Nádasdy Ádám egyetemi tanár, nyelvész, költő és műfordító nyolc év megfeszített munkájával lefordította Dante Isteni színjátékát. A 700 éves emberiségköltemény legújabb magyar fordítása 2016-ban jelent meg a Magvető Kiadónál. Óriási sikere van, eddig nyolcezer példányban kelt el, a közelmúltban utánnyomás készült belőle kétezer példányban. A fordítóval beszélgettünk.
– Korábban már ketten, Szász Károly és Babits Mihály is lefordították a teljes Isteni színjátékot. Mikor, milyen élmények hatására született meg az a gondolata, hogy Ön lesz a harmadik?
– A rend kedvéért meg kell jegyeznem, hogy egy református pap, Szabadi Sándor is lefordította a teljes művet, csak ő prózában, jegyzetekkel ellátva. A szüleim zenészek voltak, tudtak olaszul, anyám anyja olasz származású volt. Otthon sok könyv vett körül, köztük olasz nyelvűek is, például a Divina commedia rémes illusztrációkkal, amiket persze gyerekkoromban nagy érdeklődéssel nézegettem, különösen az ördögök képeit. Apám fordított is olaszból…
– Nádasdy Kálmán, a híres opera- és filmrendező, színházigazgató…
– Így van. Fiatalon lefordította a Gianni Schicchinek, Puccini egyfelvonásos operájának a librettóját. Ez a dantei Pokol 30. énekének egyik epizódjára épül: Schicchi elvállalja, hogy befekszik a nem sokkal korábban meghalt Buoso Donati ágyába, s úgy tesz, mintha ő volna és haldokolna, közben pedig a jegyző jelenlétében végrendelkezik, hogy így az elhunyt Buoso unokaöccse, Simone többet kapjon az örökségből. Simone cserében belemegy, hogy Schicchi saját magára hagyja a ménes legszebb kancáját. Érettségi után angol–olasz szakra mentem. Kardos Tibor professzornál olvastuk az Isteni színjátékot. Ő kiválóan értette, és megtanított minket a lábjegyzetek szeretetére. Megmutatta, hogy a modern tudományos kiadványokban oldalanként csak néhány sornyi a szöveg, és rengeteg a lábjegyzet. Később angol szakra specializálódtam, így kedvezőbbek voltak a megélhetési lehetőségek. 1970-ben végeztem. Az olasszal sokáig éppen csak foglalkozgattam.
Érdekes dolgok történtek. Egy barátnőmnek segítettem költözködni. Az új lakásban volt a spájzban egy polc, aminek a tetejére nem tudott felmászni, megkért, hogy nézzem meg. Ott hevert egy példány az Isteni színjátékból, az előző lakó ottfelejtette. Ugyanaz a kritikai kiadás volt, amiből Kardos Tibor tanított minket. Elkértem tőle. Kolozsváron, még a Ceauşescu-éra idején, néhány értelmiségi illegális magyar gimnáziumot működtetett egy lakáson. Szombatonként jöttek össze a magyar diákok, mintha házibuli lenne, de kőkeményen tanultak. A ma Norvégiában élő író, Kun Árpád megszervezte, hogy Pestről is jöjjenek emberek. Megkért, hogy beszéljek az Isteni színjátékról. Nagyon alaposan felkészültem a Babits-féle fordításból. Láttam azonban, hogy a gyerekek nem nagyon értik, pedig tudtak magyarul, de távol állt tőlük ez a nyelvezet. Talán akkor villant át rajtam először, hogy kellene ezzel kezdenem valamit. Közben fordítottam komoly dolgokat, így Shakespeare drámáit, beszélgettem a barátaimmal, és ők is megerősítettek abban, hogy a Babits-féle Színjáték-fordítást már nem nagyon olvassák.
– Babits fordításán nemzedékek nőttek fel. Mi a gond vele, miért értik olyan nehezen ma már?
– Babits úgy gondolta, hogy a Színjáték akkor szép, ha nehéz; cifrázni akarta, számára elsősorban költészet volt. Az először megjelent fordításának előszavában azt írja:
Akkoriban nem létezett nyomtatás, kevés volt a kódex, az emberek esténként összegyűltek, és a káplán felolvasta. A nők közben hímeztek, a férfiak a kardjukat rozsdátlanították, és hallgatták. Dante nem képzelhette a művét nehéznek, ezek a szövegek nem Petrarca-szonettek, amiket nyolcszor el kell olvasni, hogy megértsük. Babits viszont a szecesszióban élt. Persze nem az én feladatom, hogy bíráljam, bár az ember óhatatlanul foglalkozik a riválisaival. Gyönyörű, amit ír és nagyon invenciózus, de – bocsánat, hogy így fogalmazok – olyan, mintha egy színházi előadáson az egyik szereplőnek egyszerűen át kellene mennie a színpadon, ő pedig balettugrásokkal teszi meg ezt. Szép, amit Babits csinál, de sok. Ez az egyik. A másik pedig, hogy a nyelv változik. Babits olyanokat ír, hogy „látandom” ezt a dolgot. Ezt a kifejezést ma már nem használjuk, de igazából akkor sem mondták, amikor Babits fordítani kezdte a Színjátékot. Az is lényeges, hogy ő nagyon nem szerette a lábjegyzeteket. Elődje, Szász Károly, aki nála csak mintegy tizenöt évvel korábban, 1895-ben fejezte a Commedia fordítását, rengeteg jegyzetet használt, ami nagyon hasznos.
– A Pokol és az egész Színjáték egyik legellenszenvesebb alakja VIII. Bonifác pápa.
– Nem rokonszenves figura, az igaz, de Dante gyűlöletét eltúlzottnak érzem.
– Bonifácnak jelentős szerepe volt abban, hogy Dantét száműzték szülőföldjéről, Firenzéből.
– Igen, de egyházi szempontból rendkívül jelentős személyiség volt, még ha agresszív is. Ő hirdetett először szentévet – fantasztikus ötlet, nagyon bejött, anyagilag is; tódultak Rómába a zarándokok. Végül is Róma püspökeként neki az volt a dolga, hogy elérje, hogy a város prosperáljon. Valószínűleg keserű, kellemetlenül viselkedő ember volt, és ezt Dante nem szerette. Megjegyzem, szerintem ő maga is ilyen volt. Látom magam előtt ezt a két erős egyéniséget egymással szemben. Úgy érzem, a Jóisten nincs felháborodva Bonifác tevékenységétől. Lehet, hogy azt mondja neki, édes fiam, néha kicsit karcosabb voltál a kelleténél, de végül is valakinek ki kellett emelnie a sárból az Egyház szekerét, és ő kiemelte. A fordítás során rájöttem, hogy ennek kidomborítása sokkal érdekesebb, mintha csak átkoznánk a gonosz Bonifácot. Dante szerette volna őt a Pokolba helyezni, de Bonifác akkor még élt. Ezért a Színjátékban ezt mondatja valakivel: „Te már itt vagy? / Már itt vagy, Bonifác? Hát akkor engem / az írás néhány évvel becsapott!”
– Az előbb beszéltünk a jegyzetek fontosságáról. Ön is sok jegyzetet használt…
– Igen, úgy éreztem, szükség van erre. Nagyon lecsökkent a vallási ismeret a világban, még a gyakorló hívők körében is.
Egy templomba járó házaspár, a barátaim például nem tudták, hogy a purgatórium nem a próbatételek helye, azaz onnan már csak a mennyországba lehet jutni. Babitsnak a maga idejében még elég volt egy kulcsszót használnia, de ma már nem elég. Vergilius elmeséli Danténak, hogy ő nem tudja, mi történt, de egyszer csak megjelent egy méltóságteljes nagyúr, és kivitte a pokolból az embereket. Babits erre azt írta: Krisztus pokoljárása. Nekem azonban részletesen el kellett magyaráznom, hogy Krisztus még a kereszthalála napján leszállt a pokol tornácára, és kihozta onnan az előtte élő nemzedékek (elsősorban az ókori zsidóság, az ószövetség kora) legkiválóbbjait, akik hittek a Megváltó eljövetelében. Ők – mivel nem voltak keresztények – különben a pokolban maradtak volna. Erre utal az Apostoli hitvallás, a Hiszekegy: Jézus Krisztus „alászállt a poklokra”.
– Katolikus részről ki segített Önnek a fordításban?
– Mátyus Norbert Dante- és Babits-kutató volt a szaklektor. A mutatókat a filozófiai végzettségű Szilvay Máté készítette, aki mélyen hívő katolikus családból származik. Az ugyancsak kiváló Dante-kutató, Kelemen János (Jimmy) is rengeteget segített. Mi négyen végig együtt dolgoztunk a fordítás során. Kitaláltuk azt a két fogalmat, hogy centrifugális és centripetális lábjegyzet. Az előbbi azt jelenti, hogy kifelé viszi a figyelmet a műből. Nagy viták után egyetértettünk abban, hogy ne legyen ilyen. Francesca és Paolo szerelme esetében például centrifugális lábjegyzet volna, ha kifejtenénk, hogy Csajkovszkij gyönyörű zeneművet írt erre a témára. Ez érdekes és hasznos, szélesítené az olvasó látókörét, de azt mondtuk, nem! Csak centripetális, azaz a művet befelé szervező lábjegyzeteket használtunk. A Magvető Kiadó, nagyon helyesen, előre figyelmeztetett: nem tudományos kiadó, tehát azt ne csináljam, hogy oldalanként háromsornyi a szöveg, a többi meg lábjegyzet; soha ne legyen több a lábjegyzet az oldal harmadánál.
– Babits szerint a Színjáték költészet, ezzel szemben Ön azt állítja: tankönyv. Kifejtené ezt bővebben?
– Szándékosan az ellenkező oldalra lendítem az ingát. Babits is tudta, hogy a Színjáték nem tiszta költészet, vannak benne csillagászati, teológiai, filozófiai fejtegetések. A mai olvasót az érdekli, hogyan gondolkodtak a 13–14. századi emberek, vagy például az, hogy mi a purgatórium. Ezt a fogalmat lényegében a Színjáték hozta be a köztudatba. Lehet, hogy a betonvázát már előbb felhúzták, de Dante rendezte be. Látszik belőle, hogy a humanizmus felé megy el a kereszténység is, nincs már fehér és fekete, mint a középkorban, nincs már olyan, hogy ez fel, az meg le. Senki sem tökéletes. Na jó, a szentek menjenek fel azonnal a paradicsomba, a nagyon gonoszak kerüljenek a mélybe. De mégis, mindannyian gyarlók vagyunk, ne kelljen már annyi embernek elkárhoznia! A kérdésre visszatérve: Dante korában az emberek tudták, hogy a föld gömbölyű, de azt nem, hogy mekkora, mert ahhoz óra kell, mégpedig olyan, ami, ha nyugat felé megyek, nem igazodik, mindig ugyanazt az időt mutatja. Elérkezem Lisszabonba, felnézek az égre, és azt mondom: milyen érdekes, az órámon már három óra van. Tudom, hogy ennyit mentem nyugatra. A középkor emberének ilyen eszköze még nem volt. Ezért csak nagyon bizonytalan felfogásuk lehetett a távolságokról. Dante például azt hitte, hogy Jeruzsálem és Lisszabon között hat óra az időkülönbség, pedig csak három. Ezért úgy gondolta: ha eljut Jeruzsálemből Lisszabonba, akkor a földgömbnek a negyedrészét már bejárta, mert négyszer hat az huszonnégy. Ezt ők nagyon szépen kiszámították. Dante azt is pontosan leírta, hogyan lesz a gyerek. Ma már tudjuk, nem egészen úgy, ahogyan azt elképzelte, de a korabeli tudásnak megfelel mindaz, ami benne van a Színjátékban. Dante tudatosan írja bele a műbe a korabeli ismereteket. Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy a Színjáték tankönyv. Nagyon jellemző az is, hogy bár vannak egyértelmű sorsok, sokszor mégis ő dönti el, hogy ki hová kerül a halála után.
Az egyik katonatiszt nagy gazember volt, a pokolba kerül. A másik sem volt nála sokkal kisebb gazfickó, de amikor megsebesült – senki sem látta, Dante sem –, magányában utolsó leheletével azt mondta: Maria! Ezért ő nem a pokolba, hanem a purgatóriumba kerül, ahonnan csak felfelé, a mennyországba vezet az út. Ez dramaturgiai trükk, soha nem fogjuk megtudni, mi történt az illetővel, higgyük el, hogy ez. Az is nagyon érdekes, hogy az eretnekség gyanújába keveredett híres filozófus, Siger de Brabant a mennyországba jut. Ő Aquinói Tamás egyik legfőbb ellenfele volt, valószínűleg Tamás rúgatta ki a párizsi egyetemről.
– Mit ért azalatt, hogy az Isteni színjátékban szereplő Dantét külön kell választani a szerző Dantétól?
– A Színjátékban szereplő Dante gyakran naivan érdeklődik Vergiliusnál, hogy miért van ez, hogy van az. A purgatóriumban például azt mondja Vergiliusnak: ezek az emberek engem arra kérnek, hogy imádkozzam értük, és ha hazamegyek, szóljak a többieknek, hogy imádkozzanak értük, mert úgy hamarabb a mennyországba kerülhetnek. Vergilius ezt jóváhagyja. Dante megkérdezi tőle: hát nem te írod az Aeneisben, hogy hiába imádkozunk, az isteni döntést nem változtathatjuk meg? Vergilius válasza pedig így hangzik: ez nem így van, csak az én életemben, a pogány korban még nem jutott el az ima Istenhez. Nem mondja ki, de a lényeg, hogy ők a bálványokhoz imádkoztak, ami semmit sem ért. Az igaz Istenhez természetesen imádkozhatunk, és bár nem változtatja meg az ítéletét, de a szentek közbenjárása megrövidítheti a purgatóriumban eltöltött időt. Nagyon sokszor játszat Dante ilyen kérdezz-felelek játékot a Színjátékban.
– A fordításában Ön a hét főbűn (kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, restség) helyett hét fő jellemhibáról (önteltség, tétlenség, pénzimádat, falánkság, testimádat) ír; az irigység és a harag kivételével a többi fogalom nevét megváltoztatja.
– Fölnyitottam a Magyar katolikus lexikont, ami azt mondja: ezek nem bűnök, hanem víciumok (bűnös készség, rossz cselekedetekből kialakuló készség a rosszra). Valóban így van. Ezek jellemhibák, amelyek súlyos bűnök forrásai lehetnek. Mindig csodálkoztam, hogy a hét főbűn között miért nincs ott a gyilkosság, az árulás, a hűtlenség. Hiszen ezek a fő bűnök, nem a torkosság például. Kiderült: a hagyományos értelemben vett főbűnök pszichológiai defektusok, jellemgyengeségek. A vícium szép latin szó, de ezt nem akartam beleírni, ezért keresgéltem, mi legyen. Végül a hét fő jellemhiba mellett döntöttem, hogy értse az olvasó, ezek még nem bűnök. Sokat tipródtam, hogy megtartsam-e például a bujaság szót, de nem tartottam meg, mert ez a mai olvasó számára inkább pozitív, a kert bujasága; vagy ha egy nő buja, az nem olyan nagy baj. Ezért ehelyett azt írtam: testimádat. A fösvénység helyett pedig a pénzimádatot. A fösvénység nagyon régi szó, ma már arra értjük, hogy valakinek van pénze, de nem akar adni belőle másnak. Itt azonban többről van szó. Dante azokat említi, akik túlzottan halmozzák, vagy szórják a pénzt. Azokat, akik a pénz rabjai lesznek.
– A legnagyobb bűnnek ő éppen a kapzsiságot tartja, amiből minden rossz következik.
– Igen, a túlzásba vitt anyagiasságot. A nőstényfarkassal szimbolizálja.
– A csökkenő költőiség című kötetében Ön arról ír, hogy Dante elfogadja a jogos bosszút.
– Idetartozik a vendetta intézménye, ami szokás volt Olaszországban. A Pokol egyik szereplője dühös, amiért még nem bosszulták meg az erőszakos halálát, ami Danténak is kötelessége lett volna. Krisztus kereszthalálával kapcsolatban is azt fejtegeti, Ádám és Éva bűnbeesése miatt Istennek előbb-utóbb mégiscsak bosszút kellett állnia, ezért egy ártatlan embernek kellett áldozattá lennie. Ez Krisztus emberi oldalára utal. Mivel azonban Isten jóságos, és senkit nem akart tönkretenni, így a saját fiát küldte a földre, hogy őrajta csattanjon az ostor. Dante arra is kitér, hogy Isten később Jeruzsálembe küldte a rómaiakat, akik Titus vezetésével legyilkolták a lakosságot és lerombolták a templomot. De miért kellett ez, amikor a zsidók csak azt tették, ami Isten üdvözítő tervében benne volt? Ez nagy és fogós kérdés. Dante úgy bújik ki ez alól, hogy azt mondja, Jézus ártatlan volt, és hogy lehet ártatlan embert kivégezni. Arról nem szól, hogy a zsidók veszélyesnek tartották Jézust, aki szokatlanul beszélt. Attól féltek, hogy kitör a forradalom, és akkor a rómaiak elpusztítják a népet, ezért inkább haljon meg egy ember.
– Ám a Színjáték végső kicsengése mégiscsak a mindenkire kiterjedő isteni szeretet.
– Ez mindenütt benne van a műben. Végső soron nem az Egyház dönti el, hogy ki üdvözül és ki nem, hanem Isten, és az ő szeretete elér ahhoz is, akit az Egyház egyébként kiátkozott.
– Beszélgetésünk elején utalt arra, hogy gyermekkorától kezdve kísérte életében az Isteni színjáték. Most, miután lefordította ezt a monumentális művet, milyen érzések vannak Önben?
– Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült. Igyekszem a halálomkor magammal vinni, és
Én mindig fontosnak tartottam a vallást, ministráltam, katolikus nevelést kaptam. Nem járok rendszeresen templomba, de ma sem tudok elmenni egy templom előtt úgy, hogy ne tudnám, ne érezném a rendkívüliségét annak, amit az épület jelképez. Mindig élt bennem a vágy, hogy közelebb vigyük az embereket a kereszténységhez, megmutassuk nekik, mi az. Aztán majd ők eldöntik, hogy kell-e nekik vagy sem.
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Valuska Gábor
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. október 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
