Ambrus Attila ugyanis élő, eleven példázata annak, miért volt fontos és igaz ügy az elszakított magyarság állampolgárságának visszaadása – és, ami még fontosabb:
miért volt tragédia, hogy ezzel húsz évet vártunk 1990 után?
A Csíkszentléleken született fiút édesanyja még kisgyermekkorában elhagyta, nagyanyja nevelte tíz éves koráig. A mama halála után egyre zűrösebb ügyekbe keveredő srác javítóintézetbe került, majd innen egyenesen besorozták a román hadseregbe. 1988-ban hosszú kilométereken át egy vonat alján lógva szökött át az akkor véres szigorral őrzött határon.
Akkor azt hitte, hazaérkezett. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.
Hiába dolgozott az első pillanattól keményen, hiába vált sikeres sportolóvá. A hatóságok és a magyar társadalom jelentős részének szemében csak egy „román” maradt, akit ugyan, sokan kedveltek, de közülünk valónak talán egy percig se érezhette magát. Afrikai és ázsiai bevándorlókkal együtt kellett kilincselnie az állampolgárságért – és nem egy közülük hamarabb kapta meg, mint ő. Olyan papírokat követeltek rajta, amelyeket egy szülőföldjéről elmenekülni kényszerült embernek esélye sem lehetett bemutatni. Törvényes úton talán soha az életben nem ért volna célt. Az okosba’ intézett útlevélért kért csillagászati összeget első rablásából sikerült kifizetnie.
Ahogyan a filmben a pocakos, korrupt hivatalnok a pénz zsebre vágása után nagy kegyesen elé dobja a koronás címeres könyvecskét, abban nagyjából minden benne van, amit a határon túli magyarság évtizedeken át kapott a lelketlen mostohaként viselkedő anyaországtól.
Ambrus Attilát, az igazi hazáról álmodó székely srácot Ceausescu nemzetközileg is hírhedt árvaházai és a magyar kiskatonák módszeres gyötrésében élen járó Román Néphadsereg pokla után a posztkádári Magyarország szellemi és morális infernója várta. A szájhúzó lesajnálás, a hivatali packázás, a fogak közt sziszegett románozás tanította meg arra: ő a határ túloldalán is másodrangú ember, hazátlan bozgor marad. Akinek nem is érdemes tisztességes úton próbálkoznia a boldogulással, hiszen az az „igazi magyarok” kiváltsága.
Persze simán lehet, hogy a kiskorától rettenetes családi körülmények közt felnőtt, eleve balhés gyerekből akkor is bűnöző vált volna, ha Miskolcon, Győrben, vagy Kőbányán nő fel. Láttunk már sajnos épp elég példát erre is. De a helyzet az, hogy
Ambrus Attila erdélyi magyar fiatalból elsősorban a kilencvenes évek Magyarországa csinált Viszkist.
És, mielőtt bárki előhúzná az Erkölcs lángpallosát: ettől még saját sorsáért és bűneiért elsősorban ő a felelős. Az ő eltévelyedésével szemben ott van sok tízezernyi átköltöző erdélyi, kárpátaljai, délvidéki és felvidéki magyar, akik kőkemény, tisztességes munkával teremtettek egzisztenciát. De ők éppen úgy mostha gyermekei voltak a hazának, amely nevében viselte a szót, amelyért ők a trianoni határ túloldalán annyi megaláztatást szenvedtek el: „magyar”.
Az Ambrus Attila történetéből készült film (ami amúgy mindettől függetlenül is bitang jó mozi) remélhetőleg azokat is rádöbbenti, akik eddig még nem érezté át, milyen mázsás súlyú bűn volt évtizedeken át a legelemibb szolidaritást is megtagadni elszakított testvéreinktől. A Viszkis több mint 140 millió forintot rabolt pályafutása során. Nem kis summa, de a bankok azért kiheverték.
Ám, amit a 2004-es aljas hecckampány elrabolt tőlünk, az azóta is fájó deficit a nemzet lelki széfjében.
A Viszkis 13 évet húzott le rács mögött azért, amit elkövetett. Megérdemelte. Gyurcsány Ferenc és társai 13 éve büntetlenek, pedig a december 5-i gyalázaton túl a Viszkis zsákmányának sokszorosa is a kezükhöz tapad. Én azt se bánnám, ha húsz év múlva valaki csinálna egy remek filmet róluk – miután szabadultak.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
