Csatlósmentalitás

Csatlósmentalitás

Három sávban, hosszan kígyózik a kocsisor a magyarországi töltőállomáson a szlovák határ mentén. Aki csak teheti, beáll a sorba olcsó benzinért, egyesek suttyomban a csomagtartót is kinyitják, és két benzineskannát is teletankolnak. Aztán hazapöfög a sok haszonleső, és elégedetten orbánozik egyet a közösségi oldalon. 

Az utóbbi időben a szlovák sajtóban és a közéletben elszaporodott magyarellenes kirohanások után eltöprenghetünk afölött, vajon mi állhat ennek az uszításnak a hátterében. Valós félelem, hogy elvesztik az ebül szerzett jószágot, vagy a szlovák – döntő többségében liberális – média is szeretne beállni a sorba? Parancsot teljesíteni. Együtt óbégatni a sakálvokállal, amelyhez Brüsszelben és a (természetesen nem létező) háttérhatalom kotorékaiban írják a kottát.

Az utóbbinak van realitása, hiszen Boris Kollár házelnök sem gondolhatja komolyan, hogy egy NATO-tagország háborút indítana egy másik NATO-tagország ellen. Vagy az Európai Unióban egymásnak esne két tagállam, s az egyik mögött Vlagyimir Putyin tolná a csattogó falepkét. Még csak az Árpádból Arpáddá vedlett zsurnaliszta sem gondolhat ilyet komolyan, aki skrupulusok nélkül veszi a mocskos szájára a magyar miniszterelnök nevét, akinek a lába nyomába sem ér. 

A szolgalelkűség és a megfelelési kényszer persze nem új dolog a szlovák politikában.

A Hitler bábáskodásával alakult szlovák államban 1941 szeptemberében elfogadott ún. zsidó kódex a német nürnbergi törvényeknél is szigorúbb volt. Tisóék bizonyítani akarták, hogy mindenkinél lojálisabbak a nácikkal. Súgva tegyük hozzá: Magyarországon a zsidók deportálására csak 1944 májusában (csaknem három évvel később) került sor, a német megszállást követően, a világ liberális, újmarxista sajtója mégis egészen a közelmúltig a magyar antiszemitizmusról lihegett. A hadi helyzet fordultával aztán a szlovák progresszívek gomboltak egyet a lojalitáson, és gyorsan felkeltek. Ez a mai napig a szlovák történelem legfényesebb fejezete.

De 1989 után is előtört egyesekből a szerzési vágy. Emlékszem, néhány szlovák atyafi leplezetlen sóvárgással járta a mátyusföldi magyar falvakat, házakat és portákat szemrevételezve. Ezek a jóemberek nyilván úgy képzelték, a rendszerszintű változás automatikusan azzal jár, hogy ismét el lehet verni a magyarokon a port, és kezdődhet a szabad rablás. A botrányos esetekről a korabeli sajtóban lehet olvasni.

Hírdetés

A pár évtizede függetlenné vált szlovák állam rövid történelme is tele van magyarfóbiával.

A sort Vladimír Mečiar nyitotta meg, aki a magyar tőke expanziójával riogatott, majd Ján Slota magánszámaival kulminált. Látjuk tehát, nincs új a nap alatt, de az még sosem fordult elő, hogy a második legmagasabb közjogi méltóság, a parlament elnöke ragadtatta volna magát arra, hogy egyenes adásban Szlovákia magyar megszállásáról vizionáljon. 

A szlovák parlament elnökének eszmefuttatása (Orbán Viktor Putyin segítségével fel akarja parcellázni Szlovákiát) csak a magyar kormány józanságának köszönhetően nem okozott komoly diplomáciai feszültséget. Mindössze a külügyi államtitkár reagált a közösségi oldalán egy rövid üzenetben Kollár sületlenségeire, mondván, rossz helyre lapozott a naptárban. Szerencsére a magyar diplomáciának jobb dolga is van annál, hogy egy-egy szlovák politikus előéletével foglalkozzék, különben azt láthatná, hogy Borisunk a kilencvenes években a pozsonyi maffia autónyitogatójaként kereste az első millióit. Nem csoda, hogy most az imbolygó kormány gyarló szélkakasaként emberi alkalmasságát szeretné bizonyítani.

A csatlósmentalitás pontos választ ad a fenti kérdésekre.

Ezzel magyarázható a kiöregedett légvédelmi rakéták s újabban a szovjet Migek elajándékozási szándéka az ukránoknak. Ennek fényében lehet páváskodni és fogadni a vállveregetést Von der Leyen oldalán Kijevben. (Érdekes módon a világsajtó agyonhallgatta a gazdasági miniszter bejelentését, miszerint Szlovákia hajlandó lenne rubelben fizetni Putyin cárnak.) Ugyancsak ez a magyarázata annak is, hogy a szlovák szivárványos kormány bőkezűen tolja a támogatást Ukrajnába, mintha Amerikával szeretne versenyezni, miközben a honi polgárok egyre nagyobb tömegének megélhetési gondjai vannak.

Mióta a világsajtó és a (természetesen nem létező) háttérhatalom alpári hangnemet enged meg magának Orbán Viktor miniszterelnökkel és Magyarországgal szemben – mert útjában áll sötét terveiknek, ráadásul a példa ragadós lehet –, a szlovák liberális sajtó (s ez alól a felvidéki liberális magyarok sem képeznek kivételt) arra tüzeli a legstréberebb politikusokat, hogy beszálljanak a nagyotmondási versenybe. Mintha nem is szomszédok lennénk, hanem legalábbis Észak-Koreát csepülnék.

Amúgy Boris Kollár helyében én sem aludnék nyugodtan. Na nem a világot fenyegető Orbán Viktor vérszomja miatt, hanem azért, mert egy friss felmérés szerint a szlovákoknak mindössze a 27 százaléka lenne hajlandó harcolni a hazájáért.


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »