csapatoknak nem várt akadályt jelentve megakadályozták a stratégiai céljuk elérését.
A magyar politikai és katonai vezetés több ízben kérte a Dnyepertől nyugatra fekvő területen újjászervezni kívánt 2. honvéd hadsereg hazahozatalának engedélyezését. A „doni poklot” megjárt csapatokat – két újabb megszálló seregtest Ukrajnába küldése ellenében – végül 1943. április 24. és május 30. között szállították haza.
Maruzs Roland
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
