Zajosan élünk, forrong, fortyog körülöttünk, velünk minden, dübörög rendesen a mostanában igen sokat szidott, szétesőfélben lévő, megbolydult világ. Nem tudunk leállni, megnyugodni, mókuskerékből kiszállni, képtelenek vagyunk egy kicsit visszavenni az eszeveszett tempóból, pörgünk, mintha nem is rajtunk múlna mégis. Közben panaszkodunk, hogy ez már kibírhatatlan. Merthogy mindenki fut, rohan, nincs idő semmire, főként egymásra. Ezt szajkózzuk folyton, aztán rohanunk tovább.
És tényleg, kin múlik? Egyre többen járunk mindenféle terápiára, családállításra, és egyéb fajta foglalkozásokra, amiktől felszabadító, lélektisztító problémamegoldásokat remélünk. Gyarapszik is becsületesen az ezekhez értő, rajtunk segíteni próbáló szakemberek népes tábora. Az más kérdés, hogy ki az igazán hozzáértő, alapos, valós szakértelemmel gyógyító terapeuta. Ez csak zárójeles kérdés, és tisztelettel kérek mindenkit, akit nem érint, hogy ne is vegye magára. Ha nem terápiázunk, akkor eljárunk jógázni, valahogy kiszakítjuk magunknak azt a heti egy-két órát, lemegyünk az alfák alfájába, majd amikor visszatérünk onnan, elégedetten a hónunk alá kapjuk a jógaszőnyeget és futunk tovább. Mire hazaérünk, már az alfák alfájának az emlékét is elfelejtjük, mert gyorsan visszakapcsolt a mindenre is rápörgött, nyomorult agyunk.
És panaszkodunk, folyton panaszkodunk, mert azt nagyon tudunk. Háborúkra, mocskos politikára, adókra, kórházi ellátásra, számlákra, szomszédra és macskájára, kátyúkra, szemetesre, postásra, anyósra, apósra, barátra, férjre, szeretőre – tulajdonképpen mindenre és mindenkire, amire és akire csak lehet.
És valójában sok mindenért lehetünk elégedetlenek, felháborodásunk is jogos, és a szorongásaink sem alaptalanok. Mégis ijesztő az a minden szinten elszabadult türelmetlenség, kapkodás és gyűlöletig elmenő egymásnak feszülés, ami egyre inkább begyűrűzik amúgy is agyonpörgött, nyugtalan hétköznapjainkba. Járhatunk jógázni, ha utána leordítjuk a szomszéd fejét, fizethetjük a mindenféle terápiát, ha netalán mégis csak a divatos, egyre nagyobb teret hódító, hangzatos szakkifejezések puffogtatásával maradunk. (Tisztelet újból a mindenkori kivételnek!)
Akkor mi a megoldás? Hogy megtaláljuk a csendünket, hogy ne csak a rosszat lássuk vagy egyenesen keressük mindenben, minden mögött? Hogy vegyük már észre azt a kicsi jót is, ami észrevehető. Nem tudom, én is csak próbálkozom minden egyes nap. Nekem is jönnek a számlák, én is aggódom sok mindenért, ugyanabban az eszement világban élek, mint mindenki más. Van megoldani valóm bőven, bosszankodom, háborgok, szorongok, vannak álmatlan éjszakáim is, egy percig sem tagadom. Azt is említettem már többször, hogy nem vagyok hurráoptimista, mégsem vagyok hajlandó feladni. Megtalálni néha, akkor is, ha kicsit sem könnyű, azt a sokat áhított csendet.
De jó lenne, ha minél többünknek sikerülne!
A Szent Anna-tó csendje. Mózes László archív felvétele
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
