Csallóközi traumák terítéken – nem csak csallóközieknek

Csallóközi traumák terítéken – nem csak csallóközieknek Kuklis Katalin2025. 11. 06., cs – 09:14

Hogyan hatnak máig a 90-es évek traumái Dunaszerdahelyen és környékén? Hogyan hat a többnyelvű közeg az identitásra, és miért golyóálló üvegből készült az Aranykert Pszichoterápisá Központ bejárati ajtaja? Ezekre a kérdésekre is választ kap, aki ellátogat pénteken a Lóránd Sándor nap esti rendezvényeire.

Az Aranykert Pszichoterápiás Központ és L’élek Pont polgári társulás szervezésében egy egész napos konferencia zajlik a dunaszerdahelyi Csaplár Benedek Városi Művelődési Központban. Ennek egy része a szakmai vendégeket várja, amelyben többek között a méltatlanul elfeledett Lóránd Sándor – a Kassa környékéről New Yorkba emigrált pszichoanalitikus – emlékének is adóznak.

Az esti rendezvény már a szélesebb közönséget is várja, amelynek során a szervezők olyan kérdésekre keresik a választ meghívott vendégeik (Lucia Molnár Satinská nyelvész, Durica Katarina író és Bandor Éva színművész) segítségével, miszerint: kik is vagyunk mi itt ebben a többnyelvű felvidéki közegben, hogyan hordozzuk magunkban a kilencvenes évek agresszióval átitatott traumáit, és hogyan formál minket a kisebbségi lét. 

A rendezvény november 7-én, 17.30 órakor veszi kezdetét a dunaszerdahelyi kúltúrház színháztermében. 
A részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött. 

Kapcsolódó cikkünk

Ha a háborúra gondolunk, akkor harcoló férfiak, elesett katonák, veteránok jutnak elsőként eszünkbe. Pedig ennél sokkal árnyaltabb a történet, hiszen a háborúkban – ha nem is a csatatéren – ott voltak a nők, az asszonyok, sőt a gyerekek és az idősek is.  Hol vannak, hova tűntek a második világháború női történetei? Miért nem foglalkozunk társadalmi szinten velük is? Miért nem foglalkozunk velük eleget? És mit kezdjen a felkutatott történetekkel az utókor ma, bő nyolcvan évvel az események után?
Tóth Erzsébet Fanni társadalomkutatóval, a bécsi Sigmund Freud Egyetem oktatójával beszélgettünk.

Hova tűntek a nők a háborús történetekből? Miért szólnak még a népdalaink is szinte kizárólag a férfiakról?
Úgy nevelkedünk fel, hogy a történelemórán nem tanulunk nőkről, az irodalomórán talán a huszadik századhoz érve hallunk először Janikovszky Éváról, egyébként mindenki múzsa vagy szerető. Nem ismerünk nőket, akik hősök. Márpedig a háborúkat a hősökhöz és az áldozatokhoz kötjük, és a hősök, a királyok évszázadokig férfiak voltak, egy-két kivétellel. Nem hallunk olyanról, hogy lehetett volna női hadvezér, női katona. Ha pedig sétálunk a városokban, és látjuk a második világháborús áldozatok emlékművét, rajta a nevekkel, még véletlenül sincs ott női név. Nincsenek rajta a gyerekek, akik ugyanúgy áldozatul estek a háborúnak.

A történészeket sem érdeklik a nők?
Ha megnézzük a nagyobb oral history adatbázisokat a háborúval kapcsolatosan, ott is főként azt látjuk, hogy megkérdezik a férfiakat, milyen volt leventének lenni, milyen volt a Don-kanyarban, a szovjet hadifogságban. Sokkal kevesebb esetben jut eszébe a – leggyakrabban férfi – kutatónak az, hogy megkérdezze a nőket, például Juliska nénit a szomszéd utcából, hogy milyen volt fiatal nőként átvészelni azt, amikor itt húzódott a front, és jött az egyik nap a szovjet, a másik nap a német hadsereg. 

Pedig, feltételezem, lenne mit mesélni…
Sajnos még családi szinten sem tudjuk, mi történt a nőkkel, mi történt a dédanyáinkkal, a nagyanyáinkkal a háborúban, mert nagyon sokszor arra, ami történt velük, egyszerűen nincsenek szavak. Akkor sem lehetett elmondani, miután megtörtént, és később sem lehetett ezeket az emlékeket továbbadni. Azt hiszem, Polcz Alaine volt, aki megtörte a jeget a magyar nyelvi közegben, és utána Pető Andrea lett az egyik legnagyobb szószólója az ügynek. Vagyis ha a háborúról beszélünk, akkor többek között a háborúban megerőszakolt nőkről is kell beszélnünk. És még ha nem is tudjuk számszerűsíteni az áldozatokat, de fel kell tárni ezeket a történeteket akár országos, akár regionális, de helyi szinten is.

Tehát tudatosítanunk kell, hogy a háború nemcsak a csatatéren zajlott, hanem ugyanúgy történt a fronttól távolabbi falvakban, az otthonokban is. 
Így van. És bár május 8-án a második világháború befejezésére emlékezünk, a társadalomkutatók, a történészek azt mondják, hogy ez a háború máig nem ért véget. Mert transzgenerációsan ezek a történetek és a következményeik továbböröklődnek. Széles körű kutatások zajlanak ezen a területen is arról, hogy miként öröküljük és örökítjük át ezeket a traumákat – hogyan működik az agyunk, mit hallunk meg, mit nem hallunk meg, mire reagálunk. De ez az „örökség” hatással van a viselkedésünkre is, például arra, hogyan keresünk munkát, kit választunk párnak, vagy hogyan neveljük a gyerekeinket. De természetesen fontos tudatosítanunk azt is, hogy melyik generációba tartozunk, ugyanis a nagyszüleink, akik még átélték ezeket a szörnyűségeket, másként hordozzák magukban a traumát, mint a gyermekeik, az unokáik vagy a dédunokáik. 

Térjünk vissza arra, amit korábban mondtál, miszerint a szörnyűségekről az érintettek gyakran azért nem tudnak beszélni, mert nincsenek rá szavak. Hogyan értsük ezt? 
Kutatásaim során Perbetén hallottam többször azt, hogy „őt is elvitték krumplit pucolni az oroszok”. Tudjuk, hogy volt egy nagy magtár, amit elfoglaltak a katonák, és azokat a nőket, akiket odavittek az oroszok, általában nemcsak konyhai munkára használták, hanem másra is. Senki nem tudta pontosan, mi történt ott. Ha tehát nincsenek szavak, például a háborúban elkövetett nemi erőszakra, az azt is jelenti, hogy nem tudunk beszélni a testünkről, a testrészeinkről, nem tudunk beszélni a szexualitásról békeidőben sem. Másrészt, ha egy olyan szintű borzalmat kellett átélnünk, amit előtte senkinek, és ezért váratlanul ért minket, akkor amíg történik, próbáljuk túlélni valahogy, úgymond disszociálunk – vagyis a testünk ott van, de a lelkünk nincs ott. És a későbbiekben is lehet, hogy az elménk lezárja teljesen ezt a történetsort, tehát emlékezni sem fogunk rá, nem fogunk tudni előhívni emlékképsort az eseményekről. A testünk viszont emlékezni fog rá. Lelki és fizikai reakciói lesznek. Gondoljunk csak arra, hogy sokan szifiliszesek lettek, vagy éppen terméketlenek az abortusz után. Nem beszélve arról, hogy szégyen kapcsolódott mindehhez, és maga a közeg is kivetette magából a „tisztátalan” nőt. Tehát az elhallgatás, a csend ilyen szinten is a túlélés eszközévé vált.  

Magyarázd el, kérlek, a disszociáció fogalmát.
A disszociáció tulajdonképpen egy túlélési stratégia. A jelenségről nemcsak a nemi erőszak kapcsán beszélünk, hanem olyan esetben is, amikor például a gyerek érzékeli, hogy a szomszéd szobában üvöltöznek a szülei, vagy a tanár, aki sokkal hatalmasabb nála, erőt fitogtat a tábla előtt, és neki esélye sincs arra, hogy ebből a helyzetből kimozduljon, és azért, hogy ezt túlélje, tulajdonképpen lehasítja magáról az érzelmeket. Hallja, mi történik, tud alapszinten reagálni, de általában az elméje valami másra fog koncentrálni. Például a lámpa sárga fényére, a légy zümmögésére, és semmi másra nem fog érzelmileg reagálni. Ha pedig a későbbiekben nincs kezelve a trauma, ez a disszociatív állapot egész életében el fogja kísérni az illetőt. Túlélő üzemmódban fogja leélni az életét, nem fog érezni. Ott lesz fizikailag, működik a mindennapokban, de benne marad egy saját maga köré kreált burokban. Ez tulajdonképpen az elménk védekező mechanizmusa.

Mit tudunk az elkövetőkről? Azokról a katonákról, akik nőket, de akár gyerekeket, időseket, vagy adott esetben férfiakat erőszakoltak meg?
Szinte soha nem tesszük hozzá ezekhez a történetekhez, hogy kik voltak az erőszakolók. Főként szovjet katonákról esik szó. De nagyon-nagyon nehezen kutatható a dolognak az a része, hogy vajon a magyar férfiak mit tettek azokon a területeken, ahol tovább állomásoztak. Vajon azok a férfiak, akik visszatértek a falvainkba a háborúból, azért is nem tudtak beszélni ezekről a dolgokról, mert áldozatiságukban részben elkövetők is voltak? Ismertük a nagyapánkat, ismertük a dédapánkat, aki lehet, hogy velünk édes volt, és együtt szedtük vele az almát a kertben, megtanított minket biciklizni, de hogy mit csinált áldozati helyzetben, tizen- vagy huszonévesen, nem tudjuk.

Milyen további témákat érint a világháborús női történetek kérdése?
Még nem beszéltünk például arról, hogy ételhiány, éhezés volt. Amikor el kellett bújni, a pincékbe, földbe ásott kis vermekbe vagy éppen nyúlketrecekbe bújtatták a nőket – mint például Perbetén –, és napokig ott kellett hogy legyenek. Mi történt ott? Hogyan lehetett túlélni a nagy hidegben, a gyerekekkel összebújva? Nem beszélünk ezeknek a következményeiről sem. Mint ahogy arról sem, mit éltek meg azok a nők és gyerekek, akikhez lelkileg meggyötört – például poszttraumás stressz szindrómás – férjek, apák jöttek vissza a frontról. Őket sem kérdezte, nem kezelte senki.

A poszttraumás stressz szindróma (PTSD) egy olyan szorongásos zavar, amely általában halálfélelmet kiváltó, életveszélyt jelentő traumatikus esemény után alakul ki, s ezt az eseményt az illető újra és újra átéli képzeletben, álmában vagy hallucinációk formájában.

Mit tud kezdeni az utókor ezekkel a történetekkel? Nem éppen azzal traumatizáljuk a következő generációkat, ha ilyen súlyos és megterhelő eseményeket ismertetünk velük?
Senkit nem okolhatok azért, amiért nem foglalkozik ezzel a témával, hiszen ez fáj. Mindenkinek fáj – még 80 évvel később is. Kutatóként nehéz ezeket a történeteket hallgatni, de leírni is. Elmesélek egy bécsi esetet, amely érzékelteti, miért fontos ismernünk a családi történeteinket. Egy fiatal, huszonéves nő visszaemlékezéseit hallgattam. Bécsi orvosdinasztiába született bele, Bécs első kerületében, elit családba. A húszas évei közepéig nem tudta, mi történt a családjával a második világháborúban. Ő is elkezdte az orvosi egyetemet, de másfél év után abba kellett hagynia, mert az anorexiája annyira elhatalmasodott, hogy meg kellett menteni az életét. Félbehagyta az orvosi egyetemet, amit soha senki előtte a családban nem tett meg, és elkezdett pszichoterápiát tanulni. És a terápiás folyamat során rájött arra, hogy nemcsak neki vannak az evéssel problémai, hanem az anyukájának és a nagymamájának is. Mert mi történt a nagymamával? Bécs belvárosában élt ugyan, de itt is háború volt. Nem volt étel, le kellett menni a pincébe, és a gazdag lány is hetekig éhezett. Amikor pedig jöttek a felszabadítók, hozták a csokit, hirtelen mindent meg kellett enni. Emiatt később anyaként a gyerekeit túletette. Semmit nem szabadott otthagyni a tányéron, mert az tiszteletlenség, és legyél hálás, hogy nem kell éhezned. Amikor pedig a gyermeke lett anya, nem volt az ételhez semmiféle viszonya, mert gyerekként nem akkor és úgy evett, ahogy az elvárt volt. Felnőttként pedig a hűtője mindig üres volt, nem tudta megfelelően táplálni a gyerekeit. Azt a fiatal nőt, aki aztán később nagyon súlyos anorexiával küzdött. Szóval miért kell hogy tudjuk? Ezért. 

Mit lehet tenni akkor, ha már nincs kitől megkérdezni? Ha már nem élnek a szülők, nagyszülők? 
Sokan keresnek meg ezzel a kérdéssel. Ilyenkor érdemes visszagondolni arra, mi történt a gyerekkorban, hogy milyen volt e mellett az anya vagy apa mellett felnőni, mi volt az ő „bogara”? Amit talán nem is értettünk, de egész életében ragaszkodott hozzá. És általában ott a megoldás kulcsa. 

És még akkor is fel tudjuk ezeket oldani, ha csak sejtéseink, megérzéseink lehetnek velük, az őket ért traumákkal kapcsolatban? 
Nem feltétlenül kell tudnunk a pontos történéseket. Nem feltétlenül kell hogy kiderüljön az „igazság”. Mert az igazság mindig képlékeny. Az én szempontomból más az igazság, mint az elődeim nézőpontjából. De ha érzelmileg ezt az egészet helyre tudjuk magunkban rakni, és árnyalni, azzal már nagyon-nagyon sokat tettünk magunkért. 

És vajon társadalmi szinten miért kell ezekkel a történetekkel fogalkozni? 
Van egy amerikai kutató, aki a 80-as évektől kutatja az izraelieket – palesztinokat és zsidókat, vallásosakat és istentagadókat –, és arra jött rá, hogy teljesen mindegy, ki honnan jön, holokauszttúlélő-e, vagy sem. Ha van benne bármilyen szintű kezeletlen trauma, az hajlamosítja az embert a dep-resszióra és a szorongásra, egy idő után pedig az erőszakra. Mert amikor depresszióval és szorongással küzdök – ráadásul nem csak én, hanem a környezetemben mindenki –, akkor csak egy icipici szikra kell, egy megrajzolt ellenségkép, vagy annak az esélye, hogy megint nehéz idők jönnek, ínség lesz, és ez hajlamossá tesz engem arra, hogy megtámadjam a másikat, a másik ellen forduljak. 

Akkor tehát továbbra is érdemes olvasóinknak tollat ragadni, és elküldeni világháborús történeteiket a Vasárnap szerkesztőségébe.
Én azt gondolom, hogy a Vasárnap elképesztően sokat tesz azzal, hogy összegyűjti és közli ezeket a történeteket. Ugyanis az emlékezéshez közösségek kellenek, ez az egyik legalapvetőbb dolog. A Vasárnap ezzel a sorozattal teret ad az emlékezésnek, lehet róla beszélni, mert ő is leírta, meg ő is leírta, el tudom vinni az újságot, és leülhetek a mama mellé, hogy megkérdezzem, hogy is volt akkoriban, és akkor a mama is elmesélheti. Nagyon-nagyon-nagyon fontos mindez.

Kapcsolódó cikkünk

„Édes kicsi Erzsikém! Most, amikor életednek első évét töltöd be, édesapád messze Tőletek végtelen szeretettel gondol Rád és kéri a jó Istent, hogy tartson meg Téged szerető szüleid örömére. Szeretetteljes jókívánságaimon kívül küldöm ezt a pár szál mezei virágot annak jeléül, hogy itt a messze idegenben a virágok is Rátok emlékeztetnek. Isten éltessen édes kis Erzsikém, légy Édesanyád vígasza, míg aputok ismét köztetek lehet. Sokszor csókol édesapád” 

A battyáni igazgató-tanító, kántor írta ezt a levelet gyöngybetűkkel 1944. június 3-án a világháború poklából. Nyolcvanegy évvel később levelet hozott a Vasárnap szerkesztőségébe a postás, benne az életéről számot adó Erzsébet ugyancsak gyöngybetűs, szépen szerkesztett soraival, fotókkal és az eredeti, préselt virágcsokorral, amit az édesapjától kapott. Nem könnyű megszólalni az érzelmi viharban, amit ez a küldemény keltett. 

Nehéz sors rajzolódik ki a leírásból. Erzsike édesanyja sosem tudta teljesen feldolgozni férje elvesztését, mert a levélben remélt „ismét” soha nem jöhetett el, és a tragédia rányomta bélyegét egész életére. 

„Ilyen a sorsom, elég mostoha volt hozzám” 

– írta Erzsébet, jelezve, hogy mindez hogyan hatott rá is évtizedeken át. 

Az orosz–ukrán háborúból naponta személytelen jelentések jutnak el hozzánk. Hányan haltak, sebesültek meg a fronton, mennyi rakétát lőttek ki, hány drónt vetettek be, mennyi eszközt semmisítettek meg. A híradások arról általában már nem szónak, hogy a háború okozta sebek soha nem gyógyulnak be, és generációk szenvedik meg az országok véres egymásnak feszülését. Özvegyen maradt feleségek és félárva gyerekek viszik a keresztjüket egy egész életen át. 

A gondos kézzel gyűjtött és csokorba rakott, préselt virágcsokor őrzi a háborúba besorozott battyáni kántor-tanító örök szeretetét kislánya és párja iránt. Lenyomat 1944 nyárelőjéről, amikor a második világégés még javában tartott. Egy jelkép, egy szimbólum, egy felbecsülhetetlen érték. Jézussal kapcsolatban beszélnek gyakran a „megtestesült szeretetről”, amelynek ez a fajta megnyilvánulása megható és mélyen megérintő.   

A Vasárnap egyik legintenzívebb, legtöbb érzelmet előhívó közösségi aktivitását hozta „80 éve” sorozatunk, amelyben második világháborús családi történeteket őrzünk meg az utókornak Veres István gondozásában. Amikor olvasóink még a fronton szolgáló édesapa háborús pokolból küldött, nyolc évtizedes, féltve őrzött, préselt virágcsokrát is ránk bízzák, úgy érezzük, semmi nem lehet a hivatásunkban fontosabb, mint vigyázni erre a megható, megtisztelő bizalomra. Ugyanolyan kincsként őrizni, mint amilyen fontos volt Erzsébetnek egy emberöltőn át az első születésnapjára kapott legkedvesebb ajándék. 

Kapcsolódó cikkünk

A gömörhorkai Balog János kalandfilmbe illő történetét unokája küldte be a második világháborús családi történeteket bemutató sorozatunkba.

Tisztelt szerkesztőség! 

Felhívásukra reagálva szeretném önökkel ismertetni nagyapám, a gömörhorkai Balog János történetét, aki az első világháborúban még magyar katonaként harcolt az olasz fronton, a következő világháború idején viszont meghurcolták, és koncentrációs táborba küldték. Nemrég gyerekeimmel és unokáimmal meglátogattuk a nagyapa által megjárt három tábort. Flössenbürg, Natzwiller és Dachau. Nem volt könnyű, de ez is része a családunk történetének. 

Tömöl Zsuzsa 

Egy szó elég volt ahhoz, hogy nagyapámat, Balog Jánost 1939-ben, mint egy bűnözőt, a munkahelyén letartóztassák, fegyházi büntetésre ítéljék, utána pedig családját ellehetetlenítsék és kiszolgáltatottá tegyék. Sem ő, sem a felesége nem kaphatott munkát, lánya munkahelyét megszüntették, őt pedig minden évben kényszermunkára kötelezzék, és 1944-ben Budapestről mint politikai foglyot, koncentrációs táborba deportálták. 

Határban vánszorgó nyomorult 

Balog János három haláltábornak volt a foglya: Flossenbürg, Natzwiller és Dachau. 

Április 29. és május 1. között Dachauban szabadították ki a halál torkából az amerikai felszabadító erők katonái. 

Falujába június 5-én ért haza a Vöröskereszt segítségével. 

Aznap a felesége, Teri nagymamám a mezőben dolgozott a húgával. Egy csoszogó nyomorultra lett figyelmes a faluba vezető úton. 

„Nézd, milyen nyomorult vánszorog ott!” 

Elképedve bámult a vánszorgóra, a 38 kg-os, csont és bőr emberre, amely a lábát is alig emelte. 

Nézik a vándort, mire Juliska megszólal: 

„Te, Teri! Ez nem Jancsi?!” 

Munkaképességét már soha nem nyerte vissza. Évekig tartott, míg úgy-ahogy felépült. Mivel Gömörhorkát (Özörényt) 1945-ben visszacsatolták Csehszlovákiához, a csehszlovák államtól semmilyen kártérítésre nem volt joga. 

Mint külföldi, Magyarországtól se kaphatott kárpótlást (se kitüntetést, se bocsánatkérést). A háború után tizenkét évvel, 1957-ben sikerült valami rokkantnyugdíjhoz hasonló juttatást intézni számára. 

A koncentrációs tábor viszontagságairól soha nem beszélt. Szerintem még a felesége és gyerekei előtt se tárta fel az ott történteket. Azt a gyerekfül is érzékelte, ahogy egy alkalommal, mikor az unokája fitymálta az ételt, haragjában és elkeseredésében kicsúszott a száján, hogy: „…bezzeg mi a szétrohadt csizma szárát is megettük, hogy ne haljunk éhen”. 

Egy másik túlélőtől hallottam, hogy tovább élni csak úgy tudott, hogy azt az időt eltemette. 

Háborúból adósságba 

1897. április 26-án született Gömörhorkán, földműves családban. Nyolcéves volt, amikor édesapja agyvérzést kapott, és lebénult. Az egész gazdaság terhe az anya nyakába szakadt. Három gyerek, ápolásra szoruló férj. Jancsinak már tizenkét éves korában az eke szarvát kellett fognia, és apja helyett helyt kellett állnia.  

Majd jött az első világháború. 1915-ben behívták katonának. 1917-ben kivezényelték az olasz frontra. A háború vége is ott érte. Négy év katonai szolgálat, ebből két év az olasz fronton. Túlélte. De idehaza egy eladósodott gazdaság várta, és Trianon után egy új ország. 

1921-ben megnősült, és két lánygyerek apja lett. Hogy az adósságot törleszteni tudja, földjeinek részét eladni kényszerült, és a helyi cellulózgyárban keresett munkát. A háborút a gazdasági váltság követte, a cellulózgyárat le akarták szerelni. A jelszó az lett: Munkát – kenyeret! 

Ő is, mint a többiek, sztrájkba lépett. A béremelésért küzdő mozgalomba is bekapcsolódott. De épp emiatt ezeknek az embereknek már nehéz volt a gyárba visszajutni. Ha volt más jelentkező, őket mellőzték. Se föld, se munkahely. Keserves harc kezdődött a megélhetésért. 

Csendőrök vitték a bálból 

1930-ban demokratikus választások voltak a faluban. A választásokat a munkáspárt nyerte meg. Jancsit megválasztották falusi bírónak. Ezt nehezen viselte a bukott agrárpárt, és nagy ellenségeskedésbe kezdett. Jancsi, a bíró, célpont lett. 

Édesanyám emlegette, hogy volt a faluban egy személy, aki a nagyapámat és a családját is mindig támadta. Ismerte nagyapám egyenességét, társadalmi beállítottságát és sóvárgását egy igazságosabb, jobb jövőért. 

1939-ben, amikor Gömörhorkát Özörénnyel együtt visszacsatolták Magyarországhoz, magyar csendőrség vonult a faluba. Ezt és a falu forradalmi hangulatát kihasználta a rosszakarója. A faluban senki se tanúskodott volna nagyapám ellen, hisz Özörény az aktív munkásmozgalom miatt forradalmi falu volt. Akkoriban úgy hívták: Kis Moszkva. 

Karácsonyi bál volt, nagyapám a névnapját is ünnepelte. Rosszakarója leitatta és provokálta. Cinkosaival rázendített a nótára: „Tátra, Tátra, Magas-Tátra, magyar géppuska szól rajta nemsokára…” 

Nagyapám a magyar szót szovjettel helyettesítette. Erre várt a ráállított csendőrség, és rögtön lecsapott. Nagyapám nem duhajkodott. Felállt, és csak annyit mondott: „Azt énekelek, amit akarok.” Majd tántorogva kisétált a teremből. A folytatást már tudjuk. 

Mindenki Faterja 

Egyéniség volt, és az is maradt. Magas, szikár termet. Fekete, csillogó, sima haj. Villámló, fekete szemek. Határozott, katonás lépések és magyar népviselet. A magas szárú, fekete csizma, a priccses nadrág, a fehér, hosszú ujjú ing, a lajbi, a surcz és a kalap élete végéig elkísérte. Még manapság is emlegetik. 

Megtört egészsége ellenére minden mozdulata, minden szava, minden arcrándulása valami felfoghatatlan belső erőt sugárzott, valamit, amire oda kellett figyelni. 

Határozott és egyenes ember volt. Azt mondta és tette, amit gondolt. A falubeliek szerették. 

Ő volt „Fater”. Mindenki Faterja. Hogy a nevet kitől, miért és mikor kapta, nem tudom. Mindenki így hívta, még a lányai is. Háza a falu közepén állt. Esténkét a ház előtti padon mindig 5-6 férfi telepedett mellé. Beszélgettek. Ezt sehol máshol a faluban nem láttam. A falusiak azt mondogatták: megint összeült az ENSZ. 

Hetvenhat éves korában halt meg. Mikor Édesanyám utolsó napjaiban segített neki a mosdásban, sírva jött haza. A határozott tartás és a ruha egy siralmasan meggyötört, megtört, testet takart. 

A faluban felállították a második világháború áldozatainak szánt emlékművet. Édesanyám mondogatta: 

„Nézd, ide fogják írni nagyapád nevét is.” 

Sajnos a halála után ezt is elfelejtették. 

Kapcsolódó cikkünk

Hogyan vonultak vissza a németek, és hogyan adták meg magukat a magyarok, miközben a szovjet hadsereg alakulatai végigvonultak az Ipoly mentén? Talpas István tizenhat éves volt, amikor falujukat, Ipolyvarbót 80 évvel ezelőtt elérte a front. Feljegyzéseiből közlünk most részleteket, második világháborús családi történeteket bemutató sorozatunk részeként.

„Apám 16 éves volt, mikor a második világháború elérte a falunkat, Ipolyvarbót. Háborús emlékeim címmel leírta, amit látott, tapasztalt, illetve hallott akkor vagy később az eseményekről. Valósághű történeteihez nem szokott hozzátenni. Ezt az írást küldöm most a Vasárnap felhívására tisztelettel minden jó szándékú embernek, aki nem élteti, dicsőíti az erőszakot: 

Ifj. Talpas István, Ipolyvarbó”

(részletek) 

Az ünnepek utáni napokban ritkábbak voltak a lövések. Az oroszok támadást már nem indítottak. Mi azért csak a házunk mögött, a szomszéd kertjében épített bunkerben töltöttük az éjszakákat. Nappal már gyakrabban felmerészkedtünk, sőt néha-néha a mi udvarunkba is átmerészkedtem. December 29-én délután, még szürkület előtt az udvarunkban ácsorogtam, és amint a Hugyagi pást felé néztem, meglepődve láttam, hogy az Ipoly felett átívelő gyaloghídon át mintegy nyolc-tíz fős csoport jön az Ipoly innenső oldalára. Egymás után jöttek 3-4 méteres közökkel. Már 100-150 méterre eltávolodtak az Ipolytól, amikor a kaszárnya kertjében lévő állások valamelyikéből felugatott egy géppuska. Az oroszok szétrebbentek, mint a verebek, és eltűntek a közeli mélyedésben, ami az Ipoly egy régen kiszáradt és feltöltődő holtága volt. Egy azonban ott maradt a havon fekve.  

Elhallgatták a parancsot 

Amikor már teljes volt a sötétség, a kaszárnyában levő magyar katonák közül az egyik eljött hozzánk, és mondta, hogy ő lőtte őket. Izgatottan mondta, hogy visszavonulnak, de ő és egy barátja szeretnének lemaradni, kérte: adjunk nekik civil ruhát. Megígértük neki, majd elment. Egy óra múlva lihegve jött a barátjával, és mesélte, hogy amint vonultak ki a faluból, a temető alatti úton haladva lemaradt a sor végére, és eldobott egy kézigránátot. A detonáció nyomán keletkezett zűrzavarban megléptek. Az egyiknek én kerestem ócska holmikat, míg a barátját a szomszédunk öltöztette civilbe. Az éjszakát nálunk töltötték az istállóban.  

A második szomszédunkban, Lajtoséknál is be volt szállásolva egy kb. 15-20 fős csoport, élén egy szakaszvezetővel, akit nagyon gyűlöltek a katonák, sőt velünk, civilekkel is barátságtalan volt. A katonák szerint nyilas volt. A parancsnokuk, egy Pataki nevű őrmester az utcánk túlsó végén levő házban volt elszállásolva. A visszavonuló egységek ezt a csoportot hagyták utóvédnek, hogy majd csak a telefonon érkező parancs után vonuljanak vissza. A katonák az őrmesterrel egyetértésben az érkezett parancsot elhallgatták a szakaszvezető előtt, akit csak akkor ébresztettek a háziak, amikor az oroszok kezdték átfésülni az utcánkat.  

Sok volt köztük a részeg 

Apám minden reggel virradat előtt, este pedig sötétedéskor ment haza a jószágot megetetni. 30-án, miután megetette a jószágot, jött vissza a bunkerbe, és mondta, hogy csak úgy fütyülnek a golyók északi irányból. Később, amint a lövöldözés megszűnt, apám kiment a bunkerból, és a szomszédok udvarán a szomszéddal várták az oroszokat, akik közül kettő betért minden udvarba „Jeszt germán?” kiáltással. Lestem kifelé a bunkerból, s amint láttam, hogy a szomszéd udvarába is befordul kettő, kibújtam. Ahogy észrevettek, rám szóltak: „Hore ruky, igyi szuda!”. Amint hozzájuk értem, megmotoztak. Ezen elcsodálkoztam. Akkor arra gondoltam, hogy fegyvert keresnek nálam.  

A következő napokban, amikor a falubeliek beszélték, hogy kiktől szedték el a kar- és zsebóráikat (amiből akkor még kevés volt a faluban), akkor értettem meg, miért motoztak meg olyan tüzetesen. Miután végigfésülték az utcákat, rakétával adott jelre megindultak az orosz csapatok. Hugyagról és Őrhalomból az Ipoly befagyott jegén óriási, rendezetlen tömegben jöttek. Ellepték a falut, mint varjak a fákat.  

Mi, gyerekek mindig megnéztük és bíráltuk a községben tartózkodó katonák öltözékét, főleg azok eleganciáját. Ezeket látva nem tudtuk hová tenni őket. A történelmi regényekből olvasott hordákra emlékeztettek. Volt közöttük, aki a magyar hadsereg katonai blúzát viselte, volt, aki civil bőrkabátot, jött egy, akin gyönyörű, fehér zsinóros, búzavirágkék Attila volt. Később Józsi bácsi beszélte, aki parádés kocsis volt az uraságnál, hogy neki varratta az uraság, de nem engedték, hogy viselje addig, míg a háború tart.  

Anyám is hazamerészkedett, megfejte a tehenünket, a bejárati ajtó előtt szűrte köcsögökbe a kifejt tejet. Az oroszok elkapkodták, és egymás kezéből kiszedve a köcsögöket, kiitták a frissen fejt tejet. Sok volt köztük a részeg. Egy bőrkabátos magához intett, és azt kérdezte, hogy van-e német az iskolában (a kaszárnya épületére mutatott). Mondtam, illetve mutogattam neki, hogy nincs, amit nem akart elhinni. Azt magyarázta, hogy előző este onnan lőttek rá. Lövöldöztek a levegőbe, hosszú sorozatokat kiengedve. Félni kezdtem, szívesen elbújtam volna, de a kíváncsiság visszatartott, mindent látni akartam.  

„Muszáj elrútítani magam” 

Dél felé jött a hír, hogy Juhász Sándort meglőtték a Fábiék pincéjében. A nyitott ajtón lőtt be az orosz, és olyan szerencsétlenül találta el a lövedék, hogy rövid szenvedés után elvérzett. Aznap nem volt bátorságom, hogy hazulról elmenjek. Másnap (31-én) azonban délelőtt elindultam falunézésre. A Szabóék kastélya előtt az utcán egy csoport orosz állt, akik között nagy meglepetésemre nők is voltak. Nagyon furcsának találtam, mert előtte még nem láttam katonák között egyenruhás nőket.  

Utána meglátogattam nagyanyámékat. Ott igencsak ámulatba estem, amikor ángyikámat, nagybátyám feleségét megláttam rongyokba öltözve. Fejét rossz kendőbe bugyolálta, az arca szurtos és erősen trágyalé szagú volt. Muszáj elrútítani magam, mert nagyon éhesek a nőkre, erőszakoskodnak – mondta. Hogy a nőket megerőszakolják, azt akkor hallottam először, később annál gyakrabban. Évekkel később suttogták, hogy Kérben egy erőszakoskodó oroszt agyonütöttek, az udvaron levő trágyába ásták be, majd tavasszal vitték ki, és ásták el a földbe.  

Egy nap csaknem az összes orosz, akik a községben tartózkodtak, a legszükségesebb szolgálatot ellátók kivételével, Őrhalomba vonultak. Egy orosz látványos kivégzését hajtották végre, aki megerőszakolt egy lányt. Ha mindenkit kivégeztek volna, akik a frontvonalban nemi erőszakot követtek el, megritkultak volna a soraik.  

Újra csehek leszünk 

Egy alkalommal hazafelé menet betértem a szentmiklósi kastélyba. Lehangoló látvány volt, minden feldúlva, valamire való, értékes darab már nem volt. Az egyik szobában rengeteg könyv volt szétszórva a földön. Kerestem egy zsákot, majd a szanaszét heverő könyvekből válogatva megtöltöttem azt. A zsák könyvvel a hátamon hazamentem.  

Mint minden, ez az állapot is véget ért. Egyik nap az oroszok készülődni kezdtek, és másnap reggel, nyolc heti itt tartózkodás után elvonultak. Ezektől megtisztult a falu, sóhajtottak fel az emberek. A környékről még nem tűntek el teljesen. Össze-összeszedték a faluból az embereket, és hajtották különböző munkák végzésére.  

Amikor a töltésen a harcok idején ásott lövészárkokat takartuk be, egy szlovák egyenruhás finánc jött Őrhalom felől. Megállt beszélni az emberekkel, érdeklődött, hogy mi a helyzet Varbón. Szklabonyáról jött, ahol a szlovák határ húzódott. Visszajönnek Varbóra – újságolta –, visszaállítják az 1938 előtti határt. Ekkor már elhitték az emberek, de nem szívesen, amit már azelőtt is beszéltek, hogy újra „csehek” leszünk.  

A lecsavart fejű tyúk 

Tavasz felé volt már, amikor egy napon végeláthatatlan sorokban kozák csapat vonult keresztül a falun. Egy 8-10 fős csoport beállt az udvarunkba. Anyámra ráparancsoltak: készítsen ebédet! Anyám ijedten nézett ránk, mit készíthet ennyi embernek? Mint rendesen, most is feltalálta magát: a kamrában volt a levágott disznó (a nyolchetesek elvonulása után vágtuk le) besózva, abból készült el az ebéd, körülülték az asztalt, hozzáláttak. Ízlett nekik. Kimentem az udvarra. Egy közülük az udvaron a lenyergelt lovaikra ügyelt. Amikor kiértem, a fészer mögül jött elő. Kíváncsian mentem oda, mert az oda berakott kukoricakóró felől zörgést hallottam. Egy köteget megemelve láttam, amint egy kitekert nyakú tyúk a szárnyaival csapkodott, mellette volt a lecsavart feje. Én fogtam a tyúkot, bevittem a házba, ahol a kozákok ebédeltek. Dühödtem magyaráztam a parancsnokuknak, hogy míg anyám nekik főzött, az egyik emberük ezt művelte. Mutattam a lecsavart fejű tyúkot. A parancsnokuk haragot színlelt, és lekapta a tettest. Ebéd után elvonultak.  

Utánuk jött egy csoport két vagy három lovaskocsival, ezek bepakoltak az első házba. Suszterok voltak, akik elnyűtt lábbeliket és lószerszámokat javítottak. Voltak heten vagy nyolcan, szegény anyám bánatára. A megszálló kozákok lassan mind elvonultak a községből, de a mi suszterkozákjaink maradtak. Anyám sütötte (kellett hogy süsse) nekik, de természetesen nekünk is a kenyeret. Minden másnap vagy harmadnaponként egy kemence kenyérre volt szükség. Valahonnan kocsival hordták a lisztet, hogy honnan, nem tudtuk meg. A háborús években rég nem őröltek olyan fehér lisztet, mint amilyet ezek hoztak. Hófehér kenyeret sütött az anyám.

 

Továbbra is várjuk olvasóink második világháborúhoz kapcsolódó családi történeteit a [email protected] címre vagy szerkesztőségünk postacímére.  

Mi, gyermekek az orosz bevonulást követő első éjjelt még a bunkerben töltöttük. Apámat azon éjszakán több férfival együtt elhajtották, és Hugyagról lőszert hordattak velük az oroszok csak úgy gyalogosan, az Ipoly befagyott jegén át.  

Néhány otthon töltött, csendes nap után ismét megjelentek a toborzók. Apám első világháborús hátizsákjába összecsomagoltam néhány napra való élelmet: kenyeret, szalonnát, vajat, és egy pokrócot betéve útnak indultam. A falu főterén már nagy tömeg volt. Akkor láttam, hogy a magyar hadseregben szolgálatot teljesítők közül már mennyien itthon vannak, sokuk a harcok idején vagy már hetekkel előbb hazaszökött.  

Marton János (Gyurka) többször is megpróbált a sorból kioldalogni, míg a faluból kihajtottak, de az orosz szemmel tartotta, és mindig visszaterelte a sorba. Ez a Marton a húszas években családjával Amerikában volt, megszerezte az amerikai állampolgárságot is. Ebből kifolyólag a háborút átvészelte úgy, hogy nem vitték el katonának. Most egyre csak ezt emlegette, káromkodott szidott mindenkit, saját magát is: én marha – mondta –, kellett ez nekem, kellett nekem hazajönni Amerikából ezekhez, könyörgött a komám, ne menjetek haza, jobb itt, de én nem hallgattam rá.  

„Kellett nekem hazajönni Amerikából” Kapcsolódó cikkünk

Mindenkinek volt a második világháborúban családtagja, közeli vagy távolabbi rokona, ismerőse, aki valamilyen módon részese volt a senkit és semmit nem kímélő háborúnak és a következményeinek. Minden egyes személynek, családnak megvan a maga története, kinek tragikus, kinek szerencsés… a miénknek tragikus is, meg szerencsés is. Sedliakné György Ilona, Martos

Anyai nagyapám is katona volt a második világháborúban. Az ő történeteiből én is hallottam néha valamit, de többet, részletesebben a nagynéném beszélt el. A legnehezebb, legtragikusabb történeteket ő is a nagyanyjától, az én dédanyámtól hallotta. Ő volt az, aki szeretett meg akart is ezekről az eseményekről beszélni.
 

Prágában, majd Budapesten

Nagyapám az első Csehszlovák Köztársaság idején, 1928-ban volt katona Mladá Boleslavban. Mivel pontosan 180 centiméter magas volt, így elvitték Prágába a díszszázadba. 1928. október 28-án ott masírozott a republika megalakulásának tízéves évfordulója alkalmából tartott díszszemlén.

1938-ban kapott behívót a magyar hadseregbe, ahol a legocsmányabb szavakkal fogadták, felvidéki büdös kommunistáknak nevezték őket. (Örült Magyarország a visszatérő Felvidéknek, de talán kevésbé a visszatérő felvidékieknek).

Nagyapám nem volt a fronton, egy budapesti kórház főorvosának volt a tisztiszolgája. Amikor már közel voltak Budapesthez az oroszok, akik tehették, menekültek nyugat felé. A főorvos is felrakta családját egy vonatra, rábízta őket nagyapámra, kísérje őket Németországba. A háborúnak ebben a szakaszában a józanul gondolkodó emberek már tudták, hogy a németek elvesztették a háborút, hiszen ha az oroszok Sztálingrádtól eljöttek idáig, akkor már Berlinig is elmennek. 

 

Leugrott a vonatról

Tudta ezt nagyapám is, és egyáltalán nem volt kedve Németországba menni. Sokan menekültek, és a vasútvonal Hegyeshalom felé annyira terhelt volt, hogy ez a vonat Komáromon keresztül, Érsekújvár felé ment. Hosszú, sok kocsiból álló szerelvény volt, lassan haladt, és amikor az ógyallai vasútállomáson ment keresztül (ami a falunktól, Martostól csak tíz kilométer), nagyapám leugrott a vonatról, és az állomás túloldalán levő bozótosban rejtőzött el. Éjjel indult haza, az utakat elkerülve, szántáson, bozótosokon keresztül. 

Amikor hazaért, észrevette, hogy a házába a hídőrség van elszállásolva, ezért az istállóba osont be, befeküdt a jászol alá. Nagyanyám, aki akkor már a terhesség kilencedik hónapjában volt, nagyon megrémült, amikor reggel fejni ment a teheneket, és meglátta a nagyapámat.

 Hosszú ideig, több hétig volt az istállóban, rejtőzött a jászol alatt. Akkor mert csak előjönni, amikor felrobbantották a hidakat, és a németek elmentek a faluból. 

Saját sírját ásta

A németek után azonban megjelentek a nyilasok. Nagyapám ezt nem tudta, előjött, bement a házba, ahol a családdal vacsoráztak. Amikor meglátták a nagyapámat, mint katonaszökevényt letartóztatták, és elvitték a szinte biztos halálba. Nagyanyám nagyon megrémült, és a gyermek elfordult a hasában. 

Több katonaszökevénnyel együtt Ó-Gútánál éjjel ásatták velük a sírjukat. Odaállították a gödör elé, de a kivégzésre már nem került sor, mert az oroszok nem messze tőlük megjelentek. Amint ráeszméltek, hogy a nyilasok otthagyták őket, rögtön szétfutottak, és a Vág-Duna ártéri erdőjébe rejtőztek. 

Éjjel, sötétben, a fák között, nádasokon keresztül lopakodott a nagyapám hazafelé. A falu határában pedig egyszer csak meghallotta a kocsizörgést, amelyet olyan jól ismert. 

Füttyjelet adott, amelyre jött is a válasz. A szekérrel az apja igyekezett hazafelé. Dédapám az első világháború után több évig volt orosz fogságban, ott megtanult oroszul, nemcsak beszélni, de még írni is. Amikor a faluba bejöttek az oroszok, ő úgy beszélt velük, mint régi ismerősökkel. Azon az éjszakán is, amikor a fiával találkozott, valamelyik orosz tisztet vitte valahová kocsival, de már útban volt hazafelé.

 

Csecsemőt ment a fél lábú katonaorvos

A mi falunkban nem voltak különösebb harcok, de az oroszok, amikor bejöttek, géppuskával lövöldöztek. Nagyanyám az anyámmal, aki akkor tizennégy éves volt, a padlásra menekült. A golyók ott fütyültek felettük, nagyanyámat ekkor is érte alapos sokkhatás, amely természetesen a méhében lévő gyermekre is hatott. Az oroszok Martosra 1945. március 27-én, nagycsütörtökön érkeztek, és ekkor indult el nagyanyámnál is a szülés. A bábaasszony minden tőle telhetőt megtett, de nem tudott segíteni. Nagyanyám hosszan, több napig vajúdott, majd elvesztette az eszméletét. A családban felkészültek a legrosszabbra, és a tükröket a szokás szerint letakarták fekete kendőkkel. 

Az egyik gyomorbajos orosz tiszt szolgája, a Mísa járt hozzájuk tejért a tisztjének. Amikor meglátta a fekete kendőket a tükrökön, megértette: nagy a baj, valószínűleg dédapám el is mondta neki a szomorú helyzetet. 

A Mísa elment, és előkerítette az orvosukat. Amikor a fél lábú katonaorvos nagyanyámat meglátta, nem tétovázott, felvágta nagyanyámat (így mondták: „alulról”), és kihúzta a már fuldokló, kékülő magzatot. A lábánál fogva rázta, a hátát ütögette, és még a szájába is fújt, amikor végre a csecsemő életjelet mutatott, akkor adta oda a bábának: most már fürdetheti! Nagyanyámra keresztet vetett, és otthagyta. Hát így született meg 1945. április 8-án a nagynéném.

Szöktetés a diákszállóból

Nagyanyám nem halt meg. Magához tért, sokáig nyomta az ágyat, hosszú ideig nem tudott dolgozni. A bábaasszony adott neki tanácsot, hogyan készítsen ágyékkötőt, amivel úgy-ahogy segíthet magának.

Amikor a háború befejeztével egy kicsit rendeződött a helyzet, nagyanyám az anyámmal elment Pozsonyba. Anyám a bábaképzőbe, nagyanyám a kórházba ment. A Szent Erzsébet Kórházban dolgozott egy Makay nevű doktor, aki sebész lehetett, foglalkozott plasztikával is, ezért ment hozzá nagyanyám. Anyám pedig a bábaképző diákszállásán lakott. Az oroszok egyik este bezáratták a lányokat, mert másnap el akarták vinni őket Oroszországba, málenkij robotra. Mivel ez kitudódott, az éjszaka folyamán sikerült a leányokat kimenekíteni egy ablakon keresztül. Anyám a Pozsonyban lakó nagybácsihoz menekült.

Reggel, amikor az oroszok nem találták a lányokat, a főorvost, Makay doktort elvitték kivégezni. Anyám megmenekült a málenkij robottól, nagyanyámnak pedig elmaradt a műtétje.

„Erről előttünk soha nem beszélt”

Sok víz folyt le itt a Zsitva és a Nyitra folyókon, eltelt vagy 13-14 év, amikor nagyanyám valahogyan megtudta, hogy a Makay doktort mégsem lőtték agyon az oroszok, hanem Léván praktizál. Elment hozzá, hosszú ideig volt ott kórházban. Hogy mennyire sikerült őt ennyi év után rendbe tenni, nem tudom, nem tudtuk. Erről előttünk soha nem beszélt, meg arról sem, mikor és hogyan akarták anyámat „ellopni”. Erről is csak annyit hallottam gyerekkoromban, hogy a pozsonyi Pali bácsiék mentették meg anyámat. 

A sors fintora, hogy még ennek is lett pozitívuma. A nagynéném ugyanis azért mehetett középiskolába, mert nagyanyám nem volt otthon. Ő biztosan nem engedte volna a történtek miatt továbbtanulni. Nagyapám azonban nagyon haladó szellemű, okos ember volt, és nem hagyta, hogy a múlt eseményei a jövőt is lerombolják.

Az ilyen történetek nem gyerekfüleknek valók, de később sem mondta el ezt a nagyanyám nekünk, amikor már felnőttek voltunk. 

A nagyanyám tragédiája az volt, hogy majdnem belehalt a szülésbe, és fiatalon olyan sérüléseket szenvedett, amikről élete végéig sem tudott beszélni. Anyámból nem lett bábaasszony, és más iskolába sem mehetett.

A nagyapámnak szerencséje volt, nem lőtték bele egy saját kezűleg ásott gödörbe a nyilasok, a nagynéném megszületett, és végül pedagógus lett. Amikor kisgyerekként néha megkérdezték tőle, hogy kik hozták, ez volt a válasza: 

„A juszkik!” 

Kapcsolódó cikkünk

Mindenkinek volt a második világháborúban családtagja, közeli vagy távolabbi rokona, ismerőse, aki valamilyen módon részese volt a senkit és semmit nem kímélő háborúnak és a következményeinek. Minden egyes személynek, családnak megvan a maga története, kinek tragikus, kinek szerencsés… a miénknek tragikus is, meg szerencsés is. Sedliakné György Ilona, Martos

Anyai nagyapám is katona volt a második világháborúban. Az ő történeteiből én is hallottam néha valamit, de többet, részletesebben a nagynéném beszélt el. A legnehezebb, legtragikusabb történeteket ő is a nagyanyjától, az én dédanyámtól hallotta. Ő volt az, aki szeretett meg akart is ezekről az eseményekről beszélni.
 

Prágában, majd Budapesten

Nagyapám az első Csehszlovák Köztársaság idején, 1928-ban volt katona Mladá Boleslavban. Mivel pontosan 180 centiméter magas volt, így elvitték Prágába a díszszázadba. 1928. október 28-án ott masírozott a republika megalakulásának tízéves évfordulója alkalmából tartott díszszemlén.

1938-ban kapott behívót a magyar hadseregbe, ahol a legocsmányabb szavakkal fogadták, felvidéki büdös kommunistáknak nevezték őket. (Örült Magyarország a visszatérő Felvidéknek, de talán kevésbé a visszatérő felvidékieknek).

Nagyapám nem volt a fronton, egy budapesti kórház főorvosának volt a tisztiszolgája. Amikor már közel voltak Budapesthez az oroszok, akik tehették, menekültek nyugat felé. A főorvos is felrakta családját egy vonatra, rábízta őket nagyapámra, kísérje őket Németországba. A háborúnak ebben a szakaszában a józanul gondolkodó emberek már tudták, hogy a németek elvesztették a háborút, hiszen ha az oroszok Sztálingrádtól eljöttek idáig, akkor már Berlinig is elmennek. 

 

Leugrott a vonatról

Tudta ezt nagyapám is, és egyáltalán nem volt kedve Németországba menni. Sokan menekültek, és a vasútvonal Hegyeshalom felé annyira terhelt volt, hogy ez a vonat Komáromon keresztül, Érsekújvár felé ment. Hosszú, sok kocsiból álló szerelvény volt, lassan haladt, és amikor az ógyallai vasútállomáson ment keresztül (ami a falunktól, Martostól csak tíz kilométer), nagyapám leugrott a vonatról, és az állomás túloldalán levő bozótosban rejtőzött el. Éjjel indult haza, az utakat elkerülve, szántáson, bozótosokon keresztül. 

Amikor hazaért, észrevette, hogy a házába a hídőrség van elszállásolva, ezért az istállóba osont be, befeküdt a jászol alá. Nagyanyám, aki akkor már a terhesség kilencedik hónapjában volt, nagyon megrémült, amikor reggel fejni ment a teheneket, és meglátta a nagyapámat.

 Hosszú ideig, több hétig volt az istállóban, rejtőzött a jászol alatt. Akkor mert csak előjönni, amikor felrobbantották a hidakat, és a németek elmentek a faluból. 

Saját sírját ásta

A németek után azonban megjelentek a nyilasok. Nagyapám ezt nem tudta, előjött, bement a házba, ahol a családdal vacsoráztak. Amikor meglátták a nagyapámat, mint katonaszökevényt letartóztatták, és elvitték a szinte biztos halálba. Nagyanyám nagyon megrémült, és a gyermek elfordult a hasában. 

Több katonaszökevénnyel együtt Ó-Gútánál éjjel ásatták velük a sírjukat. Odaállították a gödör elé, de a kivégzésre már nem került sor, mert az oroszok nem messze tőlük megjelentek. Amint ráeszméltek, hogy a nyilasok otthagyták őket, rögtön szétfutottak, és a Vág-Duna ártéri erdőjébe rejtőztek. 

Éjjel, sötétben, a fák között, nádasokon keresztül lopakodott a nagyapám hazafelé. A falu határában pedig egyszer csak meghallotta a kocsizörgést, amelyet olyan jól ismert. 

Füttyjelet adott, amelyre jött is a válasz. A szekérrel az apja igyekezett hazafelé. Dédapám az első világháború után több évig volt orosz fogságban, ott megtanult oroszul, nemcsak beszélni, de még írni is. Amikor a faluba bejöttek az oroszok, ő úgy beszélt velük, mint régi ismerősökkel. Azon az éjszakán is, amikor a fiával találkozott, valamelyik orosz tisztet vitte valahová kocsival, de már útban volt hazafelé.

 

Csecsemőt ment a fél lábú katonaorvos

A mi falunkban nem voltak különösebb harcok, de az oroszok, amikor bejöttek, géppuskával lövöldöztek. Nagyanyám az anyámmal, aki akkor tizennégy éves volt, a padlásra menekült. A golyók ott fütyültek felettük, nagyanyámat ekkor is érte alapos sokkhatás, amely természetesen a méhében lévő gyermekre is hatott. Az oroszok Martosra 1945. március 27-én, nagycsütörtökön érkeztek, és ekkor indult el nagyanyámnál is a szülés. A bábaasszony minden tőle telhetőt megtett, de nem tudott segíteni. Nagyanyám hosszan, több napig vajúdott, majd elvesztette az eszméletét. A családban felkészültek a legrosszabbra, és a tükröket a szokás szerint letakarták fekete kendőkkel. 

Az egyik gyomorbajos orosz tiszt szolgája, a Mísa járt hozzájuk tejért a tisztjének. Amikor meglátta a fekete kendőket a tükrökön, megértette: nagy a baj, valószínűleg dédapám el is mondta neki a szomorú helyzetet. 

A Mísa elment, és előkerítette az orvosukat. Amikor a fél lábú katonaorvos nagyanyámat meglátta, nem tétovázott, felvágta nagyanyámat (így mondták: „alulról”), és kihúzta a már fuldokló, kékülő magzatot. A lábánál fogva rázta, a hátát ütögette, és még a szájába is fújt, amikor végre a csecsemő életjelet mutatott, akkor adta oda a bábának: most már fürdetheti! Nagyanyámra keresztet vetett, és otthagyta. Hát így született meg 1945. április 8-án a nagynéném.

Szöktetés a diákszállóból

Nagyanyám nem halt meg. Magához tért, sokáig nyomta az ágyat, hosszú ideig nem tudott dolgozni. A bábaasszony adott neki tanácsot, hogyan készítsen ágyékkötőt, amivel úgy-ahogy segíthet magának.

Amikor a háború befejeztével egy kicsit rendeződött a helyzet, nagyanyám az anyámmal elment Pozsonyba. Anyám a bábaképzőbe, nagyanyám a kórházba ment. A Szent Erzsébet Kórházban dolgozott egy Makay nevű doktor, aki sebész lehetett, foglalkozott plasztikával is, ezért ment hozzá nagyanyám. Anyám pedig a bábaképző diákszállásán lakott. Az oroszok egyik este bezáratták a lányokat, mert másnap el akarták vinni őket Oroszországba, málenkij robotra. Mivel ez kitudódott, az éjszaka folyamán sikerült a leányokat kimenekíteni egy ablakon keresztül. Anyám a Pozsonyban lakó nagybácsihoz menekült.

Reggel, amikor az oroszok nem találták a lányokat, a főorvost, Makay doktort elvitték kivégezni. Anyám megmenekült a málenkij robottól, nagyanyámnak pedig elmaradt a műtétje.

„Erről előttünk soha nem beszélt”

Sok víz folyt le itt a Zsitva és a Nyitra folyókon, eltelt vagy 13-14 év, amikor nagyanyám valahogyan megtudta, hogy a Makay doktort mégsem lőtték agyon az oroszok, hanem Léván praktizál. Elment hozzá, hosszú ideig volt ott kórházban. Hogy mennyire sikerült őt ennyi év után rendbe tenni, nem tudom, nem tudtuk. Erről előttünk soha nem beszélt, meg arról sem, mikor és hogyan akarták anyámat „ellopni”. Erről is csak annyit hallottam gyerekkoromban, hogy a pozsonyi Pali bácsiék mentették meg anyámat. 

A sors fintora, hogy még ennek is lett pozitívuma. A nagynéném ugyanis azért mehetett középiskolába, mert nagyanyám nem volt otthon. Ő biztosan nem engedte volna a történtek miatt továbbtanulni. Nagyapám azonban nagyon haladó szellemű, okos ember volt, és nem hagyta, hogy a múlt eseményei a jövőt is lerombolják.

Az ilyen történetek nem gyerekfüleknek valók, de később sem mondta el ezt a nagyanyám nekünk, amikor már felnőttek voltunk. 

A nagyanyám tragédiája az volt, hogy majdnem belehalt a szülésbe, és fiatalon olyan sérüléseket szenvedett, amikről élete végéig sem tudott beszélni. Anyámból nem lett bábaasszony, és más iskolába sem mehetett.

A nagyapámnak szerencséje volt, nem lőtték bele egy saját kezűleg ásott gödörbe a nyilasok, a nagynéném megszületett, és végül pedagógus lett. Amikor kisgyerekként néha megkérdezték tőle, hogy kik hozták, ez volt a válasza: 

„A juszkik!” 

Kapcsolódó cikkünk

Tisztelt Szerkesztőség! 
A történészek pontosan ismerik és rekonstruálják a második világháború eseményeit, én viszont csak néhány momentumot tudok megosztani önökkel egy becsületes, egyszerű ember életéből (vagy talán egy egész nemzedékéből is). Ahogy írásomból kiderül, én a történetben szereplő magyar katona unokája vagyok (immár hatvankét éves). Köszönöm, ha soraimat közzéteszik.

Petrezsélné Cservócs Judit 

Szeretett nagyapám, Cservócs Sándor 1904. szeptember 10-én született Ipolynyéken. Egyszerű cseléd volt, majd kocsis, 1930-ban pedig gépkocsivezető lett. Akkor a falubeli Hirschfeld uraságnál szolgált, a harmincas évek közepétől pedig Haydineknál.

1942-ben vonult be, amikor megalakult a 2. magyar hadsereg. Miskolcra hívták be a gépkocsizókhoz. Itt látogatta meg őt nagymamám, aki azelőtt a falu határát sem igen hagyta el.

Szót emelt a zsidókért

Hathetes kiképzés után indultak az orosz frontra. Nagyapám a Don-kanyarban teljesített szolgálatot, mint sokan mások. Mivel gépkocsivezető volt, 1942 novemberében mentőautót vezetett, már a doni áttörés előtt sebesülteket szállított a hátországba. Az ottani harcok után pedig vitézségéért menlevelet kapott, mely szerint megtette a magáét, és többet nem kell bevonulnia.

Amikor Ipolynyékről a zsidókat gettóba vitték, köztük voltak nagyapám régi munkaadói is, Hirschfeldék. Nagyapám fogta a menlevelét meg a kitüntetéseit, és bement az ipolysági városparancsnokságra, hogy szót emeljen értük. A nyilas parancsnok azt mondta neki: 

– Sokba fog ez magának kerülni, vitéz úr!

Ezután nem sokkal megbízhatatlannak nyilvánították őt, emiatt pedig szintén nem volt behívható.

Amikor azonban fogyott a harcra fogható katona, a falunkból újra tíz főt kellett küldeni a frontra. Nagyapámnak egy gyereke volt, így ismét besorozták. Ezúttal SAS-behívót kapott (a rövidítés jelentése: Sürgős Azonnal Siess). Mivel ez azonnali indulást jelentett, nagyapám még apukámtól sem tudott elbúcsúzni, mert iskolában volt, Ipolyságon. 

Úgy tudom, a gépkocsikat kellett a hátországba mentenie az oroszok elől, kevés sofőr volt még akkor, szükség volt rá.

Volt egy időszak, amikor Bagi Jani (nagyapám csak így emlegette) tiszti szolgája és sofőrje volt. Parancsnoka nem jött haza a háborúból.

1943 márciusában még harcolt a 3. harkovi csatában, amely után a 2. magyar hadsereg maradékát hazarendelték.

Pestről gyalog Ipolynyékre

Mielőtt 1944 végén bezárult volna az ostromgyűrű Budapest körül, nagyapám már Pesten volt. Szerzett magának civil ruhát, de az oroszok elfogták, és Újpestre vitték, ahol minden iratát elégette, csak a leszerelőlevelét hagyta meg, mely szerint megbízhatatlan. Az orosz őrnagynak ezt mutatta be, és csehül egyezkedett vele. Szerencséjére az útnak engedte. 

Gyalog jött haza Dejtáron át, megállt Hulya Pista kántortanítónál, aki falubelije volt. Épp disznóölés zajlott, marasztalták éjszakára. Másnap megérkezett a gazda testvére Ipolynyékről, Hulya Jani, tőle tudta meg nagyapa, hogy a családjával otthon minden rendben van.

Cservócs Sándor tehát 1945. január 25-én érkezett haza a háborúból, Pálforduló napján. Apukám épp kint volt az udvaron, vele találkozott elsőként. 

Miközben a németek fokozatosan vonultak vissza, a nagyszüleim házában 1944 végén még német katonák laktak, akikkel apukám szokott beszélgetni, ugyanis tudott németül. Térképen mutogatta, hogy mikor hol tartott a front, kérdezte, hol lesznek jövőre, mutatta Berlint. A fiatal német katona ráfogta a fegyverét, hogy mit képzel.

Édes jó apusom!

Én hála Istennek nem sokáig voltam beteg, már régen jobban vagyok de már azóta írtam magának négy levelet és a hadapród úrnak is írtam. Most írtunk egy német dolgozatot még nem javítottunk és két egyes rajzom volt. Az autóbusz nem jár csak az ipolysági és elvisznek egész odáig ingyen. A jövő hónapba már biciglin fogok járni. Más semmi különös újság nincs. 

Édes jó apusom sokszor ölelem és csókolom

Sanyi.

Katonák laktak náluk

1944. december 27-én orosz kézre került a falu. A házukban egy ideig orosz katonák laktak, akik a Garamtól jöttek ide vissza harckocsikkal. A tankok a mostani Herbex üzem udvarában voltak leásva, mindnek külön kijárata volt az útra. 

Az egyik katonának az Ipoly túloldalán fekvő Dejtárról volt szeretője, harckocsival hozta ide. Ez a nő később is tartotta a kapcsolatot nagymamáékkal. A harckocsizók után lövészek laktak náluk, majd egy ukrán mérnök, aki a tönkrement hidak javítását irányította. (Az ehhez szükséges faanyagot Nyéken, a parkettagyárban gyártották.) Amikor továbbvonultak, a szécsénykei kereszteződéstől gyalog jött vissza elköszönni a nagyszüleimtől.

A háborúról nekem nagyapa nem szívesen beszélt. A fentieket a testvérem, Cservócs Sándor segített rekonstruálni, és apukám visszaemlékezéseit is felhasználtam hozzá.

Továbbra is várjuk olvasóink második világháborúhoz kapcsolódó családi történeteit a [email protected] címre vagy szerkesztőségünk postacímére.

Összeállította: VI

Kapcsolódó cikkünk

Rácz Jenő Nagymegyerről származik, és idén novemberben lesz kilencvenhat éves. Még tizenhat sem volt, amikor leventeként Magyarországon orosz hadifogságba esett. Ott sem hagyta el a szerencséje, orosz menlevéllel, épségben jött haza. Azt mondja, azért adatott neki ilyen hosszú élet meglehetős egészségben és tiszta elmével, mert fiatalon megdolgozott érte.

A korát meghazudtolóan délceg úriember dunaszerdahelyi lakásában fogad minket, a feleségével negyvenöt éve költöztek ide. Sajnos régi képeket, okmányokat már nem tud mutatni nekünk, azokat mind a Csallóközi Múzeumnak ajándékozta, pedig megnéznénk, milyen volt leventeként.

Leventeként orosz fogságban

Mint mondja, munkáscsaládból származik, hét gyerek közül a hatodikként született. „Tízéves koromban már napszámos munkába jártam, marokszedőnek, részaratónak. A paptól kellett engedélyt kérni, hogy dolgozhassak, akkor az volt a szabály. 1944 szeptemberében kidobolták, hogy az 1924 és 1928 között születettek jelentkezzenek leventének, 1945 februárjában pedig mindenkit összeszedtek, még a felmentetteket is. Magyarországra vittek, ahol a lebombázott utakat kellett foltoznunk. De se szerszámot, se ruhát nem adtak. Bécsújhely közelében utolértek a ruszkik, lehettünk ott vagy tizenöten. A helyi lakosság elmenekült, de a lakások nyitva maradtak, a szekrényekben bújtunk el. 

Édesapám, aki megjárta az első világháborút, még otthon mindenféle nyelven megtanította nekem, hogyan kell mondani, hogy kezeket fel, és hogy ha megadjuk magunkat egy fehér rongyot lengessünk.

 Bartal Jancsi barátommal egy fakanálra tűztünk egy konyharuhát. A legfiatalabb voltam a csapatból, mégis az én nevemre írták ki a többiek menlevelét is. De nem mentünk vele semmire, mert hazafelé Sopronkőhidánál fogságba estünk. Székesfehérvárig gyalog tereltek az oroszok, a szabadban aludtunk, pedig még csak tavaszodott. Édesapám arra is megtanított, hogy ha a földre kell lefeküdnöm, mindig tépjek magam alá gyomot. Látta ezt az egyik magyar tiszt, és megkért, hogy tépjek neki is. Megtettem, és ez volt a szerencsém, mert már Székesfehérváron, a reptéri laktanyában odajött hozzám, hogy mihez értek. Mondtam, hogy nyolc elemit végeztem, mezőgazdasági munkás voltam, és otthon borotválni szoktam. Ezen kapva kapott, hogy az oroszok épp borbélyt keresnek. Nem mondom, féltem egy kicsit, de mentem vele. Akkor hallottam először, hogy oroszul a borbély parikmakszer.

Amikor a borotvát fentem a szíjon, már látták, hogy értek hozzá, nagyokat bólogattak. Bepamacsoltam a tavarist, elkezdtem borotválni, de egy másik végig a géppisztolyt szegezte rám, nehogy levágjam a fülét.

 Onnantól kezdve külön szobám volt, és azt a kosztot kaptam, amit a ruszki tisztek. Három hónapig borotváltam a ruszkikat, a mozgásom is szabadabb volt, így tudtam egy cédulán üzenni haza, küldjenek igazolást, hogy sem én, sem senki a családból nem volt a nyilaskeresztes párt tagja.”

Papíron vörös katona

Amikor megjött az igazolás, az oroszok adtak egy azbukával írt menlevelet Rácz Jenőnek, hogy ezzel mehet haza, de az első vasútállomáson bélyegeztesse le. Fogalma sem volt, mi van a levélben, ez csak otthon, Nagymegyeren derült ki, miután nem győzött csodálkozni azon, hogy minden szovjet tiszt szalutál neki.

„Székesfehérvárról Kelenföldre tehervagonok tetején utaztunk. Amikor Kelenföldön mutattam a levelet a jegyárusító hölgynek, hogy bélyegezze le, azt mondta, ő nem tudja ezt a hottentotta szöveget elolvasni, akármire nem tehet pecsétet. Ott állt egy orosz tiszt, megmutattam neki. Azonnal vigyázzba vágta magát, szalutált, kezet adott, benyúlt a jegyszedő ablakán, kivette a pecsétet, először a levelemre nyomta, másodszor meg a hölgy homlokára, aki úgy megijedt, hogy felháborodni sem mert. Fogalmam sem volt, mire fel ez a nagy tisztelet, de örültem, hogy mehetek tovább. Komáromba pontonhídon jöttem át, a szlovák katonák elkezdtek kötekedni, hogy nem lehettem hadifogoly, mert Csehszlovákiának nincsenek hadifoglyai. Mindent elszedtek tőlem, még a nyakamban lévő pokrócot is. Szerencsére ott is volt egy orosz tiszt, annak is megmutattam a menlevelem, hát az is vigyázzba vágta magát, szalutált, és ráparancsolt a szlovákokra, hogy mindent, amit elvettek tőlem, adjanak vissza.

 Csak otthon, Nagymegyeren tudtam meg, mi volt a levélben.

Egy Beke Lajos nevű helyi lakos az első világháborúból ruszki bárisnyát hozott haza, jól tudott oroszul, ő nézte meg, és mondta, hogy az áll benne: vörös katona voltam. Bementünk a megyeri szovjet parancsnokságra, ott is mind szalutáltak, de több hasznát nem is vettem a levélnek, mert a bátyám egy üveg pálinkáért odaadta valakinek. Én nem is írtam sehová, semmilyen életrajzba azt, hogy orosz fogságban voltam, de azt mindenhol feltüntettem, hogy magyar nemzetiségű vagyok. A szüleim sem reszlovakizáltak, pedig hajszálon múlt, hogy nem telepítették ki őket” – meséli Rácz Jenő.

Negyven évig öltönyben, nyakkendőben

A háború után Rácz Jenő még a csehszlovák hadseregben is teljesítette a kötelező katonai szolgálatot. 1950-ben, 22 évesen rukkolt be, a nyugat-csehországi Chebben szolgált, és mivel akkoriban nemigen jártak haza szabadságra a katonák, szabadidejében olvasott. 

Így aztán megtanult csehül, ami később tökéletes ajánlólevél volt az elhelyezkedéshez.

„Traktoristaként rukkoltam be, és amikor szabadultam, járási mechanizátornak neveztek ki. A traktorosbrigádokkal tartottam a kapcsolatot, a nemesócsai traktorállomáson ellenőriztem a gépek állapotát. Egy nap jött utánam a járási párttitkár, hogy én leszek a járási földműves újság főszerkesztője, elvállaltam. Aztán a szövetkezeti munkák új módszereit oktató, hároméves iskolát kellett megszerveztem, és 26 évesen már a helyi nemzeti bizottság elnöke voltam, a legfiatalabb az összes járási elnök közül, mert Nagymegyer akkor járási székhely volt. Később a járási építkezési vállalat igazgatójának neveztek ki, de az utolsó megbízatást egy állami vállalat posztjára visszaadtam, mert egy háromgyerekes családapát túrtam volna ki. Automatikusan vissza kellett adnom a pártigazolványt is, így megszűntem nomenklatúr káder lenni, amit nem nagyon bántam. Nem vesztem el, utána harminchárom évig vezettem a megyeri bútorüzletet. Amikor átvettem, 210 ezer korona volt a havi forgalom, amikor nyugdíjba mentem, már 1 millió 600 ezer. 

A rendszerváltás előtt mentem nyugdíjba, de nem sajnáltam, hogy vége lett annak a világnak. Negyven évig öltönyben, nyakkendőben dolgozhattam, ezzel kárpótolt a sors a nehéz fiatalságomért. 

Ez az új világ nem mindenben jobb, mint ami volt, talán sokkal nehezebb is, de szabadabb. Hogy meddig, azt nem tudom, mert az ember csak olyan, hogy amikor túl jól megy a sora, a vesztét keresi” – teszi hozzá mosolyogva Rácz Jenő.

Kapcsolódó cikkünk

Apai nagyapám – Kőrös Lajos – aki után a keresztnevemet kaptam, 1903-ban született Vágfarkasdon. A második világháborúból sajnos nem tért haza. Édesapám, Kőrös Ambróz 1939-ben született, és nem is igazán emlékezett az édesapjára, hiszen még kisgyerek volt, amikor nagyapa bevonult. Az ő elbeszéléséből tudjuk, hogy nagyapa haláláról a család sem a háború alatt, sem utána semmilyen hivatalos értesítést nem kapott.

Nagyon hosszú ideig csak eltűntként tartották számon. Ez pedig abban az időben elég nagy problémát jelentett, mivel hivatalos halotti levél nélkül sem nagyanyám az özvegyi, sem édesapám az árvasági nyugdíjra nem volt jogosult.

Valaki látta… vagy mégsem

Szó szerint évekig a semmiből éltek, hiszen a háború utáni évek amúgy is nagyon kemények voltak. Aztán az egyik ismerősük, aki jó pár évvel a háború vége után tért vissza a hadifogságból, „megkönyörült” rajtuk, és úgy nyilatkozott, hogy „ő bizony látta”, amint nagyapám a fronton elesett.

„Mondtam neki, hogy Lajos, ne arra menj, mégis arra ment… hát lelőtték” 

– idézte őt édesapám sokszor, amikor a nagyapámra terelődött a szó. Hála ennek a „becsületbeli nyilatkozatnak”, végül megítélték nekik a nyugdíjakat. Édesapám viszont sosem tudott belenyugodni ebbe, nagyapa sorsa mindig is egy lezáratlan történet maradt számára.

Szerettem volna neki valahogy segíteni, de abban az időben nem volt még sem internet, sem nyilvánosan hozzáférhető katonai adatbázisok, ahol az emberek kutakodhattak volna az eltűnt hozzátartozóik után.

Történt egy kisebb csoda

Nagyanyám nagyon fiatalon, ötvenhárom évesen meghalt, így édesapám teljesen egyedül maradt. Sajnos ő sincs már köztünk több mint tizenöt éve. Valószínűleg lassan az egész történet feledésbe merült volna, de…

Történt egy kisebb csoda. Az unokaöcsém, Makács Bálint, aki imádja a történelmet, és jelenleg a komáromi Selye János Egyetem angol–történelem szakán tanul, már kisgyermekkorában is tágra nyílt szemekkel hallgatta az ilyen és ehhez hasonló háborús történeteket. Pár évvel ezelőtt megtudta, hogy az oroszok újabb második világháborús adatbázisokat tettek hozzáférhetővé. Bálint elhatározta, hogy ő bizony utánajár, van-e valami információ a vágfarkasdi Kőrös Lajosról, aki eltűnt a háborúban.

A szovjetek által készített adatbázisokkal az volt a baj, hogy annak idején az „illetékes orosz elvtársak” egy szót sem tudtak magyarul, és az elhunytak vagy a hadifoglyok listába vételénél fonetikusan (írd, ahogy hallod) írták le a neveket. Valóban nagyon nehéz volt így azonosítani a „megnyomorított” neveket, születési helyet, lakhelyet stb. Ezért is történhetett meg például, hogy nagyapa neve a szovjet adatbázisban Kőrös helyett „Keres” alakban került bejegyzésre, Vágfarkasd „Vafarkazs” lett, Vágsellye pedig „Vagsae”. 

De a legfontosabb, hogy Bálint unokaöcsém megtalálta nagyapát!

Megvan a sírja is

A Magyar Nemzeti Levéltár Szovjet táborok magyar foglyai nevű internetes adatbázisában található, 912325-ös azonosító számú dokumentum szerint az 1903-as születésű honvéd, Kőrös Lajos 1944. 10. 19-én fogságba esett, és sajnos a hadifogolytáborban 1944. 12. 18-án elhunyt.

Rákeresve nagyapám nevére, a mellékletek közt találtunk egy fényképet is, amelyen talán a nagyapa is szerepel. 

A faluban (édesapámat is beleértve) már senki sem él, aki ismerhette volna nagyapát, és aki ezt nekünk meg tudná erősíteni, de ha összehasonlítom édesapám gyerekkori képével, a hasonlóság alapján a nyíllal jelölt személy lehet a nagyapa.

A hadifogolytábor egy Vlagyimir nevű kisvárosban volt, amely tőlünk kb. 2200 km-re, Moszkvától pedig 200 km-re keletre található. Az említett város Gusz-Hrusztalnij nevű részében alakították ki a magyar hadifoglyok temetőjét. 

Ami viszont még érdekesebb, hogy az internetnek köszönhetően nemcsak a hadifogoly-temetőt találtuk meg, de benne, szinte hihetetlen módon, megtaláltuk a nagyapa sírját is.

Nyitva hagyott könyv

Mit mondjak, abban a pillanatban bizony sírtam. És tudom, hogy édesapám is zokogott volna, ha ezt láthatta volna.  Nagy megnyugvást jelentett volna számára, hogy azt az egész életében nyitva hagyott könyvet végre becsukhatta volna.

Amikor az apám sírjánál vagyok, minden egyes alkalommal elsuttogom neki, hogy megvan ám a papa, és most neki is gyújtunk egy gyertyát. 

Bálint unokaöcsémmel megfogadtuk, hogy ha egyszer véget ér majd ez a háborús mizéria odaát, biztosan elmegyünk a nagyapa sírjához, és édesapám helyett is lerójuk személyesen a kegyeletünket – nem csak a nagypapa sírjánál, hanem az összes, háborúban elhunyt és ott eltemetett magyar katona emlékére.

Isten nyugosztalja őket!

 

Összeállította: VI

Továbbra is várjuk olvasóink második világháborúhoz kapcsolódó családi történeteit a [email protected] címre vagy szerkesztőségünk postacímére.

Kapcsolódó cikkünk

„Minden héten vásárolom a Vasárnapot, amit nagy szeretettel olvasok. Nemrég vettem észre a felhívást, hogy várják az olvasók családi történeteit a második világháborúról. Nekem is van egy megható történetem, amelyet szívesen megosztok az olvasókkal.”

Édesapánkat Nagy Ferencnek hívták, 1907-ben született. 1939-ben a szüleim már házasok voltak, elsőszülött fiuk, Ferenc még pici baba volt, és a második gyermeküket várták. Abban az évben kapta meg édesapám a szikratelegramot, hogy 24 órán belül meg kell jelennie azon a helyen, ahol gyülekeztek a behívóval rendelkező férfiak. Az elválás nagyon fájdalmas volt a család számára. 

Frontról a munkatáborba

Miután jelentkezett, elküldték őt a frontra a többi katonatársával együtt. A mellékelt képek a fronton készültek róluk. Édesapám a fronton hadifogságba került. Az oroszok vagonokban hurcolták el őket. Sokat utaztak, mígnem Finnországban, egy munkatáborban kötöttek ki. Minden nap dolgozniuk kellett a nagy hidegben, néha olyan éhesek voltak, hogy a földből a fagyos krumplit és a fagyos répát ették. 

Nyolc év után édesapám a fogságban megbetegedett. A 190 centi magas, erős férfiból egy 48 kilós, beteg ember lett, akinek az összes foga kihullott. Az alultápláltság és kemény munka következtében tífuszt kapott.

 Egy nap a katonatiszt kivitte őket a hidegbe azokkal a katonatársaival, akik ugyancsak tífuszban szenvedtek, hogy agyonlövi őket. Sorba állította mindannyiukat, és egyesével elkezdte lelőni a rabokat. Édesapám volt az utolsó a sorban, mikor a tiszt megkegyelmezett neki azzal az indokkal, hogy: ,,Menj, úgyis meghalsz!”. Így engedte el őt egy idegen világban, országban, amelyet nem ismert. 

A szénné sütött kenyér

Legyengülve, betegen elindult a havas, hideg erdőn, mezőn keresztül, és csak gyalogolt, gyalogolt, azt sem tudta, merre. Nem emlékezett, hogy hány napig, talán hetekig ment, mígnem egy távoli tanyán meglátott egy házikót, ott kért menedéket és segítséget. 

Az ottani gazdasszony mentette meg az életét azzal, hogy a kenyeret szénné sütötte, és azt etette meg édesapámmal, így gyógyította ki őt a tífuszból. 

Miután megerősödött, újra elindult, hogy valamilyen módon megpróbáljon hazajutni. Nem adta fel, és gyalog ment a hideg, fagyos utakon, hegyeken, völgyeken. Nagyon erős akarat volt benne, mert látni akarta még a családját, a kisfiát és a másodszülött gyermekét, akiről még azt sem tudta, hogy lány vagy fiú. 

A családjához és a gyermekeihez fűződő emlékei adtak neki erőt, hogy mindezt túlélje.

 Útközben eladta a kézi festéssel készült borotváját és a karikagyűrűjét, hogy lóháton, lovaskocsival eljuthasson valamelyik ország határáig. Szlovákia határához érve vonattal indult el Pozsonyig, majd onnan megint vonattal az alistai vasútállomásig. 

Nem ismerték fel

1948-at írtunk. Mivel édesanyám akkor már Nyárasdon lakott, a faluban és a környékén gyorsan elterjedt a hír, hogy jön a vonattal egy hadifogoly. A falvakból kivonultak az asszonyok az alistai vasútállomásra, reménykedve, hogy az ő szeretett hozzátartozójuk jön haza. Édesanyám a többi asszonnyal együtt várta a vonatot. Miután a szerelvény befutott, és a hadifogoly leszállt, minden asszony csak őt figyelte, és találgatták, hogy vajon ki is lehet. A magas, lesoványodott, fogatlan férfi édesanyámhoz lépett és így szólt: ,,Szervusz, Juliska!”. 

Édesanyám először nem ismerte fel a férjét, nagyon megdöbbent, de végül sírva ölelte át. Ekkor mindenki elérzékenyült, mert nagy csodának tartották, hogy élve hazatért egy katona a családjához. 

A faluban mindenki összegyűlt, hogy láthassák és köszöntsék édesapámat, akit a nyolc évnyi fogság nagyon megviselt.

 Ekkor látta először másodszülött gyermekét, Erzsébetet, aki 1940-ben született. A testvéreim úgyszintén ekkor ismerték meg édesapjukat. Erzsébet, a lánytestvérem egy nagyon szép verssel köszöntötte fel édesapját. Akkor mindenki szeme könnybe borult, és sírtak az emberek.

Édesapám két darab cukorkát adott a gyermekeinek, akik még akkor félve vették el tőle, mivel idegen volt számukra. Az asszonyok pedig férjeik, fiaik után érdeklődtek, hogy vajon nem találkozott-e velük, életben lehetnek-e még.

Ezután egy évvel születtem én, a család harmadik gyermeke. Édesapám később munkába állt, dolgozott Pozsonyban, majd a falu szövetkezetében mezőgazdasági dolgozóként. Édesanyám volt a falu varrónője, esténként, miközben varrt, mindig beszélgettünk, és ekkor mesélt nekünk édesapánk a fogságban töltött időkről és a háborúról. Később újra megbetegedett, majd rokkantnyugdíjából éldegélt, 66 éves koráig. Megélte két unokája születését, majd 1973. szeptember 11-én örökre lehunyta a szemét.

Összeállította: VI

Továbbra is várjuk olvasóink második világháborúhoz kapcsolódó családi történeteit a [email protected] címre vagy szerkesztőségünk postacímére.

Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »