November 22-én szentelték pappá Rajta Emmánuelt, a pannonhalmi bencés közösség tagját, aki Istenre tekintő élettel, a közelségébe vetett bizalommal a szeretet hiteles megélését nevezi meg legfontosabb feladatának. A szentelés derűjében idézte fel beszélgetésünkben, honnan indult, hogyan haladt Isten hívása felé. Papságának kezdete a szolgálat kezdete, amelyet derűvel és felelősséggel fogad.
– Úgy tudom, gyerekkorától kezdve meghatározóak voltak az Ön számára a közösségben megélt egyházi élmények.
– Cegléden születtem és nőttem fel, a Szent Kereszt Katolikus Iskolába jártam. Családommal vasárnaponként gitáros miséken vettünk részt, ahol az énekek és a lelkület nagyon mélyen belém ivódtak. Alsó tagozatos koromban először egy hittantáborban ministráltam, ami olyan hatással volt rám, hogy utána rendszeressé vált életemben. Gyerekként a szüleimmel többször vettünk részt a Schönstatt családnapokon Óbudaváron. Szüleim ma is elkötelezettek ebben a lelkiségben, én idővel azonban másban találtam meg azt, ami a hitemet segítette, igaz, az ott alakult kapcsolatok és a lelkiség elemei máig elevenen élnek bennem. Nyolcadikosként eljutottam a Pannonhalmi Bencés Gimnázium nyílt napjára, és ott megfogott a dombtetőn álló épület és a hely egész hangulata. Nagyon boldog voltam, amikor kiderült, hogy felvettek, és itt folytathatom majd a tanulmányaimat.
– Mikor vált személyessé istenkapcsolata?
Huszonévesen, 2016-ban bérmálkoztam Cegléden: lehettem volna Pannonhalmán is bérmálkozó, de szerettem volna ezt a saját plébániai közösségemben megélni.
– Mit kapott a négy gimnáziumi évtől?
– Talán ez a „valami” vagy „valaki”, ami, aki ott magával ragadott, tette könnyűvé a megérkezést ebbe a bentlakásos intézménybe. Úgy hatott rám a hely, hogy igazán épülni tudtam belőle.
Érdekes szakkörökre járhattam, például oklevélolvasásra, holott ez a terület alapvetően távol állt reálos beállítottságomtól. Gazdagító volt a négy év az osztálytársakkal, tanárokkal való kapcsolat tekintetében is.
– Az egyetemen matematikát tanult. Pontosan milyen szakra járt?
– Érdeklődésem már a gimnázium alatt a természettudományok felé fordult. Sokat olvastam az iskolai könyvtárban a természettudományok, a csillagászat területéről, és számos témában elmélyülhettem. Mindig jól ment a matematika is, így végül a matematika szakot választottam az ELTE-n. Talán furcsán hangzik, de én szépnek tartom a matematikát. Az összefüggések, a modellek szépsége nekem mindig Istent juttatja eszembe: ha a matematika ilyen szép, akkor Isten még inkább az – mintha a teremtés egy részletét látnám a matematikai összefüggések és a számok világában. Az egyetemen három szakirány közül lehetett választani: az elméleti, az alkalmazott és az elemző matematika közül. Én az alkalmazott szakirányon diplomáztam.
Már egyetemistaként átéltem a tanítás nagyszerűségét. Nagyon szerettem látni a „megcsillanó” szemeket, amikor az órai magyarázatom segítségével megértettek valamit a diákok. Később, bencés jelöltként és az első, egyszerűfogadalmas évemben tanársegédként kapcsolódtam be a gimnáziumi tanításba, egykori matematikatanárom, Tamás Magdolna mellett, valamint matematikaszakkört tartottam, és korrepetáltam is.
– A hivatás gondolata mióta foglalkoztatta?
– Már gimnazistaként is volt néhány erős megélésem. Tizenkettedikesként például részt vehettünk azokon a „monostori hétvégén”, amikor a bencés közösség fogadja pár napra az érdeklődőket: köztük élhettünk, részt vettünk a zsolozsmán, a közös étkezéseken. Azt tapasztaltam meg ott, hogy milyen szívesen tartoznék közéjük: nagyon vonzónak találtam, ahogy éltek, ahogy egymással beszéltek. Később, egyetemistaként kilenc hónapot töltöttem Münchenben, a Schönstatt közösség Lebensschule elnevezésű projektjében. Nyolcan éltünk együtt egy lakóközösségben, és napközben mindannyian dolgoztunk, én például segédápolóként egy ortopédiai klinikán. Közös programjainkon különböző témákat jártunk körül. Ez az időszak a nyelvtanulás, a rutinokból való kiszakadás mellett az útkeresésről, önmagam kipróbálásáról és megtalálásáról is szólt. Volt időm arra, hogy a jövőmről gondolkodjam. Ennek is köszönhetően 2018-ban végül beléptem a pannonhalmi bencés közösségbe.
– Mi könnyítette meg, és mi nehezítette az igen kimondását?
– Megkönnyítette, hogy sokáig érlelődhetett bennem a kérdés. A hely és néhány szerzetes már korábbról ismerős volt számomra – mindez valamiféle biztonságérzetet adott. Segített az is, hogy már sok olyan közösséget ismertem meg belülről, ahol nagy szerepe volt az imádságnak. Ezek az alkalmak – imaórák, szentségimádások, lelkigyakorlatok – hozzájárultak, hogy meg tudjam beszélni Istennel a kérdéseimet. A ceglédi ifjúsági közösségtől, a Schönstatt-tól, egyetemistaként pedig a Chemin Neuf közösség zugligeti kollégiumától, vagy a krakkói ifjúsági találkozótól nagyon sokat kaptam e téren. A nehézséget viszont épp az ismeretlen jelentette: az, hogy mégsem tudhattam, mi vár majd rám pontosan. És persze az is, hogy a családomtól, a barátaimtól bizonyos értelemben el kell majd távolodnom, új helyen kell gyökeret vernem, új kapcsolatokat kell kiépítenem. Mindez igazi kihívás volt a számomra.
– Mik voltak eddig szerzetesi életében a legfontosabb mérföldkövek?
– A jelöltség évét a novíciátus „lelkigyakorlatos éve” követte. Négy évet éltem egyszerű fogadalmasként. Az első évemet még Pannonhalmán töltöttem, utána pedig Budapesten jártam teológiára. 2024. augusztus 6-án tettem örökfogadalmat. Jelenleg az ötödik tanévemet töltöm Budapesten.
– Egyetemi hallgató, és közben a Szent Szabina-lelkészség közösségének életébe is bekapcsolódik.
– Igen. A teológiát 2025 júniusában fejeztem be, most matematika–hittantanár szakra járok, ahol még másfél évem van hátra. A Tanulmányi Házban jelenleg öten élünk, hárman Pannonhalmáról, egy testvér Győrből, egy pedig Tihanyból. Másodmagammal vezetek egy ifjúsági közösséget: a Hétpecsét nevű hittancsoportot középiskolások alkotják budapesti katolikus és állami iskolákból, mintegy húsz fővel. Velük péntek esténként szoktunk találkozni.
– Mi adja a hétköznapok örömeit a közösségi életben?
– Nekem nagyon sokat jelent a közös imádság, a zsolozsma, ahol együtt lehetünk. Egyedül sokkal nehezebb lenne. A közös ünneplések – névnap, születésnap, nagy ünnepek – szintén sok erőt tudnak adni.
– És mik a kihívások?
– Hogy őszinte legyek,
De azt tapasztalom, hogy ha időnként vannak is súrlódásaink, ezek mégis közelebb hozhatnak egymáshoz bennünket. Egyszerre nehézség és ajándék is együtt élni a másikunk különbözőségével.
– Mely tulajdonságai segítik a szerzetesi életben?
– Talán leginkább az őszinteségem, az, hogy az adódó nehézségeket nem söpröm a szőnyeg alá. Továbbá szintén fontos nekem, hogy dolgainkat közösségben éljük meg, magam is törekszem erre. Viszont
– Úgy látom, csak úgy sugárzik Önből derű. A papszentelés örömének tudható be ez, vagy ilyen az alaptermészete?
– Valószínűleg nem teljesen független a papszenteléstől, amit nagyon szép, megindító és megrendítő élményként éltem át. Azokkal ünnepelhettem, akikhez kötődöm. Fontos számomra, hogy elsősorban a szerzetesközösségem szolgálatára szenteltek fel, illetve rajtuk keresztül mindazokéra, akikkel a közösségünk kapcsolatban áll. Azóta is sok minden kavarog bennem: a derű, a meghatottság, a megilletődöttség. Úgy érzem, ez valóban Isten rendelése volt: az ember magától nem tudja „kitalálni” a szentmisét, ennek isteni eredete kell, hogy legyen.
Ez a tudat ad biztonságot és garanciát arra, hogy Isten mégiscsak működik, s szinte mellékes, hogy én eközben hogy érzem magam. Még megrendítőbb, hogy az én törékenységemet, gyengeségemet használja fel ahhoz, hogy másokhoz eljusson.
– Advent idején gyakran halljuk az Emmánuel nevet. Miért épp ezt választotta magának?
– A szerzetesi név kiválasztásakor a főapát a három, általam javasolt név közül választotta ki az Emmánuel nevet. Nagy örömmel fogadtam, mert mély jelentést hordoz számomra: az „Isten velünk van” ígéretét. Jézusban kézzelfoghatóan megtapasztalható, hogy Isten velünk van.
– Mit üzen jelmondatválasztásával?
– Az örökfogadalmi jelmondatom – „Tekintsetek rá, és arcotok felragyog!” – számomra a szerzetesi élet lényegét fejezi ki: újra és újra Istenre tekinteni. Ha kérdéseim vannak, először rá kell hogy tekintsek, hogy lássam, mire hív. És ezt kell hirdetni másoknak is: Tekintsetek rá, és arcotok fel fog ragyogni!
Papként ennek előmozdítása a célom, bármily nagy feladat és kihívás is ez.
Fotó: Fábián Attila; szentelésen készült képek: Csapó Balázs/Pannonhalmi Főapátság
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 14-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
