Már egy ideje azon meditálok, hogy ki kellene kapcsolni a tévét, az internetet, le kéne válni a közösségi hálóról, minden éterben terjedő és bolyongó kórságról, mert lassan már defektust okoz a hírözön, amelyet teljes mértékben elural a háborús uszítás, a fegyvercsörtetés, a fenyegetőzés, az emberek nyakló nélküli zaklatása. A rettegtetés, a háborús pszichózis. Publicista lévén természetesen nem tehetem, pedig ahogy mondani szokás: igény, az lenne rá.
Tavaszodik. Elnézem, hogyan serken a szapora fű a kertben, lassan a fűnyírás gondolatával is meg kell barátkozni, a kerítést is be kéne futtatni valami borostyánnal vagy vadszőlővel, egy-két gyümölcsfát kiültetni, talán meggyet, barackot, almát. Szóval szépíteni és hasznosítani a környezetem. Aztán hovatovább elő kéne venni a horgászbotot is, mert pezsdülnek a vizek, a parti fűzfák már zöld szoknyát rántottak magukra. Hajnalonta pedig zeng az énekesmadarak kórusa, és a gerlék turbékolásától hangos a környék.
Igen, lehetne ez az élet normális is, a vérnyomás alacsonyabb, az esték csendesebbek. Egy jó könyv, egy Haydn-szonáta, fröccsözés a szomszédokkal a teraszon, és persze kirándulás, mesélés az unokáknak. Ám egy ideje mindenbe belerondít a háború, a feszültség, az aggodalom, mi vár a gyerekekre.
Mi lesz velük, ha azok a gazemberek, akiknek vélhetően nincsenek gyermekeik és unokáik, nem hagyják őket békében élni? Aki megette a kenyere javát, mindig rájuk gondol. Mert kire is gondolhatna?
Több mint egy hete hangos a nyugati világ a francia elnök otromba kijelentésétől. Sokan próbálják megfejteni, mit mondott és miért mondta, amit mondott. Fejébe szállt a dicsőség, és kis Napóleonnak képzeli magát? Látva, hogy Németország a vesztébe rohan, ő akarja átvenni a képzeletbeli marsallbotot, és irányítani Európát? Melyiket? A leromboltat, a felégetettet? Vagy „csak” súgtak neki – talán éppen azok, akik kiötlötték az északi gázvezeték felrobbantását a tenger mélyén –, készítse elő a terepet? Mert a nagy háborúkhoz először fel kell készíteni a tömegeket. Félre kell vezetni őket, hatalmasakat hazudni nekik, félelemben tartani, majd feltüzelni őket. Mindennek megvan a logikája és a szakirodalma.
A legszórakoztatóbb mind közül a kereszténydemokraták pártelnökének, Majerskýnek a megnyilvánulása volt, aki „a szlovák büszkeség sárba tiprásának” nevezte a külügyér tárgyalását. Majd amikor nekiszögezték a kérdést, hogy de hiszen az amerikai külügyminiszter is tárgyalt Lavrovval, ahhoz mit szól? És jött a kimerítő, cizellált válasz: Öööö… Aztán még hozzátett valami lényegtelen lózungot, ám ez a mély és egyértelmű Öööö… sokáig ott keringett a nappaliban, ahol a híreket néztem.
Ezen a ponton mire gondolhat az ember? Szinte teljesen mindegy, hogy melyik politikust kedveli az emberfia, legyen az liberális vagy kereszténydemokrata, zöld vagy néppárti, szociáldemokrata vagy nemzeti, ám aki uszít, tudatosan és megfontoltan hazudik, és nem hajlandó a békéről beszélni, az részt vállal ebben az őrületben.
Azt ki kéne zárni a civilizált emberek társadalmából. Ugyanúgy viseli a felelősséget a hullahegyekért, az árvák, az özvegyek, a gyermeküket eltemetni kényszerülő szülők fájdalmáért, a mérhetetlen pusztításért, mint azok, akik kitalálják és megtervezik a háborúkat. Mindegy, hogy butaságból, gyávaságból, nyerészkedésből teszik, egyformán gazemberek.
S persze, eszébe jutnak az embernek a réges-régi háborúk, amikor a hadvezérek odaálltak a csapataik élére, és nem azt ordibálták, hogy előre, hanem azt, hogy utánam! Igaz, a régi hadvezérek primitívek voltak, és nem olyan agyafúrtak, mint a mai utódaik. Ám menjen háborúzni, aki akar, de álljon a seregei élére, és ne szupervédett bunker reményében uszítson! És kövesse, aki akarja. Tehát Macron úr és a többi melldöngető, induljanak csak bátran előre!
Csak ön után, Macron úr! Csak ön után!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
