Alábbiakban Dobszay Benedek ferences szerzetes, az Emberi Méltóság Stratégia szakmai vezetője, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola gyermekvédelmi képzésszervezőjének jegyzetét adjuk közre.
Néhány hete prédikáció közben, a kimondott szavaktól teljesen függetlenül, összeállt bennem egy gondolatsor. A fájó valóság és a napi igehely találkozását éltem meg benne. Nem sokkal később egy vasárnapi evangéliumról szóló elmélkedést kellett elkészítenem. Örömöt jelentett, hogy „felfedezésem” egészen jól alkalmazható az adott szentírási részhez. „Eminens tanulóként” időre elkészítettem írásomat. Örültem, hogy áttérhetek a következő feladataimra. A szerkesztőségből aztán az utolsó pillanatban szóltak, hogy mindez nagyon szép, csak nem ez a vasárnapi igehely. Azóta sincs elképzelésem róla, hogy mi történt, hogyan „nézhettem be” ennyire, de lehet, egyszerűen „meg akart íródni” ez a szöveg.
Hogy a gondolatsor ne vesszen el, jegyzet legyen belőle, az együgyű szerző ismét nekiveselkedik a szentírási elmélkedésnek…
A pokol kapui nem vesznek erőt rajta (vö. Mt 16, 13–20). Jézus szavai nagyszerű ígéretet hordoznak. Az Egyház titkába avatnak be, abba az igazságba, hogy ez a közösség, ha nehézségek érik is, mindig megmarad, mindig lesz legalább egy kicsiny mag, amely Krisztus megszentelő művét közvetíti a világban.
Az elmúlt évek, évtizedek Egyházat tépázó botrányai után az elmúlt hetek hírei a magyar hívők számára is kihívást jelentenek. Beszélgetéseinkben egyértelművé válik, hogy az események, amelyek közöttünk megtörténhettek, gyakran azok számára is nehézséget, bizalmatlanságot okoznak, akik eddig erősnek érezték a hitüket, és feltétlen lojalitással éltek az Egyházban.
Sokáig, amikor egy-egy botrány híre eljutott hozzánk, abba a hitbe – nemegyszer inkább tévedésbe – ringattuk magunkat, hogy csak gonoszul támadnak minket. És valóban: a Szentírás maga tesz tanúságot arról, hogy az igazat igaztalanul vádolhatják. Ilyenkor zsigerből úgy érezzük, hogy védekeznünk kell. Sajnos azonban ezt nemritkán arrogáns, fennhéjázó módon tesszük. Pedig lehet, hogy csak el kellene gondolkodnunk: ha igaztalanul támadnak minket, az nem tragédia, inkább jele annak, hogy jó úton járunk.
De mi a helyzet akkor, ha nem erről van szó? Ha valóban megmutatkozik az Egyház szeplős, szennyes, emberi arca, a sebző és sebzett Egyház valósága? Amikor azt érezzük, hogy a pokol „kikéri” magának ezt a közösséget?
Min kell változtatni? Más és más ebben az Egyház tagjainak felelőssége, de mint közösségnek, mindannyiunknak van szerepe benne.
Ezen a ponton érdemes visszatérni az evangélium szavaihoz, hitet merítve Jézus tanításából. Ő Krisztus, az élő Isten Fia. Ő a feje ennek a közösségnek, ő akarta, hogy egyházzá legyünk, amely közvetíti a megszentelés művét, egybegyűjtve Isten gyermekeit. Ő maga ment meg, és ő szentel meg minket. Hová mehetnénk? Az örök életet adó igék nála vannak. Ő tanítványai és apostolai közösségében jelölte ki azt a sziklaalapot, amelyre az építményt, az Egyházat emelte, majd kimondta, hogy – minden szeplő, szenny és seb ellenére – a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Ő erre a közösségre bízta az oldás és kötés hatalmát, a tanítás és a megszentelés feladatát.
Ennek a hitnek a megtartásáért, az Egyház megtisztulásáért, a szenvedőkkel való kiengesztelődéséért imádkozzunk, kérve vezetőink számára a bölcsesség és az erősség Lelkét szolgálatuk teljesítéséhez.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 27-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
