Sorozatunkban a Fórum Kisebbségkutató Intézet digitalisemlekezet.eu oldaláról közlünk egy-egy képet és a képhez írt szöveget. A projekt, a digitalisemlekezet.eu célja az, hogy archív fotók által mutassa be a felvidéki magyar közösség elmúlt 100 évét. Az oldalon jelenleg több mint 17 ezer fénykép található. Újabb fotókat az alábbi címen lehet felajánlani: [email protected]
Édesanyám számára, aki 1955-ben hajadon lányként Prágába is eljutott és a strahovi stadionban tornázott, élete egyik szép emlékeként őrződött meg a szpartakiád. Nem csoda, hiszen fiatal volt, szeretett világot látni, és Prágába eljutni akkor korántsem volt magától értetődő.
Én alapiskolásként, a hetvenes évek „szűrt levegőjében” találkoztam a szpartakiáddal. 1975-ben piros és fehér műanyag „tányérokkal”, 1980-ban buzogányszerű botokkal tornáztunk. Bennem azonban már semmi nem maradt anyu egykori lelkesedéséből. A gyakorlatozást kényszernek éreztem, ösztönösen idegenkedtem az egésztől, bár akkor még nem tudtam volna megfogalmazni, mitől is. Inkább fociztam volna, minthogy olyan gyakorlatokat végezzünk, amelynek semmi értelmét nem láttuk. És azt is érzékeltük, hogy ilyenkor az amúgy „normális” tanárok is megőrülnek kicsit, előjön belőlük a „szadista tornatanár”. Szerencsére volt annyi eszünk, hogy ne nagyon igyekezzünk, ellazsáljuk, ellógjuk a gyakorlást, csak úgy tessék-lássék végezzük a gyakorlatokat, így az iskolai fordulóból sohasem válogattak be bennünket még a járási fordulóba sem.
Ma már tanult ismereteim vannak arról, mi is akart ez az rendezvény lenni. És azt is tudom, hogy amitől akkor idegenkedtem, az a szpartakiád militarizmusa, a benne rejlő szocialista propaganda, az általa sugalmazott uniformizálás szándéka volt. Az egyszerre, parancsra mozdulás, az egyén irányítható tömeggé alakítása, vagyis az, amit anno Leni Riefenstahl Az akarat diadalában már bemutatott.
Az első ízben 1955-ben, majd 1960-ban, 1965-ben, 1975-ben (amikor a mellékelt kép készült), 1980-ban és 1985-ben megrendezett szpartakiád milliókat mozgatott meg: az anyukáikkal gyakorlatozó ovisoktól a katonákig. Volt olyan alkalom, amikor a strahovi stadionban tartott központi ünnepségen mintegy háromnegyed millióan tornáztak. Ez egyedülálló volt, hiszen a szabad világban nem lehetett parancsra tornáztatni az embereket, de a szocialista országokban sem volt ennek divatja. Csehszlovákiában, pontosabban a cseh társadalomban, azonban korábbi hagyományokból táplálkozott. A cseh Sokol tornaegylet (ők persze valójában német mintákat követtek) már a két háború között nagyszabású tornaünnepségeket rendezett. 1938-ban például mintegy 200 ezren tornáztak a Strahovban, és demonstrálták, hogy készek megvédeni az országot a náci Németországgal szemben. És persze ott voltak a különböző munkástornaegyletek hagyományai is, amelyek elegyéből, megfűszerezve egy jó adag kommunista ideológiával és militarizmussal, kifejlődött a szpartakiád.
A strahovi stadion manapság lepusztult betonrengeteg. Csupán a betonkaréj egyik sarkában van élet: néhány focipálya, a Sparta edzőpályái. 2020 tavaszán egy barátommal ott sétálva az jutott eszembe, hogy anyu valószínűleg boldog lenne, ha még egyszer eljutna ide. Én viszont egy percig sem bántam, hogy sohasem tornáztam ebben a gigantikus teknőben. Erre gondoltam, majd néztük még kicsit az épp zajló focimeccset, aztán elindultunk a strahovi kolostor felé, ahol finom helyi sört csapolnak.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
