Abszolút patthelyzetet eredményezett a november 8-án megtartott horvátországi választás, melynek következtében déli szomszédunk immár a voksolás megismétlésén gondolkozik. Közben az események úgy rohannak el Zágráb mellett, hogy az szinte hozzá sem tud szólni, noha Horvátország Délkelet Európa stabilitásának egyik kulcsországa. De vajon az is marad?
A Szábor megközelítőleg 150 mandátumából a jobboldali „Hazafias koalíció” koalíció 59 helyet szerzett meg, ám a jelenlegi kormánypártokból álló baloldali „Horvátország felemelkedik” nevű szövetség is 56 mandátumot ért el. A harmadik helyre egy új erő, a liberális Független listák hídja (Most) futott be 19 mandátummal, míg a többi párt alig egy-két helyet tudott megszerezni. Ezzel pedig kezdetét vette a vég nélküli osztozkodás.
Egy országban sok ország
Felvetődhet a kérdés, honnan lehetett eleve számítani a szoros eredményre? Az előjelek nem voltak túl biztatóak, ennek megértéséhez elég a horvát politika rendszerére tekinteni. Horvátország annak ellenére, hogy kis területű állam, földrajzi, történelmi és kulturális téren is rendkívül megosztott. Az eltérő adottságok, gazdasági helyzet és a mai napig erősen élő regionális nyelvjárások és helyi indentitások eltérő politikai igényeket termeltek ki, ám egyik térség sem emelkedik ki a többi közül annyira, hogy akarata, mint például hazánkban Budapest szerepe, kiemelkedő lenne.
Az ország keleti része Szlavónia, egy a magyaréhoz igen hasonló kulturális és történelmi háttérrel rendelkező terület, mely a kilencvenes évek háborúja során súlyos sebeket szerzett. Etnikailag is a heterogénebb területek közé tartozik, a horvátok mellett magyarok és szerbek is lakják. Szlavónia hagyományosan a jobboldal területe, a harcok által jobban érintett területeken azonban a radikális nemzetiek is népszerűek.
Zágráb és az ország északnyugati területei sok tekintetben inkább Szlovéniához és Ausztriához állnak közel. A térség nyelvjárása teljesen elüt a többi horvát tájegységétől, ráadásul őket semelyik a horvát nemzet számára meghatározó háború nem érintette közelről, beleértve a délszláv háborút is. Ez a terület jellemzően a baloldal bázisa.
Határozottan baloldali vidék Fiume és Isztria is, mely a két világháború között Olaszországhoz tartozott és ezért komoly kommunista partizánhagyománnyal rendelkezik. Minden horvát régió közül pedig talán az isztriai helyi öntudat a legerősebb, így alapvetően szemben állnak a horvát nemzeti eszmével. Itt él ráadásul az ország olasz kisebbsége is, mely nem igazán vevő a nemzeti oldal politikájára.
A dalmáciai régió azonban ismét egy jobboldali fellegvár, ahol a nemzeti erők támogatottságát csak néhány helyen sikerült egy-egy népszerű helyi liberális politikusnak visszavetnie, de ilyen liberális erősségek is csak a partvidéken jöttek létre, hiszen a dalmát hegyek között jellemzően a nemzeti érzelmek dominálnak.
A papírforma idén is maradt és mindegyik vidék leadta szavazatát a hagyományosan általa favorizált jelöltre. De kik is ők?
A versenyzők
A győztes „Hazafias koalíció” egy több pártból álló választási szövetség, melynek legmeghatározóbb ereje az országot hosszú időn át kormányzó Horvát Demokratikus Közösség (HDZ). Ez a párt alapvetően jobbközép vonalat követ, de komoly nemzeti radikális szárnyuk is van. Hitelességüket azonban a legutóbbi kormányzásuk idején kipattant súlyos korrupciós botrányok súlyosan aláaknázták. A koalícióban mellettük több kis párt is helyet kapott, melyek a nemzeti radikális irány különböző árnyalatait fedték le. Összességében véve a HDZ egyáltalán nem volt válogatós partnereit illetően, a politikai paletta legszélét lefedő erőkkel is szövetkezett. Programjukban a hazafias (és helyenként szerbellenes) elemek, valamint a bevándorlás és a fiatalok kivándorlásának megállítása és a horvát mezőgazdaság helyzetének javítása szerepelt. Pozícióikat javíthatta, hogy egy hasonlóan éles verseny után januárban az ő jelöltjük, Kolinda Grabar-Kitarović lett az ország köztársasági elnöke. Grabar-Kitarović pedig határozott elképzelésekkel rendelkező, tapasztalt diplomataként nem félt szembemenni akár a kormánnyal sem olyan témákban, mint a migráció kérdése.
A jobboldaléhoz hasonló „szivárványkoalíció” jött létre a baloldalon is. „Horvátország felemelkedik” néven a kormányzó kommunista utódszervezet, a Szociáldemokrata Párt vezetésével állt fel egy a liberális és baloldali erőket felölelő választási szövetség. Ők az elmúlt években kormányerőként tették le névjegyüket az asztalra. Országlásukat végig a nemzeti értékek sárba tiprása, valamint a délszláv háború harcosainak semmibevétele fémjelezte. Egyik legnagyobb botrányuk azonban kétségkívül a vukovári feliratok ügye volt, amikor a nemzetiségi jogokra hivatkozva cirill betűs feliratokat szerettek volna a város hivatalaira kihelyezni. Ez azonban a szerb agresszió során porig rombolt városban komoly ellenállást váltott ki (ráadásul tekintve, hogy a szerb és a horvát kölcsönösen érthető nyelvek, a szerbet pedig latin betűkkel is le lehet jegyzeni, semmilyen gyakorlati haszna nem volt a tábláknak). Ezt már csak a migránskérdésben tanúsított alkalmatlanságuk tudta felülmúlni – melynek során Zoran Milanović miniszterelnök már-már Werner Faymann-i magasságokba emelkedett a politikai idiotizmus terén érzelemtől csöpögő, de legalább teljes fogalmatlanságról tanúbizonyságot tevő nyilatkozataival. Emellett a szociáldemokraták kiálltak olyan liberális kezdeményezések mellett is, mint a homoszexuálisok házassága.
A két nagy erő nagyjából hasonló támogatottsággal bírt. Ezen azonban a kis pártok még segíthettek volna. Úgy tűnik azonban, hogy a horvát politika „vigaszágán” a pozíciók és a hatalom sokkal fontosabb tényező az ideológiánál.
Híd az opportunizmusba
A két nagy szövetség mellett egy eddig nem túl ismert formáció, a Most (Híd) elnevezésű alakulat tudott érdemi, 19 mandátumot jelentő eredményt elérni, ezzel pedig ők váltak a mérleg nyelvévé. Mind a HDZ, mind az SDP vezette erők velük kellett tehát tárgyalóasztalhoz üljenek, ha kormányt akartak alakítani. Itt kezdődött a horvát aktuálpolitika hetek óta tartó tragikomédiája. Miközben ugyanis mind a jobb-, mind pedig a baloldal meg volt róla győződve és a sajtóban lelkesen közhírré is tette, hogy meg tud egyezni a Mosttal és kormányt tud alakítani, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Most politikusai egymással sem igen tudnak megegyezni.
A Most programja szerint egy jobboldali–liberális politikát szeretett volna megvalósítani, melynek fő eleme az államapparátus radikális csökkentése lett volna, akár egy a horvát megyék nagy részét eltüntető közigazgatási reform árán is. A szociáldemokrata–liberális oldal ebben még meg is találta volna számítását, de optimisták voltak a jobboldalon is, hiszen a híd egyes tagjai korábban HDZ-s színekben politizáltak. Úgy gondolták, az ideológiai különbségek nem lesznek túl nagyok.
A Most azonban a koalíciós tárgyalások megkezdését követő pár büszke kijelentés után teljes anarchiába süllyedt a hatalom ígéretétől megrészegült politikusai miatt. Miközben ugyanis a szövetség egyik része az egyik politikai erővel tárgyalt, más politikusa egyeztetés nélkül ült le a másik féllel. Az eredmény: pártszakadás és egymásra kiáltozott vádak.
Az újonnan létrejöttt Hrid nevű formáció ugyan támogatását ígérte a Mostnak, sőt úgy tűnik, a parlamentben egy frakcióban kénytelenek maradni, azzal vádolta a szövetséget, hogy az emberek tájékoztatása nélkül döntenek a főbb kérdésekben egy a nyilvánosság előtt be nem mutatott grémium által. Igaz, ennek a testületnek a Hrid politikusai is tagjai voltak kivonulásukig…
Futottak még
A fenti pártokon kívül még több alakulat bejutott a Száborba, egy-két helynél többet azonban senkinek sem sikerült szerezni. A nagy pártok közeli eredménye persze még ezeket a mandátumokat is bőven felértékelte, a Most mellett így értük is megindult a nagy versenyfutás. Az ideológiai különbségek pedig itt is eltűnni látszanak. Így eshetett meg, hogy a választás nagy vesztese, a Szlavónia és Baranya Horvát Demokratikus Szövetsége (HDSSB) nevű nemzeti radikális, jobboldali párt (mely a korábbi hét helyett már csak két mandátumot tudott nyerni) külső támogatását ajánlotta a szociáldemokratáknak, akiknek koalíciós partnerei mindössze annyi feltételt szabtak, hogy a pártot névlegesen nem vehetik be a szövetségbe. Névlegesen, hiszen a HDSSB mégiscsak pár hete gründolt egy egyenruhát viselő hazafias gárdát, alapítója pedig az a Branimir Glavaš, aki Eszék legendás katonai parancsnoka volt a háború alatt – és egyébként jogerősen elítélték, amiért állítólag nem lépett közbe, amikor szerb nemzetiségű civilek kínzásáról és kivégzéséről értesült.
Mi jön most?
Mindeközben Horvátországnak eltelt egy hónap és Horvátország alig-alig került közelebb ahhoz, hogy kormánya legyen. Kétséges azonban, hogy ha újra kiírnák a választásokat, akkor nem hasonló eredmény születne újabb patthelyzetet eredményezve.
Mindezt egy olyan időszakban, amikor a Horvátországgal szomszédos (és politikailag még kaotikusabb térségekben) egyre bátrabban toboroznak közel-keleti terrorszervezetek, a határok pedig állandó feszültségzónává váltak a migránsáradat miatt. Ha valamikor, most biztosan szükség lenne egy stabil Horvátországra. Úgy tűnik azonban, hogy a megoldás egyelőre várat magára.
Bölcs jóslatot aligha lehet adni, mindössze annyit jegyezhetünk meg ironikusan: de jó, hogy nem velünk történik mindez.
Szalay Szabolcs
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
