Dinescu hangjai

A Petőfi-díjat olyanoknak szokás adni, akik – a hivatalos indoklás szerint – az elmúlt évtizedekben kiemelkedően sokat tettek a közép-európai népek szabadságáért. A múlt idő kissé becsapja az embert. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy lezárt múlt hőseit ismeri így el a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány és a MOL Nyrt., miközben idei díjazottunk, Mircea Dinescu esetében éppen az ellenkezője igaz. Ennek bizonyításaként engedjék meg, hogy elmeséljem az én Dinescum történetét.

A szabadságharcosok egy kicsit megváltanak bennünket, kevésbé harcosokat, hogy finom legyek, és ez különösképpen igaz ránk, vagyis Mircea Dinescura és rám, pedig tudomásom szerint életünkben most találkozunk személyesen először.

Kezdjük egy kinyúlt pulóverrel. Kezdjük azzal a pillanattal, amikor először láttam Mircea Dinescut. 1989 decemberét írtuk. Az Advent az addig megszokott módon indult: nem volt semmi az üzletekben, rendszeres áramszünetek alatt testvéreimmel gyertyafénynél írtuk a házi feladatot a Román Szocialista Köztársaság kellős közepén Székelyföldön színmagyar környezetben. Tél volt és csend és hó és halál. Vörösmarty Mihály – Petőfi mentora, atyai jóbarátja, szellemi elődje – így folytatja: „A föld megőszült; / Nem hajszálanként, mint a boldog ember, / Egyszerre őszült az meg, mint az isten, / Ki megteremtvén a világot, embert, / E félig istent, félig állatot, / Elborzadott a zordon mű felett / És bánatában ősz lett és öreg.”

Vörösmarty az „Előszó” című poémáját akkor vetette papírra, amikor a díj névadója, Petőfi Sándor már valószínűleg halott volt, a szabadságharcunkat leverték, kegyetlenül megtorolták. 1850 körül fogalmazta meg így rosszkedve telét. És száz év múlva ez a tél tért vissza Közép- és Kelet-Európába, Magyarországra és Romániába, majd lett egyre keményebb, ridegebb évtizedeken át. Olyan tél ez, amin nem süt át a nap melege, olyan tél, aminek nem hiszed tavaszát, indokolt a megélt többesszám, rosszkedvünk tele.

És most pontosítanék: eddig úgy tudtam, hogy ezt a verset Vörösmarty írta, de amikor erre a laudációra készülvén Dinescut olvastam napszámban, arra jöttem rá, hogy ez így nem igaz, ezt a verset, vagy legalábbis ezt a részt Mircea Dinescu írta. Mircea Dinescu ilyen verseket írt, és még ilyenebbeket, amiket én nem olvastam abban a halálos télben. Egyrészt azért, mert nem tudtam románul. Másrészt azért, mert mire megtanultam olvasni, addigra Mircea Dinescut nagyjából betiltották, ellehetetlenítették, mert ilyen és még ilyenebb verseket írt. Mircea Dinescut vegzálták a kommunista erőszakszervezetek, többek között azért is, mert a Libérationban elmondta, milyen is a bánatos Öregisten tele nálunkfelé, a Vasfüggöny boldogtalanabbik oldalán. Ama 1989 adventjének idején éppen házi őrizetben volt, ha minden igaz, a verseit testvéreimmel gyertyafénynél már csak ezért sem olvashattuk. Nem szerepelt a tankönyvben, nem láttuk a könyveit a könyvesbolt kirakatában.

Aztán eljött a vakáció, és nem értettük, hogy miért nem megyünk szokás szerint nagymamámékhoz, miért tartanak otthon bennünket a sugdolózó felnőttek. Valami éppen történt, történésben volt, történült. Egy napon a tágabb família gyermekeit egybeterelték keresztapámékhoz, nekik volt a legnagyobb képernyőjű tévéjük, fekete-fehér, a férfiak a város határában védtek bennünket a „terroristáktól”, mi pedig a tévében néztük, hogy valami éppen történik. Édesanyám szinkronfordított, gyermekkorában Nagyenyeden többnyelvű környezetben ráragadt a román nyelv, ott állt a kamerák előtt kinyúlt pulóverében egy férfi, próbálta megfogalmazni, hogy mi az a valami, ami történik. Ő volt Mircea Dinescu, akiről ma már tudom, hogy előtte is, utána is ezt fogalmazza, mert mi más történne, a szabadság történt, történik, ez a legfontosabb közös tapasztalatunk, hogy a szabadság nem állapot, nem csak úgy van, a szabadság mibennünk és általunk történül.

Mircea Dinescu tehát először édesanyám hangján szólalt meg. Azon a hangon, amin Petőfi és Vörösmarty is, talán ezért is tekintettem úgy rá világéletemben, mint aki a „miénk”.

Alig egypár évvel később Dinescu már a nagyobb fiúk hangján szólalt meg. A székelyudvarhelyi kollégiumban huszonvalahányan laktunk egy szobában, 14–19 éves suhancok. A szórványvidékről és Csángóföldről érkezők még az anyanyelvi kompetenciákat igénylő poénokat is értették és le tudták fordítani nekünk, ott vihorásztunk a Dinescu által alapított Academia Catavencu fölött. Ez is a szabadság hangja volt, gunyoros, öblös-nevetős, kifigurázós hang. Ha a Dunának, Oltnak egy a hangja, akkor ennyit változott Ady óta, gondoltam akkor biccentve magamban, nem morajos, nem halk, pláne nem halotti, hanem nagyon is élő, élni vágyó, élni akaró harsány, jégtörő, ide nekem az oroszlánt is, szívmeleg, telet száműző hang.

Aztán Kolozsvár, Funar-korszak, Dinescu ismét megszólalt Szőcs Géza hangján, ráadásul nem csak Bukarestben, hanem Budapesten is, ébresztő mesét mondtak felnőtteknek sztereóban. 1996-ban Dinescu már meséli a vakon született embernek a történetét, „aki alig néhány héttel azután, hogy a látását visszanyerte, öngyilkos lett – merthogy a világot sokkal szebbnek képzelte el, mint amilyennek végül is megtapasztalta. Amilyen kemény legénynek bizonyult, amíg sötétségben élt, épp olyan sebezhetővé lett a nap fényénél.” (Farkas-Wellmann Endre fordítása) Dinescu szerint ez a történet rólunk, közép- és kelet-európaiakról is szól.

Ennek ellenére még továbbra is reménykedtünk, közeledett felénk Európa, vagy mi közeledtünk hozzá úgy, hogy el se moccantunk, ilyen az európai relativitás, nem moccansz, mégis haladsz, erről a közeledésről mondja Dinescu Lövétei Lázár László költőbarátom hangján „A szabad mozgáshoz való jog” című versében, nyugodt, pontos vershang ez, „Ahogy Shakespeare is megengedheti magának, / hogy Desdemona zsebkendőjébe fújja az orrát, / úgy én is torreádorosdit akarok játszani / az Európét elrabló bikával, / jópofa töltőtollamat / szarvai közé döfve / csinálni ki őt, / hogy érdekházasságot köthessek a nőjével / mert gondok nélkül akarom a francia, belga vagy német állampolgárságot…”

Valahogy így értettük Európát, vagy így is, miközben saját kísérteteinkkel küzdöttünk, akkor én éppen úgynevezett csúcsértelmiségiként, filozófusként, szerkesztőként, egyetemi oktatóként, kolozsvári szerkesztőségekben néztük a kísérteteinket, együtt dolgoztunk velük, esténként kocsmák mélyén horgadtunk fel, hogy mégis, mi lett a szabadságunk történésülésével?! Ahogyan Zeusz elrabolta Európét, úgy akarták tőlünk elragadni azt, ami bennünk történült és általunk, kezdett gyökeret ereszteni az a nézet, hogy az 1989-es kelet-európai események „csinált forradalmak voltak”, már megint nem mi döntöttünk magunkról, hanem a nagyhatalmak osztották újra a lapot, erre tromfolt Dinescu, hogyaszongya: „Szerintem ennek a kelet-európai értelmiség jó része által felkarolt elméletnek a gyökereit a gyávaságban kell keresni. Abban a gyávaságban, amiről '89 előtt tett tanúbizonyságot sok értelmiségi és művész. Azok mondják ezt, akik a kommunizmus bukása után lettek kommunista-ellenesek.”

Olyan emberek ekézték, oktatták ki, akarták deresre húzni Dinescut, Szőcs Gézát, Tőkés Lászlót, akik az embert próbáló időkben elbuktak. Kísértetnek is gyávák voltak, gyávák voltunk, gyávák vagyunk, éreztem, nem néztünk egymás szemébe, párhuzamos világokba – ma már inkább buborékoknak mondanánk – menekült magyar és román, magyar és magyar, román és román. Dühös voltam, Dinescu helyettem fogalmazott, már megint visszarángatott minket a szabadságunkba, már megint kíméletlen, már megint kérlelhetetlen. Gyáva volt a kelet-európai értelmiség? Gyáva. Megkötötték a maguk kis paktumjait a kommunista diktatúra erőembereivel? Meg bizony. Felvállaltuk, felvállaljuk? Nem. Még a gyávasághoz is gyávák vagyunk.

Aztán odahagytam a kilóra mért akadémizmust, szülőföldről hazára váltottam, elhagytam Dinescut is. Néha Szőcs Géza emlegette, hallottam a zseniális televíziós műsoráról, de nem néztem, nem olvastam, és mivel Frankfurtban nem Dinescut, hanem Mircea Cărtărescut nevezték ki éppen a legnagyobb román írónak, ezért Közép-Európában senki nem kérte számon rajtam, hogy miért nem olvasom Dinescut.

Így értünk el 2018-ig, annak a Romániának a százéves születésnapjáig, aminek Dinescu és én is állampolgára vagyunk. 2018-ban megjelent a Kéket kékért című regényem román fordítása, annak a könyvemnek, amit Dinescu eljövetelének előidejéről írtam. Fontosnak tartottam, hogy megjelenjen románul egy román kiadónál, mint ahogyan az is fontos volt számomra, hogy a centenárium környékén bemutassuk Bukarestben, így hát a kiadó meghívására elrepültem oda. A bukaresti Magyar Kulturális Intézetben laktam, ha úgy tetszik, akkor anyamagyar színekben gardíroztak egy olyan ország fővárosában, aminek állampolgáraként születtem, de soha nem éreztem hazámnak, a fővárosát sem ismertem. A könyvbemutató után este bukaresti román értelmiségiekkel beszélgettem, nagyokat sóhajtoztak, hogy milyen jó nekünk, magyaroknak, mert olyan kormányunk van, ami miatt még az is hazaként szereti Magyarországot, aki nem ott született – ők is szeretnék hazaként Romániát, de egyre illékonyabb, megfoghatatlanabb, egyre inkább úgy van, hogy nincs, pedig nekik igényük lenne rá. Nem tudtam, mit mondjak nekik.

Másnap még sok idő volt a repülő indulásáig, a Magyar Kulturális Intézet vezetője meghívott ebédelni. Egy Lacrimi și Sfinți (Könnyek és Szentek) nevű vendéglőbe mentünk, néztem az étlapot, csupa vers minden fogás, elképesztően jól főztek. Na, mondom, hazaérkeztem, ez a kié.

Hát a Dinescué, mondta az idegenvezetőm olyan természetességgel, mint ahogyan a szomszédjában lakó falutársról szokott beszélni az ember, és nem kellett megmondania, hogy melyik Dinescué.

És ez számomra Dinescu legutolsó hangja: a megművelt föld, a saját terményből készített finom étel hangja. Annak az életnek a hangja, ami miatt elhiszem, hogy a Duna Virtuális Köztársasága lehet Közép- és Kelet-Európa nemzetei közös szabadságának kerete. Hát ezt üzenem, kedves Dinescu úr, a bukaresti értelmiségieknek.

Mint említettem: a szabadságharcosok kicsit megváltják az embert. Pláne, ha még szeretik is az életet, és ezt az életszeretet át is tudják adni.

Ezt köszönöm Mircea Dinescunak. A boldog Öregisten éltesse sokáig!

Elhangzott 2024. november 29-én Budapesten, a MOL-Campuson, a Petőfi-díj átadóünnepségén.