Két hónap telt el az orosz-ukrán háború kirobbanása óta. A kárpátaljai magyarok a riogatások ellenére két hónapja már, hogy kitartanak, és ha egyre fáradtabban is, de nem fásultan látják el a hozzájuk érkező ukrán menekülteket. A háborús területekről otthonukat elhagyókat pedig elképesztő indulattal ijesztgették, hogy a magyarok megölik őket, ezért hozzájuk még véletlenül se menjenek.
Két hónap telt el az orosz-ukrán háború kirobbanása óta. A kárpátaljai magyarok a riogatások ellenére két hónapja már, hogy kitartanak, és ha egyre fáradtabban is, de nem fásultan látják el a hozzájuk érkező ukrán menekülteket. A háborús területekről otthonukat elhagyókat pedig elképesztő indulattal ijesztgették, hogy a magyarok megölik őket, ezért hozzájuk még véletlenül se menjenek.
– Itt már csak a legszegényebbek maradtak – mondja a tiszabecsi határátkelőn kerékpárral hazatérő idősebb asszony. Nem okoz problémát neki az átkelés, alig van valami a táskájában, vele szemben egy autót éppen kipakolnak az ukránok. Ellenőrzik, mi kerül ki az országból. Élénk a gyalogos és biciklis forgalom a két határmenti település között, de ez mind az öt magyar–ukrán határátkelőre érvényes. Magyar vámosok mesélték, hogy gyakran próbálkoznak az illegális kereskedelemmel, kicsiben és nagyban is utaznak. Kicsiben főleg az idős asszonyok, akik néhány doboz cigaretta Magyarországra hozatalával próbálkoznak, van, hogy fordulnak kettőt-hármat is, még át is öltöznek az egyes határátlépésekkor, hogy ne tűnjenek fel. Néha lesütik a szemüket a vámosok, nem rájuk hajtanak. Az orosz–ukrán háború kitörése óta sem hanyatlik a korrupció Ukrajnában, sőt… Zavarosban halásznak a harci lázban kevésbé égők. Előfordult például, hogy befelé humanitárius segélyszállítmánnyal mentek, visszafelé pedig gondosan vagy óvatlanabbul elrejtett italokkal és dohánytermékekkel fordultak meg a seftesek, még álpópákkal is találkoztak.
Átérve Kárpátaljára a szokásos látvány fogad: minden elhanyagolt, kopott, koszos, rendezetlen, rozsdás. A Tiszabökényhez tartozó földeken néma főhajtás a Rákóczi-szabadságharc első győztes csatája (1703. július 14., Tiszaújlak-Tiszabecsi rév) hőseinek 1989-ben újraállított Turul-emlékmű előtt (az eredetit lelkes szovjet-barátok 1945-ben lerombolták, most az ungvári várban van), majd Técső felé vesszük az irányt. Nagyszőlőst érintve az Árpád-kori ukránok magyarok ködbe vesző emlékezete előtt áldozunk némán, majd Husztnak düledékei mellett elsuhanva fülünkbe csengenek Kölcsey Ferenc szavai: “Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”
Az út szélén elhelyezett, Ukrajnát éltető óriásplakát zökkent vissza a valóságba a derengő emlékek, dicső évszázadok homályából. A kárpátaljai magyarság alkot, az ukrán rombol és veszni hagy. A magyarok mentik az életet, az ukránok feláldozzák még a sajátjaikat is.
Még mindig a Tisza mentén haladva érkezünk Técsőre, ahol a református líceumban ideiglenes menekültszállást alakítottak ki két hónapja. A jelenlegi román-magyar határ közelében fekvő település magyarjainak sem volt egyszerű élete Trianon után, amin az elmúlt 30 esztendő mit sem változtatott. Megaláztatások, ellehetetlenítések, elnyomás, az ukránok elképesztő magyargyűlölete hatotta át a mindennapokat. És hogy ne fájna a magyarnak a nyelvtörvény, hogy a Técsői Hollósy Simon Középiskolában, ami a környék magyarságának védőbástyája, csak 5. osztályig tanulhatnak anyanyelvükön a gyerekek, 6. osztálytól már csak ukránul. Ennyi idős gyerek ukránul még alig tud, a következő évtől pedig ezen az idegen nyelven kell megbirkóznia a fizikával, a matematikával, történelemmel, minden egyéb tantárggyal. Itt a magyarnak mindig be kellett fogni a száját.
Mindezen megpróbáltatások ellenére a helyi református közösség, László Károly lelkipásztor vezetésével 1992 óta fáradozik töretlenül Isten ígéjének segítségével a magyarság megmaradásán. Tőle tudjuk, hogy a líceumban kialakított menekültszálláson február 27-e óta fogadnak be menekülteket, napi háromszori étkezéssel. A településen már naponta többször is megszólal a légiriadó, ilyenkor 30 percet kell várni, és ha nem történik semmi, mehet az élet tovább. Nem szokták meg, de ezzel élnek együtt. A raktárukba Magyarországon kívül Franciaországból, Németországból is érkeznek segélyszállítmányok, gyógyszerek többek között. Ezek egy részét a helység menekültjei számára adják tovább, a többit elosztják a környező települések között, illetve indítanak segélyszállítmányokat a harcok által érintett területekre és a belső-Ukrajnában felállított menekülttáborokba is. Ugyanakkor nem hanyagolják el a helyi magyarságot sem.
Félelmetes történeteket hallani a korábban már Ungváron, Beregszászon, Csongoron hallottakon túl például a bucsai vérengzésről is, helyszínen készített képeket mutatnak. Egyiken a belső szervek látszódnak, másikon a holttestről leszakadt kar, kilőtt, kifolyt szemek, koponyák, félig elrohadt holttest 10-15 négyzetméternyi területen. Utcák a földdel váltak egyenlővé, semmi más nincs, csak házak törmelékei és tucatnyi tank, ágyú, mind kilőve, szétégve. De hogy mindez kinek köszönhető, nem tartják egyértelműnek a Kárpátalján magukat meghúzó ukránok. Már nem hisznek senkinek sem, semmi nem egyértelmű. Csak azt tudják, hogy egy életek és életek munkája kárba veszett, hogy otthonuk megsemmisült, hogy menekülni kellett.
A kárpátaljai magyarok keresztényi kötelességüknek tartják befogadni a hozzájuk fordulókat, de már nagyon várják, hogy véget érjen az egész rémálom. Kimerültek, fáradtak, hiszen saját munkájukon, feladataikon, családjukon túl másokról is gondoskodniuk kell. Száz fölötti a napi menekültlétszám a líceumban.
Mint László Károly vallja, természetes dolog számukra, keresztyéni elhívatás, kötelesség, hogy segítsenek a bajba jutottakon és cserében nem várnak semmit, pedig van, hogy nem egyszerű ezekkel az emberekkel, van köztük ilyen-olyan érzékeny, beteg, muzulmán, az egyik ezt nem ehet, a másik azt nem. Türelmüket is próbára teszik, vannak elégedetlenkedő hangok is. Nem tetszik nekik az étel, betegségeket, gyomorbántalmakat találnak ki. Inkább halat enne, vagy kaviárt, és felháborodva közlik, hogy a magyarnak az a kötelessége, hogy ellássa őket. Ilyenkor türelmesen azért felvilágosítják őket, hogy az elnökük felé legyenek elvárásaik, ne a magyarokon követelőzzenek, akik segélyekből, adományokból etetik őket.
A kárpátaljai magyarság egyfajta misszióként tekint a háború okozta újfajta helyzetre. A rosszban jó lehetőség arra, hogy az előítéleteket lebontsák, hiszen az az ukrán, aki átélte, hogy senki más nem segített rajta, csak a magyar, aki megtapasztalja a vendégszeretetet, a törődést, az egyszerűen nem tehet mást, csak jó hírét kelti a magyaroknak és hazatérve lebontja apránként azokat az előítéleteket a többi ukránban is, amellyel ők is ide érkeztek. Técsőn is megbizonyosodhattunk róla, nem túlzás, hogy általánosságban elmondható: óva intették őket a kárpátaljai magyaroktól. Úgy jöttek ide, hogy abban a hiszemben éltek, a torkuk elvágását kockáztatják, ha erre veszik az irányt. Állítólag Ukrajnában a kisgyerekeket is a magyarokkal mint mumusokkal ijesztgetik. Ha rosszak lesznek, elviszik őket a magyarok – vésetik a fejekbe. Ezt az elterjedt rémhírt pedig nem kis feladat megfordítani és tisztára mosni, ám a saját tapasztalás útján sikerülhet. Ebben bíznak, hogy a törődés, a szeretet magjai beérnek idővel.
Óvóhely egy iskolaépület alatt Técsőn
A nacionalista, magyargyűlölő politika rendkívül erős Ukrajnában. Ékes példája ennek, hogy a háború kitörésének másnapján Ungváron 70 nacionalista akarta leszakítani az ungvári magyar főkonzulátusról a magyar zászlót. Mindezen események zajlásakor egy rendőr sem volt jelen, a konzuloknak kellett végül megakadályozni az atrocitást. Ez volt a legnagyobb problémájuk a háború másnapján az ukrán nacionalistáknak?
Menjen, védje a hazáját! Ők robbantották ki a nyelvtörvényeikkel, Putyin orrát is addig piszkálták, hogy itt a végkifejlete. Ennek a konfliktusnak az ukrán vezetőség és nacionalista bandája adott alapot
– mondja felháborodva egy kárpátaljai magyar férfi.
Az ukránok a magyaroknak nem vallják be, de egymás között azért beszélik, hogy a humanitárius folyosókon az ukránok lövik az ukránokat, hogy az óvóhelyekről nem mernek felmenni, mert nem tudják, hogy oroszok vagy ukránok vannak kint, mert ha utóbbiak, akkor tartani lehet tőle, hogy bántják őket.
És ha csendes magányukban, vagy egymásnak azért bevallják ezt a megtapasztalt óriási kontrasztot az ukrán és magyar hozzáállásban, van remény, hogy a magvetés nem hiábavaló.
G. Németh Éva – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
