Kereken 25 évvel ezelőtt Szent István ünnepére, a magyar államalapítás napjára időzítette Csurka István akkori MDF-alelnök a Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán című, ma is vitatott műfajú írását, „dolgozatát” – ahogy ő maga nevezte. 25 évvel ezelőtt e napokban harsogott az egész magyar sajtó, annak bal- és jobboldala egyaránt, és nem volt elemző, újságíró, politikus, aki ne az ő gondolataival vitázott volna, vagy épp ne értett volna vele egyet a népi-nemzeti oldalon. (Ez utóbbiak messze kisebbségben.)
A Csurka-dolgozat negyedszázados évfordulóján mindenképp érdemes visszaemlékezni a mindmáig nagy vitákat és érzelmeket kiváltó írásra, és bizony a 25 esztendő talán elég nagy távolság arra is, hogy lehetőség szerint tárgyilagosan vegyük szemügyre Csurka felvetéseit.
Persze e „tárgyilagosság” részemről igencsak szubjektívre fog sikerülni. Nem is lehet ez másként attól az embertől, aki fiatal éveiben elkötelezett híve volt a nemzeti radikalizmusnak, és Csurka István mellett kilenc esztendőt töltött el közvetlen munkatársként, 1998–2002 között pedig elnöki tanácsadóként. Sosem tagadtam meg ezeket az időket, és nem is fogom. Nem azért, mert mindig mindenben egyetértettünk, nem azért, mert Csurkának mindig mindenben igaza volt. Hanem mert értékrendünk azonos volt, és egyébként meg Csurkának úgy általában legtöbbször igaza volt.
Persze, hogy nem a tudományos igényű tárgyilagosság fogja most majd a tollamat vezetni, inkább Csurka értelmezési keretét próbálom bemutatni, amelynek tényszerűségét ma még a legvehemensebb ellenfelei, ellenségei sem tudnak vitatni. Leginkább azért, mert váteszi, indulatos, gyakran irodalmi köntösbe öltöztetett prognózisainak nagy része mind bekövetkezett 1992 után. Ugyanakkor a dolgozat jól rámutat Csurka István gondolati csapdáira is – mondjuk az ifjúságfelfogásában vagy az épp korántsem PC „genetikai romlás” kapcsán.
A Magyar Fórumban 1992. augusztus 20-ra megjelenő, igencsak terjedelmes írás szemelvényezésére szánjuk az első és a második részt, hiszen ezek nélkül nehezen érthetőek ma már a csurkai utalások, a rendszer, amelyben ő a rendszerváltozást, az MDF-kormányzást és a politikai átmenet politikai, gazdasági folyamatait értelmezte, és amelyben ő maga alternatív, a magyar utas programadóvá lépett elő. A harmadik részben pedig e gondolatokat és ezek máig ható alapvetéseit, az azóta bekövetkezett, Csurka által vizionált eseményeket elemezzük.
Néhány gondolat…
„…Az egyik, talán a legnagyobb hiba az MDF és a kormány múltjában, hogy ezt a ténykörülményt, az egyedülvalóságunknak, kiszolgáltatottságunknak és magunkra utaltságunknak ezt az állapotát nem tárta fel. Nem tette nyilvánvalóvá, hogy a gulyáskommunizmus dögszagú szurdokából az új szabad, független élet csúcsára csak hatalmas közös erőfeszítéssel lehet feljutni.
De hát ebben is van mentség: lehet-e erőfeszítést elvárni ma egy európai nemzettől? S ha elvárni nem lehet, szabad-e kérni? (…)
Az emberek ma már nem képesek bizonyos nélkülözések és kemény munka árán, tartós erőkifejtéssel valamely célért küzdeni, mert nem is ismerik már a kielégülésnek azt a formáját, amely az így elért célban várja őket. Ehelyett az azonnali, a megvehető kis kielégülések váltak gyakorlattá, s ezt ösztönzik a reklámok is. Kockázatos tehát ennek a kollektív erőfeszítésnek az igényével előállni. A magyar társadalomban pedig különösen. (…)
Ezzel a megállapítással aztán el is érkeztünk az MDF és a kormány rendszerváltozási történetének legkritikusabb pontjához, az úgynevezett paktumhoz, a legellentmondásosabb rögtönzéshez. Mint már az előzőekben is jeleztük, a magyarországi rendszerváltozás két elütő alapszínű részből állt. Az első részt nevezhetjük rózsaszín résznek, ez a 90-es választások eredményhirdetéséig tartott. Ebben a korszakban alakultak meg a ma a kormányt és az ellenzéket alkotó pártok, ekkor folytak a háromoldalú alkotmánymódosító tárgyalások, és ebben a korszakban tevődött fel a kérdés, hogy ha lesz valamilyen rendszerváltozás, akkor az milyen mérvű elitváltással, az uralkodó rétegeknek milyen kicserélődésével fog együtt járni. Ebben az időben Németh Miklós reformkommunista kormánya vezette az országot. Ennek a kormánynak, amely minden elődjétől előnyösen különbözött, és ezért volt meglehetős elfogadottsága is a közvéleményben, volt bátorsága függetleníteni magát az uralkodó párttól, legalábbis látszólag és egy bizonyos mértékig. Ez a moszkvai kötelékek elszakadásának volt a következménye.
Két törekvés jellemezte ezt a kormányt. Az egyik: minél több reformintézkedést meghozni, áterőszakolni az akkori Országgyűlésen, s ezáltal részben elvenni a kenyerét a következő kormánynak, részben éppen ezekkel a már piaci jellegű intézkedésekkel bizonyítani, hogy helye van az ezeket a reformlépéseket megtévő szakembereknek a jövő akármilyen kormányában is. Ez a vezetés kereste és ápolta a kapcsolatokat az alakuló ellenzéki, akkor még alternatív pártokkal, igyekezett beléjük épülni, és ugyanakkor ez volt a második törekvés, de nem a másodsorban fontos, minél több előnyt, tőkét és pozícióban maradási lehetőséget biztosítani a saját menedzsergarnitúrájának, a saját intézményi és gazdasági vezető rétegének. Ehhez ideológia kellett és nagy rugalmasság. Az ideológia hamar kialakult.
»A szakembereké a jövő« – így foglalható össze. Elmagyarázták a társadalomnak, hogy a Kádár-korszak utolsó évtizedének szakembergárdája, pártvezetése és az ezzel összefonódott intézményi és gazdasági vezető rétege »már nem volt olyan bunkó«, mint az előző kommunista garnitúrák voltak, hanem »européer«. Kiterjedt nyugati kapcsolatokkal bír.
Ez utóbbi igaz is volt. Miközben a buta, öreg kommunisták odaragadtak a moszkvai fekete kalapokhoz, kucsmákhoz, a szemfüles KISZ KB-s reformkommunisták kisajátították maguknak a nyugati üzleti kapcsolatokat, s a bankszférával szoros szövetségre lépve olyan feltételeket teremtettek a magyar gazdaság számára és egyben a jövendő akármilyen magyar kormánya számára, amelyek semmiféle gyökeres gazdasági változást nem tettek lehetővé.
Pénzügy, bankrendszer, Nemzeti Bank, a nemzetközi hitelező rendszerhez tartozás, illetve az attól való függőség ebben az utolsó reformkommunista szakaszban vált olyan meghatározó elemévé a változásnak, amin nem lehet változtatni…
1989-ben, december végén került sor a Németh-kormány és a Nemzetközi Valutaalap közötti megállapodás aláírására – amely előírta, hogy mekkora deficitje lehet a magyar költségvetésnek –, meghívták az ellenzéki pártok vezetőit is. Az MDF elnöke, Antall József jelen volt ezen a ceremónián. Tudomásul kellett vennie, hogy ha netán néhány hónap múltán kormányfő lesz, milyen dolláríigérvények és milyen IMF-előírások korlátai között kell mozognia. (…)
Az Antall-kormánynak minden eddigi költségvetése megmaradt a nyolcvankilences koordináták között, s a kormányzat és a rendszerváltozás igényeit az IMF által megszabott feltételek között kell teljesítenie. Ezért aztán minden egyes költségvetési vita maga a téboly a magyar Országgyűlésben, s a kormánynak előbb az elfogadtatás technikáját kell kiagyalni, mert maguk a kormánypárti képviselők is csak vonakodva adják meg hozzájárulásukat. Érzik, hogy egy olyan pénzügy adja nekik az anyagot, amelyik utálja őket. (…)
Bíró Zoltán és bizonyos mértékig Csoóri Sándor úgy vélték, hogy az MDF tartozik annyival a Lakiteleki Nyilatkozatot a saját kockázatára nyilvánosságra hozó és a háromoldalú tárgyalásokon velünk szót értő Pozsgay Imrének, hogy az SZDSZ által lényegében az ő köztársasági elnöksége ellen kierőszakolt népszavazáson melléálljon és támogassa. Annál is inkább, mert ismertségben, népszerűségben senki nem versenyezhet vele. Egy másik tábor, az elnökségben Csurka leginkább viszont a saját köztársasági elnökjelölt mellett szállt síkra, elismerve Pozsgay Imre kétségbevonhatatlan érdemeit. Végül is az országos gyűlésen ez az álláspont győzött, elsöprő többséggel választották meg Für Lajost köztársasági elnökjelöltnek, azonban a népszavazással kapcsolatban nem sikerült politikailag helyes álláspontot kialakítani. A »négy igent« nem lehetett támogatni, hiszen volt saját jelöltünk. A kommunista utódpártok az egy nem és három igen álláspontjára helyezkedtek. Ha mi ugyanezt mondjuk, akkor beigazoljuk az SZDSZ már sajtószerte hirdetett hazugságát; hogy kommunisták vagyunk. Szellemes megoldás senkinek nem jutott eszébe, szegény Csengey Dénest beküldtük a televízióba, és bejelentette a bojkottot. Minden ellenünk fordult. Nem volt sajtónk, nem volt pénzünk, csak egy igazságunk volt: huncutság van a kiírásban, négy olyan kérdés összekapcsolva, amiből három csak csalétek. (…)
Az MDF győzelme a választás második fordulójában teljesedett ki. A siker három elemből állt össze. Az első és legfontosabb: a magyarság megszólításában, nemzeti értékeink szolgálatában, a magyarság hagyományos nemzeti centrumgondolkodásának megtestesítésében semmilyen más párt nem vetekedhetett vele. Ez lényegében a Lakiteleki Nyilatkozat és a lakiteleki szellem sikere volt. A második: csak az MDF tudott felmutatni egy új politikai vezető személyiséget, akire rá lehet bízni az országot, Antall József személyében. A harmadik kovácsa a sikernek az a bátorság volt, amellyel az MDF rá mert mutatni az SZDSZ vezető köreinek bolsevista gyökereire, és ezzel azt a gyanút felkelteni, ami aztán be is igazolódott, hogy tudniillik a nagy antikommunista hangerő mögött valójában a baloldali nómenklatúra átmentése húzódik meg.
Ez a leleplezés azonban veszélyes fegyvernek bizonyult. Nyomában fel lehetett éleszteni a vádat az MDF antiszemitizmusáról. Ennek is története van azonban. Amikor a rendszerváltozást és benne az MDF rögtönzéseit elemezzük, ezt a kérdést nem szabad és nem is lehet megkerülni.”
(Folytatjuk.)
Zárug Péter Farkas –<![CDATA[]]> www.demokrata.hu<![CDATA[]]>
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
