Csoóri darázsfészekbe nyúlt, vezekelnie kellett

Elhunyt költőnkről-írónkról megemlékezett a Mazsihisz is. Bár ne tette volna. Merthogy megint csak beigazolódott, van egy minoritás, mely sohasem felejt. Nem felejti el, ha valaki csupán csak érintette a tyúkszemét, anélkül, hogy rálépett volna.

Magyar Menedék - Háttérhatalom

Nem állítom persze, hogy a hazai zsidóság egésze álláspontját fejezi ki ez a törzsi képződmény, ez a minoritás. Azt viszont igen, hogy soha nem mulasztja el az alkalmat, hogy ki ne fejezze, mennyire elítél mindennemű zsidóságot ért kritikát – legyen az bármennyire is higgadt megfogalmazású és egyáltalán nem ellenséges szándékú.

Olvasom tehát a Mazsihisz nekrológját. Csak két bekezdést idézek belőle:

„Valóban volt néhány szerencsétlen mondata a Nappali Hold című elmélkedésében a magyar zsidóságról, amelyek magukban is átgondolatlanok voltak, Csoóri tekintélye pedig különösen szerencsétlenné tette őket. Sokszorosan levezekelte. És ha eltúlzott szereptudata bele is vitte néha ilyen helyzetekbe, mindig világos volt, hogy Csoóri önzetlenül és egyedül az igazságot kereste. Hit és csalódás gyakran fért közel szívéhez, de a cinizmus soha meg sem érintette.”

Hát csalódásokból bizonyára kijutott neki – pláne azok részéről, akik a kilencvenes évektől kezdve minden őket ért kritikát egyetlen szóval szereltek le: antiszemita! No de ez csak egyik kulcsszó. A másik a vezeklés. Nem értem, azaz persze mégis. Csoóri leírt egy halvány mondatot. Egy ténymegállapítást. Nem minősítette a magyarságot asszimilálni akaró zsidóságot. Hangsúlyozom, tényt állapított csak meg. Ám lássuk a másik bekezdést!

„Tudjuk, hogy egykoron Konrád György és Orbán Ottó barátja és alkotótársa volt. De még ha nem tudnánk is, akkor is azt kéne szomorúan látnunk innen, halála pillanatából visszanézve, hogy mennyire messze van a mostani Magyarország mindennapjaitól az a hely, az a haza, ahol Csoóri Sándor otthon vágyott lenni 1990 előtt és után. Most mindez még távolabb került tőlünk.”

Hát igen, messze van a mai Magyarország attól a Magyarországtól, amelyikre Csoóri vágyott. Ámde miért és főleg kiknek köszönhetően? Nem tudom, már hányadszor, de most is Illyés Gyula verse jut eszembe (A nagy kérdés, 1937):

– Pusztul a nép – kezdtem. Hangom elakadt. – A magyarság…
– Mit? Magyarok? – hangzott. – Csönd, te zsidógyűlölő!
– Pusztul a nép… – Hallgass! Ne beszélj itt másról! A kérdés
Egy volt és leszen is: antiszemita vagy-é?

Ha igen – legalábbis a minoritás szerint –, vezekelhetsz. Aztán majd e minoritás eldönti, elfogadja-e. De ha igen, akkor sem felejt…


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »