Dobhártyák és agysejtek kényeztetése a Pohodán Juhász Katalin2026. 07. 14., k – 11:21
Kezdjük a nulladik napon, amely a The Cure köré épült, két brit előzenekarral és egy zseniális szlovák dalszerző-előadóval. Denis Bango aka Fvck_Kvlt egy zongora mellett bűvölte el a közönséget, sokat fogunk még hallani róla, és állítólag maga Robert Smith választotta őt a felkínált lehetőségek közül.
Remek kúra a nulladik napon
A The Cure csak szerdán ért rá, hivatalosan emiatt lett egy nappal hosszabb a jubileumi fesztivál. A valóság viszont vélhetően prózaibb: a szervezők nem sorolhatták be egy sima fesztiválnapra ezt a produkciót, mert így nem tudták volna megfizetni. De végül is mindegy is. Kiderült, hogy ma is abszolút friss, releváns, fontos tényező a The Cure, amely először lépett fel Szlovákiában.
A nyolcvanas évekbeli számaikat ügyesen modernizálták, az új dalok szintén nagyon jók, Robert Smith hangja pedig nem kopott meg. A Pohoda nagyszínpada ráadásul kifogástalanul szólt, és a nívós hangosítás az egész fesztivál alatt kitartott.
Mit tud a Gorillaz?
A Gorillaz viszont csütörtökön több nézőt vonzott, mint a The Cure. Damon Albarn és a grafikus Jamie Hewlett projektjében talán az a legérdekesebb, hogy a hatévesektől a hatvanasokig mindenkit meg tud szólítani. A gyerekeket a fülbemászó refrénekkel, a tiniket a rap-betétekkel, a huszonéveseket az animáció és az élő zene egységével, a harmincasokat a kifinomult hangszereléssel, a negyveneseket az összhatással. Akik ennél is idősebbek, azok nyilván Blur-rajongók, és 1998-ban (!) kíváncsiak voltak Albarn következő dobására. Eleinte nem nagyon értették, mi folyik itt, de gyorsan megkedvelték ezt az eszement projektet, amelyben a négy rajzolt figura története szorosan kapcsolódik a számokhoz. Amerikában, a képregények hazájában a Gorillaz sokkal népszerűbb lett, mint az indie/rock/pop Blur valaha is volt.
Ugyanazzal a programmal érkeztek, mint a legendás barcelonai Primavera Sound fesztiválra pár hete, úgyhogy nem rejtett titkokat a setlist, előre lehetett tudni a számok sorrendjét. A show a The Mountain album köré épült, de persze nem hagyták ki a korábbi nagy slágereket sem. És ami nagyon fontos: a nyári fesztiválszezonban csak itt, csak most keresztezte egymást a Gorillaz és az Idles turnéja. A brit poszt-punk alakulat énekese, Joe Talbot egy közös számot jegyez Albarnnal (The God of Lying) az új Gorillaz-albumon, amelyet a nagy találkozás örömére a Pohodán elő is adták közösen – ebben az évben utoljára.
Az Idles két agytrösztje, Joe és a gitáros Bo egyébként bevállaltak egy rövid sajtótájékoztatót is aznap délután – a világsztárok közül egyedüliként, ha nem tekintjük világsztárnak Hildur Guðnadóttir izlandi filmzeneszerzőt és csellistát, aki pl. a Joker vagy a Csernobil-sorozat zenéjét írta, és aki nem is értette, mit keres egy rockfesztiválon egy kamarazenekarral. A sajtótájékoztatón elhangzottakat egy külön cikkben dolgozzuk fel hamarosan, mert van mit…
Én elsősorban a mindig kiszámíthatatlan és lehengerlő Idles, illetve a vetített képsorok miatt mindig pontos, akkurátus Gorillaz miatt vállaltam be idén a sátorozást a Pohodán, a The Cure csak jutalombonbon volt számomra, Azaz már csütörtök éjjel elégedetten távozhattam volna. Jó, hogy az éjjeli 11-12 fok ellenére nem tettem, mert lemaradtam volna életem két fontos koncertjéről.
Mit tud a Fat Dog?
Ez egy őrült londoni csapat, amelynek énekese sokkal több időt tölt a közönség közt, mint a színpadon. A tavalyi Szigeten sajnos lemaradtam róluk, csak videók alapján gyanítottam, hogy nem lesz ez rossz. És tényleg: telibe talált a fékezhetetlen energia, amely a Fat Dog fellépései jellemzi.
Zenéjüket nem könnyű pár műfai jelzővel körülírni. Első hallgatásra egyértelműen kiugrik a punk és dance, de ott vannak az elektronikus zene különböző ágai is, mint az industrial techno vagy a drum and bass. Hangzásuk összetett, dühös és hangos, amelyben egyértelműen az elektronikus elemek tűnnek ki először. Fellépéseiken azonban mégsem csak egy keverőpulttal játszanak, hanem rendes, tisztességes hangszereken.
A 2020-ban alakult banda már akkor hírhedtté vált, amikor még egyetlen dalukat sem adták ki hivatalosan. A hétperces King of the Slugs debütáló kislemezükkel kerültek fel a radaromra, amely semmihez sem hasonlított, amit azelőtt – vagy azóta – hallottam. Ezzel a tökéletes bemutatkozással prezentálták, hogyan lehet összeolvasztani egymástól távoli műfajokat, és hogyan kell egyetlen számmal egy teljes imidzset felépíteni.
A frontember, Joe Love azóta már mindenféle jelmezben színpadra lépett: volt latex apáca, karateruhás harcos, mostanában fehér cowboykalapban tűnik fel. A Pohoda fesztiválon egy sárga esőköpenyben lépett színpadra, amelyet a Pohoda-shopban árultak (de szerencsére nem volt szükség rá), és egy kofolás dobozzal hadonászott, ami komoly reklám lehet a cégnek. A zenekart egyébként teljes egészében átszövi a kutya-motívum, amely nemcsak a nevükben jelenik meg, hanem debütáló albumuk címében (WOOF) és dalszövegeikben is visszatérő elem. Hogy ez a megszállottság pontosan mit jelent, az még nem igazán derült ki. A dalszövegeik elsőre úgy hatnak, mintha egy tudatosan felépített narratívát követnének – egy utópisztikus világ képét festik fel, ahol az emberiség a kihalás szélére sodródik, és a túlélők isteni lényekként megjelenő kutyák. De ha kicsit mélyebbre ásunk, nem igazán áll össze a kép. És ennek pontosan így kell lennie – legalábbis a banda tagjai szerint. Egy szó, mint száz: aki péntek délután fél 5-kor, a tűző napon moshpitet képes gerjeszteni, az valamit nagyon tud.
Egy lehengerlő transznemű rapper
Tudtam, hogy Kae Tempest szövegeit már Patti Smith rock-költészetéhez hasonlítják a kritikusok, de egy kicsit aggódtam, hogy nálunk azért kiüthetik a biztosítékot. Ez a dalszerző-előadó ugyanis pár évvel ezelőtt váltott nevet Kate Tempest-ről, és azóta hímnemben beszél önmagáról.
Még Kate-ként koncertezett először a Pohoda fesztiválon 2015-ben, de vagy nem emlékezett erre, amikor megjegyezte, hogy először lép fel itt, vagy nagyon is hangsúlyozni akarta, hogy akkor még más volt. A hangja kicsit mélyebb lett, kinézete tényleg sokkal férfiasabb. Az energiái, üzenetei azonban mindenkit elkapnak. Azt mondja, hogy a szeretet a legfontosabb, hogy fogadjuk el egymást, szeressük egymást, fütyüljünk a külvilágra, a begyepesedett társadalmi konvenciókra, a megszabott mozgásterületre. Mert hiszen minden ember molekulákból áll, amelyek mindentől függetlenek. Sokan sírva fakadtak a nézőtéren, sokan ölelték át egymást a délutáni napsütésben, mert érezték, hogy ezt most szabad, és senkinek nem tartoznak magyarázattal.
Kae Tempest egyébként több területen is aktív: költő, performer, hiphop-előadó, színházi alkotó. És olyan koncertélményt kínál, amely inkább egy fontos találkozásnak tekinthető. „Ha meghalok, akarok egy szobrot a téren“ – mondja kedvenc dalom refrénjében. És bizony, szerintem is mindenkit megillet ennyi figyelem…
Kapcsolódó cikkünk
Az égiek is szurkolhattak a jubileumi Pohodának, talán azért, mert előtte látványosan ütötte-vágta a fesztivált a kormányoldal. Szóval se vihar, se hőguta, plusz rutinos szervezés, profi hangosítás, remek programkínálat, jó kaják vártak minket – mégsem adnék mindenre csillagos egyest.
Idősebbek is elkezdhetik
Hazánk legnagyobb nyári fesztiválja 30 éves lett, 23. alkalommal rendezték a trencséni katonai reptéren, ezen a forró prérin, ahol se árnyék,se romantika. Én még jártam az előző helyszínen, a Výstavisko nevű kiállítási és vásárvárosra. Nyilván a szocialista divat fővárosaként futtatott Trencsénnek dukált egy ilyen placc, pavilonokkal, füves és lebetonozott résszel. Akkor még kisebb fesztiválról volt szó – kb. akkoráról, mint a mostani pozsonyi Uprising.
Érdekes kínálat pár meglepivel
A jelenlegi Pohodát viszont úgy képzeljék el, mint a 20 évvel ezelőtti Szigetet, ahol még többségben voltak a magyar látogatók. Irodalmi és képzőművészeti programok, workshopok, színházi előadások, ismeretterjesztés, civil szervezetek, közéleti beszélgetések és látványosan sétálgató politikusok, akik így akarják elnyerni a fiatalok bizalmát.
Pozsony főpolgármestere elérkezettnek vélte a pillanatot, hogy az egyébként igen népszerű Para zenekar basszusgitárosaként nagyszínpadra lépjen a Pohodán, sőt Jana Kirschner, egy fúvós szekció és egy gyerekkórus is közreműködjön a koncertjükön.
A szervezők felkutatták azt a két fiatalt is, akik 25 évvel ezelőtt önfeledten táncoltak és ölelkeztek a sárban, és akik a fesztivál egyik ikonikus fotóján szerepelnek. Nem ismerték egymást, a pillanat spontán alakult ki, és most végre találkozhattak ruhában is.
Lezajlott az első fesztiválesküvő: két éve a Pohodán szerettek egymásba, idén itt mondták ki a boldogító igent – hát nem aranyos sztori? A már nem éppen fiatal párt Trencsén polgármestere, Richard Rybníček adta össze. Neki is nyilván kapóra jött ez a szereplés. És akkor még nem is tudtam, hogy vasárnap hajnal 5-kor, a fesztivál zárókoncertjén a legendás Bez ladu a skladu dobosaként is színpadra lép a város első embere. A zenekar énekese és a Pohoda alapítója, Michal Kaščák pedig crowd-surfingezett hajnali ötkor, a csapat imidzséhez tartozó fekete öltönyben, nyakkendőben. Tényleg sajnálom, hogy lemaradtam erről, de aludni próbáltam pár órát. És ezzel el is érkeztünk a szervezési negatívumokhoz.
Végeláthatatlan gyaloglás
Aki zajmentesen szeretne aludni mondjuk éjjel 3 és 7 között, az a lehető legmesszebb verjen sátrat a színpadoktól. De mivel a két kemping a fesztiválzóna északi és déli részén helyezkedik el, nem pedig körkörösen, a legmesszebb sátrazóknak 7-800 métert is gyalogolniuk kell a programokra, illetve vissza. Én személy szerint napi átlagban 10 kilométert abszolváltam július 8 – 12 között, pedig a színpadokkal beépített terület csak kb. 35 hektár lehet.
Ez a rendezvény európai viszonylagban közepes méretűnek számít. Van egy szakmai fórum, amely évente értékel, és a Pohoda már kétszer lett a legjobb közepes méretű fesztivál. Tény, hogy kezdés előtt három héttel teltházat hirdettek a jubileumi Pohodán, ai 33 ezer látogatót jelent. Ebben nincsenek benne a meghívottak, a fellépők, az ott dolgozók – vagyis beszéljünk inkább 36 ezer emberről.
És itt jönnek a problémák
Mert hiába dicsekedtek el a szervezők a több vécével, zuhanyzóval, ha egy átlagos sátorozó a gyakorlatban ezt nem érzékelte. Én például napi 3-4 órát töltöttem el sorbanállással a túléléshez szükséges alapvető igények kielégítése céljából: evés, ivás, ürítés, higiénia… Jártam már százezres, tízezres és kétezres kapacitású fesztiválokon is, de sehol nem kellett átlag 20 percig várakoznom a vécék előtt, és (csúcsidőben) másfél órát a zuhanyzók előtt. Ezzel tényleg kezdeni kellene valamit, mert sokat ront az összélményen.
A klotyókat – legyenek azok vízöblítésesek vagy Toi-Toi pottyantósok – a legtöbb helyen a színpadok mellett helyezik el, hogy koncert alatt is elérhetőek legyenek. Vagyis a „pisilnem kell”-ingertől a sikeres könnyítésig maximum három perc sétára van szükség, minimális várakozással. A Pohodán viszont külön zónákban helyeztek el kb. 30-40 pottyantóst, a nagyszínpad mögötti részben pedig a vízöblítéses klotyókat, amelyek előtt szinte egész nap kígyózott a sor.
Szerintem sokat lendíthettek volna a helyzeen az úgynevezett „rakéták”, vagy a nagy kapacitású fémcsatornás piszoárok – amelyek még a 100 ezer fős rendezvényeken is megmentik a helyzetet. A Pohodán egyetlen ilyen csatornás piszoárt sem láttam, és rakétákat is csak a fesztiválterület két sarkában. Szóval a hagyományos vécéket feleslegesen foglalják el a férfiak, akik másképp is megoldhatnák a dolgot, és emiatt szegény nők állhattak sorban fél órán át.
A kb. 200 zuhanyzó sem elég 20-25 ezer sátorozó számára. Ráadásul az ember (pl. én) legtöbbször jéghideg vizet talált odabent, de akkor már – az ájulás határán – minden mindegy volt neki. Szóval egy ilyen nagy presztízsű fesztiválon ügyelni kellene az alapvető dolgokra. Például arra is, hogy kivilágítsák – akár egy égősorral- a „fapados” kajáldákat, ne töksötétben kelljen elfogyasztanunk az egyébként borsos árú ételeket.
Politikai dalok fesztiválja?
A Festival politickej piesne című rendezvényre az idősebbek talán még emlékeznek – feltéve, ha anno néztek szlovák tévét. Egy ideje így hívják a Pohodát azok, akik nem szeretik, hogy a trencséni reptéren minden vélemény teret kap. Összességében a szlovák sajtóból az látszik, hogy maga a fesztivál szakmai és szervezési szempontból széles körű elismerésnek örvend. A viták nem a zenei vagy kulturális kínálatról, hanem a rendezvény által képviselt értékek politikai értelmezéséről szóltak. Ez jól tükrözi a jelenlegi szlovák közélet megosztottságát, amelyben egy kulturális esemény is könnyen identitás- és világnézeti viták színterévé válik.
A közösségi médiában hetek óta zajlik a vita, arról pedig mi is írtunk, hogy a védelmi miniszter megpróbálta kitiltani a Pohodát a reptérről – eleinte egy vicces indokkal, majd azzal az érvvel, hogy a fesztivál inkább a kormányellenes propagandáról szól, mint a művészetekről.
A résztvevők és a támogatók viszont éppen azt emelték ki, hogy a Pohoda mindig is egyszerre kínált koncerteket, társadalmi párbeszédet és nyitott közösségi teret. Sokak szerint nem a fesztivál változott meg gyökeresen, hanem a társadalom vált jóval polarizáltabbá. Ezért ugyanazokat a programokat ma sokkal inkább politikai szemüvegen keresztül értelmezik.
Tény, hogy jelen voltak az Ukrajnát segító civil szervezetek, a szexuális, faji, vallási kisebbségek képviselői. A Szlovák Nemzeti Színház művészei anélkül léptek fel, hogy igazgatónőjük jóváhagyta volna szereplésüket – ami Zuzana Ťapáková szerint a helyszín nem méltó az ország első számú színházához. Talán a legendás színész-rendező-tanár Martin Huba fogalmazta meg legjobban a lényeget: a színészeknek nem hogy kötelességük megszólalni közéleti ügyekben, hanem egyenesen bűn csendben maradniuk olyan időkben, mint amilyeneket most élünk.
Zuzana Čaputová volt államfő, és a cseh köztársasági elnök, Petr Pavel beszélgetése is az identitásról és a polarizációról, az egyenjogúságról, a kontinens jövőjéről szólt. Ők lettek egyébként a legnagyobb sztárok: rajongóik másfél órát álltak sorban a tűző napon, hogy feférjenek a rendezvénysátorba.
Szerintünk a Pohoda…
… kezdettől fogva nem pusztán zenei fesztivál, hanem kulturális és civil fórum is, ahol a nyitottság, a tolerancia vagy az európai orientáció nem pártpolitikai üzenet, hanem teljesen természetes állapot. Mostanában pedig ezen értékeket igyekeznek megkérdőjelezni olyanok, akik talán nem is jártak még a fesztiválon. Ráadásul nem a szervezőket, nem a fellépőket támadják, hanem a résztvevőket. Akik szerintük nem igazi hazafiak. Szóval ott tartunk ma idehaza, ahol Magyarország tartott 15 évvel ezelőtt, az Orbán-kormány kezdetén. A recept rendelkezésre áll, csak ki kell váltani, és ügyesen adagolni.
A jubileumi rendezvény zenei csúcspontjairól legközelebb olvashatnak e hasábokon. A jövő éviről pedig azt kell tudniuk, hogy már 10 ezer kedvezményes jegy elfogyott rá az elmúlt hétvégén.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
