Az író és irodalomtudós Szerb Antalra emlékezünk halálának 81. évfordulóján, a holokauszt emléknapján. Keresztapja Prohászka Ottokár volt, tanára Sík Sándor. Piarista diák volt és cserkész, és legfőképpen bölcsész. Doktori disszertációját Kölcseyről írta. Balfon érte az erőszakos halál 1945. január 27-én.
Nevezték „a magyar kultúra legműveltebb hordozójának”, „a magyar irodalom legművészibb összefoglalójának”.
Van íróink között egy különösen kedves figura, egy „szemüveges filozopter”, pontosabban a szemüveges filozopter; az örök bölcsész. Úgy hívják, Szerb Antal.
„Mit jelent bölcsésznek lenni 2020-ban?” – tették föl a kérdést egy interjúban Szerb Antal halálának 75. évfordulóján Heidl Györgynek. Válaszát így kezdte: „Életformát, gondolkodásmódot, jó ízlést, kritikai attitűdöt, elemző és szintetizáló gondolkodást…” Ha azt kérdeznénk, mit jelentett bölcsésznek lenni száz évvel ezelőtt, a felsorolás elemei akkor is megállnák a helyüket. Szerb Antal portréját vizsgálva kirajzolódik a bölcsész alkat: állandó, sürgető, teremtő szellemi feszültségben él; az egészet keresi, a teljességet, ugyanakkor iróniával tekint önmagára és a világra; gondolkodása kritikus, elemző és szintetizáló; a művészet alapszükséglete. Visszaemlékezések szerint Szerb Antal „egyszerre volt lankadatlanul kutató tudós, szenvedélyes örökolvasó, bravúrosan szerkesztő és fogalmazó író, lelkiismeretes középiskolai tanár és könnyed társasági ember”.
Az Utas és holdvilágban vessünk egy pillantást Ervinre. Zsidónak született, majd katolizált, szerzetes lett, és már életében szentként tisztelték. Rendi nevén Pater Severinus, Gubbióban él. Kulcsfigura, a főszereplő Mihállyal egymás ifjúkorának tanúi. Ferencesként találja meg önmagát, mint azt Mihály megállapítja: „ez Ervin igazi arca, kezdettől fogva erre az arcra készült”. Az önmagát még kereső Mihály mégis értetlenül áll, faggatja a szenvedélyes ifjúból aszkétává vált Ervint élete felől. „Amint az évek múlnak, egyre nő bennem a béke…” – mondja ő. (Zatykó László OFM az Acta Pintériana 2020-as számában vizsgálta Szerb Antal barátja, Ervin modellje, Szedő Dénes ferences költő életművét.)
A kép pedig A Pendragon legendából: „A tó tükre tintafekete volt […] Kimondhatatlan bánatú fák nyújtották bele ágaikat, és a kis nádas zúgott. A tó partján egy öregasszony ült. Biztosan ott ült már az első Earl of Gwynedd idejében is. […] egy mérhetetlenül ócska hálót foltozott. És időnként egy-egy kavicsot dobott a vízbe. […] fonta, fonta a hálót, mintha a sors lett volna, közben kavicsokat dobált a tóba.” A tó a Llyn-Coled, valahol a „kelta erdő mélyén”. Ebbe dobták az ötszáz bárd holttestét, az ötszázét, aki „dalolva ment”… Azt mondják, a tó walesiül sír azóta is. És hogy milyen ereje van egy-egy Szerb Antal-i képnek? Rég, a „filozopter” években a Néprajzi Múzeumban láttunk egy képet egy kedves csoporttárssal. Feledhetetlen a pillanat, csak állunk, nézzük, és egyszerre szólalunk meg: mint az öregasszony A Pendragon legendában. A múzeumbeli kép öregasszonyt ábrázolt guzsaly mellett. Éppen olyan volt, épp oly időtlen, mint walesi rokona.
Két korszakra szokás osztani Szerb Antal pályáját. Szépirodalmi műveinek java a másodikban született. Az első még a tudós korszaka volt. Aztán a tudós visszahúzódott, és a művész győzött. A művész a szabadabb. „… ahol a tiszta költői érték, a zseni-mozzanat problémái kezdődnek – innen kezdve az író behunyja a szemét és befelé hallgatózik, önmagába. […] az üdvözültek mosolyával és megadó tehetetlenségével emelgeti a karját és vonogatja a vállát, jelezve, hogy olyan rejtélyek elé értünk, amelyeknél meg kell állni.”
A két nagy irodalomtörténet már így, ezzel a viszonyulással, ebből a behunyt szemű hallgatózásból született. Bennük Szerb Antal „ereje, műveltsége, szellemi és erkölcsi bátorsága”. A világirodalom története elején állnak e híres mondatok: „Inkább gyakorlati, mint elméleti cél vezetett: hogy kezére járjak azoknak, akik Magyarországon olvasni szeretnének, segítsek nekik, hogy könnyebben kiismerhessék magukat az írók és művek végtelen és gyönyörű sokadalmában. […] Vannak, akik szórakozásból olvasnak, és vannak, akik műveltségüket akarják olvasmányaikkal gyarapítani; de én a harmadik olvasóra gondolok, arra, akinek az olvasás életfunkció és ellenállhatatlan kényszer – csak ez az igazi olvasó. […] Azt szeretném, ha át tudnék adni valamit a gyönyörűségből, a megrendülésből, a megszállottságból, amelyet én éreztem egyes művek olvasása közben, amit nekem jelent az, hogy van a világon irodalom.”
Mindkét irodalomtörténet állandó társam; kiapadhatatlan források. Tényekért, tanácsokért egyaránt hozzájuk fordulok. De még inkább örömért, vigaszért, sugallatért, barátságért.
Elmentem Balfra. Oda, ahol „ezt a lobogóan gazdag szellemű, gyöngéd szívű, a magyar költészetért vallásos áhítattal rajongó tudóst, a művelt magyarságnak ezt a kedves ajkú tanítómesterét 1945. január 27-én, mikor elgyöngült karjai már nem bírták a szakadatlan sáncmunkát, katonaőrei puskatussal agyonverték”. Azon a napon, amikor az auschwitzi tábort fölszabadították, hazánk szélén még tombolt az iszonyat. Nem egészen három hónappal előbb munkaszolgálatosokat lőttek tömegsírba Abda határában. Irodalmunk e szomorú névsora a Balf névvel folytatódik. Prohászka Ottokár keresztfiának, Sík Sándor tanítványának utolsó stációja e falu lett. A veszendő kis figura, az utas itt tette utolsó lépteit. Feje fölött talán ott világított a hideg hold. Talán baljóslatú és veszedelmes hangulata volt akkor ennek az ártatlan tájnak, mely ma ködbe-csöndbe burkolózva fogadott. A szép Fertő-táj… fehér falú templom temetővel körülvéve a dombtetőn… a kapu előtt az emlékmű: még talpon lévő, mögöttük roskadozó, a sor végén már elfeküdt embereket jelképező kőtáblák. Rajtuk számok, amikké az emberek változtak abban a rettenetes korban. Név csak néhány kövön áll. Köztük három jámbor, szelíd bölcsész neve, akiknek az irodalom volt mindene: Szerb Antal, Sárközi György és Halász Gábor. Kiket végül is megöltek, mert maguk sosem öltek.
Ég egy kis gyertya, és száll egy ima, békét adó. És a vágy: csak soha olvasatlanul ne maradjon legalább. Ha kinyílik a könyv, előlép az író és mellénk szegődik, barátságát ajánlva. Úgy köszönt mindig, ahogy a Magyar irodalomtörténetben tette: „Lectori salutem – üdv az olvasónak!” Vagy így: üdv az Olvasónak – annak a harmadiknak!
Felhasznált irodalom
Szerb Antal művei
Hegedűs Géza: Szerb Antal
Kardos László: Bevezető Szerb Antal tanulmányaihoz, Révai Irodalmi Intézet, 1946.
Poszler György: A filozopterlét poétikája (utószó Szerb Antal novelláihoz), Magvető, 2006.
Szöveg és fotó: Borsodi Heni
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
