Az alábbiakban Domaniczky Endre jogtörténész, a Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet vezető kutatója, volt konzul tanulmányát olvashatják, ami a Vigilia folyóirat 2023. januári számában jelent meg.
Mádl Ferencnek (1931–2011), a Magyar Köztársaság második elnökének (2000–2005) ifjúságáról mindeddig keveset, mindössze annyit tudtunk, amennyit erről az időszakról a vele készült interjúiban ő maga elárult.[1] Most azonban, az életrajzának megírásához kapcsolódóan a hagyatékából előkerült magánlevelezése és fiatalkori írásai alapján egy teljesen új kép körvonalai rajzolhatóak meg, amelynek középpontjában a keresztény erkölcs követése, illetve az evangélium szegények és elesettek közötti hirdetése állt.
Mádl még gimnazistaként került kapcsolatba a Bulányi-féle mozgalommal, és később egyetemistaként maga is több csoport szervezésében és működtetésében vett részt. A szervezőmunka megkönnyítése érdekében 1954–1955 táján egy regényt is írt, amelyet folytatásokban a Vigiliában szeretett volna közölni. Ekkoriban azon is gondolkodott, hogy a lap munkatársai közé áll; ám e terveket az 1956–1957-es esztendők eseményei később felülírták. Az alábbiakban Mádl kiscsoportos tevékenységéről – amelyet ő következetesen „joc-munkának” nevezett – és az ezzel kapcsolatos legfontosabb írásáról, a kisregényéről lesz szó.
A kezdetek
Mádl Ferenc az elemi iskola elvégzését követően az ország egyik legjobb középiskolájában, a patinás veszprémi piarista gimnáziumban tanult tovább. Hiába lakott az iskola közelében,[2] bekerülni ide egyáltalán nem volt egyszerű. A Séd-menti falvak szegény sorsú családjainak azonban több magas rangú pártfogója is akadt a piaristák között, Mádl Ferenc és bátyja is e támogatásnak köszönhetően kezdhette meg itt a tanulmányait.[3] Mádl esetében a piaristák otthonról hozott erős alapokra építhettek, az ifjú ugyanis nemcsak vallásos volt, de – édesapjával (ifj. Mádl Antal) és idősebb nagybátyjával (Mike János) folytatott beszélgetéseknek köszönhetően – példaként hozta magával a cselekvő, aktív katolicizmus szellemiségét. Rövid idő alatt kitűnő tanuló lett, és a közösség egyik „vezéregyénisége”, aki megdöbbenéssel és ellenszenvvel fogadta az iskola 1948-ban bekövetkezett államosítását és a tekintélyes paptanárok elüldözését.[4] Tisztában volt vele, hogy paraszti származásának és kiváló tanulmányi eredményeinek köszönhetően bizonyos fokú védettséget élvez, és ennek megfelelően cselekedett. Nyíltan nem konfrontálódott az új rendszerrel, viszont barátaival nekilátott megszervezni a saját közösségét, amely a vallásgyakorlás mellett a tanulási és művelődési színtérként is szerepet kapott. Nemcsak a szűk közösségen belül mozgott, hanem iskolán kívül is kapcsolatokat keresett.[5] Így ismerkedett meg – valószínűleg 1947–1948 körül – Balatonfűzfő-Gyártelepen az odalátogató Ikvay Lászlóval (1911–1976), aki akkoriban (többek között) az Actio Catholica Országos Központjának titkára volt.[6] A tőle kapott könyv, az Emberhalászok[7] egyik kedvenc olvasmányává vált, amely döntő hatással bírt későbbi szervezőmunkájára, illetve olvasmányait és ekkoriban kibontakozó szépirodalmi munkásságát is befolyásolta. Ikvayval való találkozását követően – még mindig gimnazistaként – Mádl részt vett egy másik, veszprémi rendezvényen is, ahol Jolsvai Hedvig nővér (1910–2003) tartott lelkigyakorlatot.[8] Érdemes megemlíteni, hogy Ikvayt és Jolsvait egyaránt a Bulányi és társai elleni koncepciós perben ítélték el 1952-ben.[9]
A pécsi kiscsoport
Mádl Ferenc nyilvánosan mindössze egyszer, közvetlenül a halála előtt nyilatkozott a pécsi kiscsoportról, amely egyetemi évei döntő, életre szóló élményét jelentette.[10] Látszólag fiktív helyszínen játszódó regényében azonban leírja, hogyan jutott el hozzájuk, az Államvédelmi Hatóság fennmaradt jelentéseiből pedig jól rekonstruálható a csoport működése és tagsága is.
Mádl 1951 őszén kezdte meg tanulmányait a pécsi jogi karon. „[N]agy igényekkel, célokkal és várakozással mentem. Hisz ott előttem is ismert európai nagyságok tanítottak nemrég. Csak él még valami a szellemükből – gondoltam. De nem élt… Az egész egy marxista laktanyának tűnt, ahol a marxizmust is nagyon alacsony színvonalon oktatják. Amellett, amit a marxista íróktól már a középiskolában elolvastam, alig adtak valami újat”[11] – írta számos önéletrajzi adalékot tartalmazó kisregényében. Mivel a Párt az egyetemi életre is rátelepedett, Mádl a hallgatók között keresett társaságot magának. Gyorsan eljutott a jogi karra járó fiatalok keresztény társaságához, amely viszont – érzése szerint – nem a valós problémákkal foglalkozott. „Itt is mit találtam? Egyszerű, nem is a legjobban sikerült önképzőkört, amiből hiányzott a gyakorlati munka, a hódítani akarás szelleme, és amelyben – épp emiatt – alig volt élet. Leginkább teológiát, dogmatikus filozófiát adott a vallás alapvető tételeiről, amelyekben úgyis rendületlenül hittem.”[12] Mádl azonban másra vágyott. „Az emberek érdekeltek. A társadalmi, egyéni szociális és egyéb bajok okai és orvoslása. Minderről alig esett szó.”[13] Így lépett tovább, és vette fel a kapcsolatot gimnáziumi barátjával, Borián Árpáddal, akinek révén a pécsi orvostanhallgatók keresztény köréhez csatlakozott. Ez volt a pécsi kiscsoport, amelynek belső magja rövidesen négy ember: Marx Gyula (1930), Borián Árpád (1931–2012), Pákozdi (Pölcz) Lajos (1931–2021) és Mádl Ferenc szoros barátságára épült.[14] A kiscsoport célját Marx és Mádl – egymástól függetlenül – a keresztény szemléletű (ön)képzés biztosításában adta meg.[15] A tagok – ahogy Marx Gyula részletesen leírta[16] – olvastak, írtak és fordítottak, munkáikat pedig közösen is megvitatták. A pécsi évek egyik legfontosabb hozadéka tehát ez az önképzés volt, amely Mádl számára kinyitott egy kaput, és a későbbiekben megkönnyítette tudományos pályafutásának megkezdését. Nem szabad elfeledni, hogy családjában a könyveket, az írott szót több generáción keresztül tisztelték. Mádl elsősorban édesapja hatására már gyerekként is sokat olvasott, és gimnazistaként írni kezdett. „Ha valami meghatározó volt bennem: az írás” – emlékezett vissza élete alkonyán,[17] de képességeit mindkét területen először Pécsett tudta kibontakoztatni. Mindent elolvasott, amihez a Pécsi Egyetemi Könyvtárban vagy kapcsolatain keresztül „pult alól”,[18] másolatban hozzáférhetett. Ám nem csak magát képezte, hanem mások képzésében is szerepet vállalt – a kiscsoportbeli tevékenységének ez volt a másik hangsúlyos területe.
A jocisták
„Ne félj, ezentúl emberhalász leszel!” – fordult Jézus Simon Péterhez (Lk 5,10). Ez a megkapó újszövetségi jelenet egyúttal az Emberhalászok című könyv mottója is.[19] Bár erről nyilvánosan sohasem beszélt, időskori visszaemlékezéseiben Mádl következetesen a „jocisták” kifejezéssel utalt a pécsi kiscsoportra,[20] amely valóban bírt egy másodlagos, missziós küldetéssel is, ugyanis – Benedek pápa szép megfogalmazásában – „Krisztus példája nyomán az emberhalász küldetésében ki kell menteni az embereket az elidegenedés tengerének sós vizéből az élet földjére, Isten világosságára. Valóban: azért élünk, hogy megmutassuk Istent az embereknek.”[21] Mádl Ferencet és barátait tehát nem csupán a tanulás és művelődés, hanem a szegény, elmaradott körülmények között élő fiatalok evangelizációja is foglalkoztatta, amelynek fontosságára már XIII. Leó pápa felhívta a figyelmet híres körlevelében. Beszédes, hogy a kiscsoportban Mádl éppen erről, a szociális kérdést boncolgató és a keresztényszocializmust megalapozó enciklikáról, az 1891-ben megjelent Rerum novarumról készített tanulmányt,[22] amelyben a pápa tulajdonképpen kijelölte a következő évszázad egyik legfontosabb feladatát: a kizsákmányolt munkások egyházba történő visszavezetését. Ennek a munkának a kulcsfiguráját, Joseph Cardijnt (1882–1967), aki az Emberhalászok című könyv egyik főszereplője is, másfél évtizeddel a pápai körlevél megjelenése után szentelték pappá. „Munkatársaival ő rakta le az alapját egy új típusú munkásifjú-mozgalomnak, amely a Rerum novarum és a Quadragesimo anno enciklikák szellemében összefogta a katolikus munkásifjúságot. Elveik és módszerük, a Láss-ítélj-cselekedj! átütő sikerrel állította a fiatalokat, előbb Belgiumban, majd szerte a világon Krisztus apostolainak sorába.”[23] Magyarországon „akkoriban négy katolikus szervezet nyújtott segítséget a falun-városban dolgozó fiataloknak: a KALOT, a KALÁSZ, a Dolgozó Lányok Szövetsége és a KIOE”,[24] továbbá „akadtak (…) lánglelkű apostolok is, mint Sonnenschein, Gisswein, Prohászka”.[25] A magyar vonatkozások megemlítése azért különösen fontos, mert Mádl Ferenc már fiatalon, saját családjában közelről látta e szervezetek működését, illetve olvasta a fenti szerzők életrajzát, egyes munkáit. A frissen megválasztott köztársasági elnök első interjújában így fogalmazott: „Édesapá[m] (…) [k]özéleti gondolkodású ember volt, (…) [a] háború előtt tevékenykedett a KALOT-ban.”[26] Idősebb nagybátyja, Mike János pedig a Katolikus Legényegyletben, illetve a Keresztény Iparosok Országos Szövetségében töltött be különböző tisztségeket. Prohászka számos művét olvasták a családban, így azok valószínűleg Mádl Ferenchez is eljutottak, és azt is tudjuk, hogy Sonnenschein életét is jól ismerte.
Amikor tehát a későbbi köztársasági elnök szegényparaszti családi hátterére gondolunk, azt is látnunk kell, hogy a szűkös anyagi források ellenére ez a közeg bővelkedett eszmékben és gondolatokban, amelyek nemcsak a mindennapi élet kereteit, de akár az évszázados hagyományokat is képesek voltak átformálni. Mádl Ferenc szüleinek generációjában a vallás már nemcsak a hit gyakorlását és a rendszeres templomba járást jelentette, hanem a másokért és a közösségért való aktív szerepvállalást is. A következő generációba tartozó Mádl Ferenc – a szülői házból kirepülve – ezt a közeget kereste, illetve próbálta maga körül megteremteni a későbbiekben. Segíteni akart önzetlenül másokon, a tömegtársadalmak létrejötte során a vallástól elidegenedetteket vissza akarta vezetni az evangélium útjára. Valószínűleg ez a szándék hajtotta akkor is, amikor a kiscsoport mellett nekilátott a pécsi pedagógiai főiskola hallgatói között egy új csoport szervezésének, amelynek ő lett a vezetője.[27] Ebből később, Budapestre távozását követően kilépett,[28] eredeti baráti körével, a kiscsoporttal azonban továbbra is szoros maradt a kapcsolata, még azt követően is, hogy Pesten egy másik csoportnak is tagja lett.[29]
Mádl Ferenc kisregénye, az Akik köztünk vannak… is ennek a munkának a megkönnyítése érdekében készült. Egyértelműen az Emberhalászok adaptációjáról van szó[30] (erre utal a történet francia háttere), azonban a szereplők és maga a cselekmény magyar vonatkozásúak. A főhős, Étienne mögött – mint visszaemlékezéseiben megvallja – magát Mádl Ferencet kell keresnünk.[31] A regényben ábrázolt események kétfélék: egyrészt általánosságban a Bokor-közösségekhez kötődnek,[32] másrészt a szerzőre nézve számos életrajzi adalékot is tartalmaznak. A százhatvankét oldalas regény már a budapesti egyetemi évek alatt – tehát 1954–1955 körül – készült, de egyértelműen a pécsi időszak élményanyagát dolgozza fel. A bevezetőben azonban rövid utalást találunk az előzményekre. E korai időszak legfontosabb mozzanata az, amikor Étienne egy bizonyos Josétól megkapta az Emberhalászok című könyvet.[33] Magát a könyvet Josénak ajánlotta a szerző, akiben egyértelműen Ikvay Lászlót kell felismernünk, hiszen – Mádl saját bevallása szerint – tőle kapta a könyvet és ezzel a felkérést, hogy álljon a jocisták közé.[34]
A könyv irányregény, abban az értelemben, hogy a szélsőséges eszmék[35] és a pénz uralta világban a klasszikus emberi értékek (az elesettek támogatása, a közösség önzetlen szolgálata) követésére hív fel. A cselekmény két szálon zajlik, illetve – akár az Emberhalászokban – itt is találunk egy szerelmi mellékszálat, amely Étienne és Marie – a valóságban Feri és Dalma – megismerkedésének történetét meséli el. A történet két fő színtere azonban az egyetem, ahol az elsőéves Étienne a helyét keresi, illetve a bánya, ahová a tanulás mellett dolgozni jár. A szénbányászat hivatalosan pénzkereseti forrás számára, a valóságban azonban az emberhalászat legfontosabb helyszíne. Étienne azért vállalja a megerőltető fizikai munkát, hogy a munkásokon segíthessen, és felhívja figyelmüket az evangélium követésére. Miközben a regény bővelkedik leírásokban és párbeszédekben, a szerzőnek Étienne történetén keresztül sikerül közérthető formában összefoglalnia a jocisták legfontosabb tulajdonságait: az önzetlenséget, a segítőkészséget, a személyes példaadás, illetve a közösségi munka vállalásának fontosságát. Bár arra nézve nincs adatunk, hogy Mádl a könyvet – mint az Emberhalászokat – használta-e a gyakorlatban, az evangelizációs munkája során, egyértelműen megállapítható, hogy az e célra kiválóan alkalmas lett volna. Valószínűleg ezért is szerette volna – mint az a magánlevelezéséből kiderül – folytatásokban közzétenni a Vigiliában.
Kapcsolat a Vigiliával
Az egyetem elvégzését követően Mádl Ferenc azzal a lehetőséggel is számolt, hogy a Vigilia szerkesztőségébe kerül majd kötelező szakmai gyakorlatra.[36] Jelenleg nem ismert, mikor és hogyan került szorosabb kapcsolatba a folyóirattal, de a csoportmunka során erre tulajdonképpen már gimnazistaként is lehetősége nyílt volna.[37] A magánlevelezésében egyedül Rónay Györgyre (1913–1978) találunk utalásokat, akivel 1955-ben a regény közzététele ügyében tárgyalt. Rónay ezt túl hosszúnak találta, és maximum 60-70 gépelt oldalnyi anyagot várt tőle, „mindegy hogy novellákban vagy rendes kisregény formájában írom-e meg…”[38] Mádl végül a novellaciklust választotta, a hagyatékában található, félbehagyott, A keresett könyv… című novellafüzér valószínűleg a Vigiliának készült, amely viszont a forradalom után hónapokig nem jelent meg, és a szerkesztőségéből Rónay Györgynek is távoznia kellett.
Ami a fiatalkori álmokból megmaradt…
Mádl Ferenc nagyjából 1956 ősze táján hagyhatott fel a csoportmunkával. Bár e mögött könnyű lenne egyetlen okot, a forradalom leverése miatti apátiát vagy a megtorlástól való félelmet keresnünk, valójában az életében nagyjából ekkorra beérő változások összessége térítette el a mozgalmi munkától – a tudomány művelése felé. Ezek közül legelső helyen a munkahelyváltás állt. Mádl 1956 májusában került át az újpesti bíróságról a Magyar Tudományos Akadémia Hivatalába, ahol kitűnő tanulmányi eredményei és nyelvtudása miatt szinte azonnal bevonták a komolyabb munkákba. Leveleiben már néhány héttel később leterheltségéről és munkaidőn túli feladatairól tesz említést, amely miatt még a Rónayval való újabb találkozóját is le kellett mondania![39]
Ahogy sikerült a munkahelyén megkapaszkodnia, minden idejét a lakásügye rendezésére fordította, ugyanis még a pécsi egyetemről való eltávozását követő három év elteltével is pécsi illetőségű lakosnak számított. A lakásügyet végül egyik főnöke, Nizsalovszky Endre professzor segítségével sikerült megoldania 1956. október-november folyamán.[40]
Ahhoz pedig, hogy a már hallgatóként ambicionált tudományos pályafutását megkezdhesse, Mádlnak saját publikációkra volt szüksége. 1956 tavaszától figyelme így lassan a (szép)irodalmi tevékenység helyett a jogi jellegű munkák felé fordult. Jogi szakirodalmi munkákat olvasott, amelyekről könyvismertetéseket készített, és a publikálás érdekében elkezdte átdolgozni korábbi, díjnyertes pályamunkáját. Röviddel az Akadémiára való áthelyezését követően bevonták a polgári jogi kodifikáció háttéranyagainak kidolgozásába is; e kutatásai résztanulmányok formájában szintén megjelentek.[41]
Mádl tehát nem külső nyomás, elkedvetlenedés vagy belső konfliktus, hanem az életkörülményeinek lényeges megváltozása miatt hagyott fel a csoportmunkával. Az elvek és célok azonban, amelyek egykor e közösségbe vezették, és amelyek terjesztése érdekében még regényt is írt, egész életén át elkísérték. Az emberszeretet, a közösség szolgálata iránti elkötelezettség vezették végül, idős korában – Antall József hívására – a katedráról a közéletbe. Ebben a közegben elsősorban személyes tulajdonságai: idealizmusa, önzetlensége, puritánsága miatt lassanként egyre magasabb hivatalokba emelkedett, végül a Magyar Köztársaság elnöke lett.
Ő azonban még ekkor sem a személyes dicsőséget, hanem – mint egykori jocista – a szolgálatot kereste. Mindig tudatában volt annak, hogy „…nem én vagyok a világnak a közepe, hanem akármilyen pozícióban vagyok…, ha magasabban vagyok, akkor nagyobb a lehetőségem és a kötelességem is a szolgálatra” – idézte fel Mádl saját magával szemben támasztott követelményrendszerét egyik közeli barátja, Korzenszky Richárd.[42]
Nemcsak magával, hanem kollégáival szemben is szigorú elvárásokat támasztott. Egyik legközelebbi munkatársa, Gróh Gáspár ezt a személyes példaadás révén megfogalmazott magatartásmintát a következőképpen idézte fel: „senki ne mutogassa magát, ne hivalkodjon, mert nekünk a segítés a feladatunk. Sosem beszélt erről, csak onnét lehetett tudni, ahogy ő maga elnökként ezt a szolgálatot vállalta, végezte; minden önmegvalósítás és egyéni csillogás nélkül. (…) Mádl Ferenc ezt az elnöki szerepkört, feladatkört soha nem úgy élte meg, hogy ez hatalom, és hogy ez az élet csúcsa, hanem úgy, hogy ez élete legnehezebb szolgálata. Tulajdonképpen hálát adott az Istennek azért, hogy megadta neki azt a lehetőséget, hogy ilyen szolgálatot vállalhasson. Az egész működéséből, amit én láttam, ez sugárzott. Kimondva ez így nagyon erőteljes, és ahhoz, hogy ezt valóban, mélyen megélhessem, ahhoz az kellett, hogy lássam, hogy ő is ezt csinálja. Tehát ez egy nagyon komoly morális lecke volt, és szerintem a környezetében sokan észrevették.”[43]
Nemcsak észrevették, hanem azonnal meg is értették, ahogyan a korábbi példáit is, mint például a 2000-es köztársasági elnöki jelölését, amelyről még ma is több legenda kering „[a] politikai folklórban”.[44] Fentiek ismeretében egyértelműen kijelenthető, hogy sokszor felidézett példaértékű politikai megnyilvánulásai mögött nem egy kiszámított, előre felépített stratégia állt, hanem a magánember, a még idős korában is tisztán megőrzött idealizmusával, mélyről jövő hitével, a közösségért és az elesettekért való tenni akarásával.
A katolikus ifjúsági mozgalomban való részvételének rekonstrukciója révén válik érthetővé a fiatalembernek adott apai tanács valós tartalma is: „[Édesapám] [a]zt mondta, nekem emberekkel, az emberek ügyeivel kell foglalkoznom.”[45] Ifj. Mádl Antal nem az apró-cseprő ügyekre és a „tyúkperekre” gondolt, hanem általában véve az emberek megsegítésére, a közösség szolgálatára.
Mádlban tehát ez a gondolat már fiatal kora óta munkált, és gimnazistaként, de még inkább pécsi egyetemistaként cselekvésre is sarkallta. Ugyanez az aktív szolgálat iránti vágy és nyitottság jellemezte a politikusi pályafutását is. Bár a Nemzet Első Polgárának szerepköre nagymértékben protokolláris volt, ő e pozíciót tudatosan használta arra, hogy példát mutasson; ennek középpontjában a világra, a közösségre, az egyénre való nyitottság, az elesettek iránti szolidaritás és a puritánság állt. Példaadásának hatása még két évtized múltán is érződik a róla szóló interjúkban és visszaemlékezésekben.
Összegzés
A jelenleg ismert iratanyag alapján egyértelműen megállapítható, hogy Mádl Ferenc fiatalon, a veszprémi piarista gimnázium diákjaként kapcsolódott be a katolikus szervezetek életébe, méghozzá két szálon. Egyrészt barátaival az iskolán belül, másrészt pedig azon kívül, de szintén lokálisan, még Veszprém megyén belül. A Bulányi-féle mozgalommal – amely „lelkigyakorlatokkal igyekez[ett] rávezetni a fiatalokat arra, hogy a keresztény értékek felhasználásával készüljenek felnőtt életükre”[46] – így került kapcsolatba az 1940-es évek második felében. Az itteni élmények és találkozások nyomán, de vélhetően családi indíttatásra kötelezte el magát az elesettek evangelizációja mellett. Egyetemistaként olyan közösséget keresett: a) ahol szabadon gyakorolhatja a vallását; b) amely lehetőséget teremt a nyugati filozófiai és politikai irodalmat is magában foglaló önképzésre; és c) ahol a tagság aktívan részt szeretne venni az egyház szociális és karitatív munkájában. A két szál tehát a pécsi egyetemi évek alatt összefonódott, hiszen Mádl részben a gimnáziumi ismeretségeinek köszönhetően került egy olyan baráti társaságba, amely egész további életében elkísérte és támogatta. Ugyanakkor ezzel a társasággal, a kiscsoporttal közösen szerzett élményei is életre szólóan formálták a személyiségét, amelynek integráns részévé vált a közösség szolgálata és az elesettek segítése. A közéleti pályafutásának időszakából említett példák pedig megmutatják, hogy ezek az ideák nemcsak a magánember, de a politikus gondolkodására és tevékenységére is komoly hatást gyakoroltak.
Forrás: Vigilia
Fotó: Korzenszky Richárd OSB / Tihanyi Bencés Apátság
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
