Úgy harapok bele a frissen sült fánkba, mintha mennyei mannát ennék. Olyan is. Benne van egy élet tapasztalata, több évtizednyi gyakorlás. Benne van a tudás a kézben, ami készítette. S ráadásként a hozzávalók között ott találjuk a szeretetet is. Isteni, könnyű és a kissé fanyar baracklekvár a tetején mintegy megkoronázza. A porcukor, bár nekem nem hiányzik, szintén rákerül. Ilyet csak anyukám tud sütni, senki más. Ha farsang idején pénteken vagy szombaton nekilát, 60-80 darabnál nem is adja alább. A fél rokonság azért rimánkodik, süssön siskát. Mert errefelé, nálunk a Csallóközben, úgy hívják a fánkot.
Meg kell becsülni értékeinket, mert elveszőben vannak. A régit valahogy átmenteni az új viszonyok közé. Ilyen a fánksütés is, aminek az ideje régi szokás szerint a farsang. Nagyanyám, dédanyám is mindig ilyenkor sütött, többször is, siskát. Anyukám viszi tovább a hagyományt. Én, bevallom töredelmesen, még csak meg sem próbálkoztam vele, pedig kell ahhoz némi gyakorlás, hogy olyan legyen, az ember mind a tíz ujját megnyalja utána.
Elsőre nemigen sikerül, sokszor csak tizedjére kezd hasonlítani ahhoz a magasra tett mércéhez, amit az ősök megszabtak hajdanán. Megugrani pedig szinte képtelenség. Mindkét nagyanyám remekül főzött és sütésben is verhetetlenek voltak. Azokban az időkben, amikor alapanyaghiány volt, nem úgy, mint most, olyan töltelékeket kreáltak kalácsokba, süteményekbe, hogy azok kis híján megszólaltak. Megvoltak a maguk kis trükkjei, s minőségi hazai, udvarban, kertben „fellelhető” termékekből varázsoltak mennyei ebédeket, vacsorákat, lakodalmas süteményeket és tortákat az asztalra.
A belevalót sosem szabad kispórolni, erre tanított nagyanyám, aki a hozzá betérőt, legyen az bárki, ebédidőben mindig megkínálta egy tányér étellel. Az is előfordult, hogy az érkező maga kért néhány falatot, mert a konyhai illatok annyira csábították. Nekünk, gyermekeknek pedig mindig akadt a lenyitósban (a régi konyhakredencek felső, lenyitható részében) valami finom házi süti. Csak egy kis kattancs, ahogy szokta mondani.
Farsang van, és ez bizony a tobzódás ideje, amikor még a túlzásokba esés is megengedett. Ezért faltam nyugodt lelkiismerettel a mennyei siskát. Most lehet, most szabad, most van az ideje. Tudom, hogy nem éppen egészséges, azt is, hogy hizlal, sőt akár még gyomorfájás is lehet a vége… Közben eszembe jutott, hogy pár nap és megint temetik a bőgőt Bősön, dőrék járják több településünk utcáit. Könnyesre kacaghatják magukat a résztvevők.
Valaha errefelé dudabálokat is szerveztek, ahol sokszor szerettek egymásba a fiatalok. Ki tudja, lehet, hogy kimondottan ezt a célt szolgálták. Vagy a farsangi lakodalmak! Merthogy ez volt a lagzik időszaka is. Ilyenkor ért rá a jónép, s a nagy hidegben még lehetett disznót vágni… Szerencsére a bálozás és az iskolai, óvodai álarcosbál is emlékeztet arra, hogy vidám ez az időszak.
Még két hétig tart a hejehuja. Addig lehet büntetlenül kirúgni a hámból. Addig még egyszer biztosan eszem siskát… Még az is lehet, hogy belakok belőle. Nem lesz lelkiismeret-furdalásom, hiszen hamvazószerdától jön a kijózanodás, a visszafogottság ideje. Várnak a húsmentes napok, a lemondások, a korlátok. A befelé fordulás. Mind-mind jellemformáló dolog, amihez a modern embernek nem igazán fűlik a foga. Pedig megéri. Nincs ahhoz fogható jó érzés, mint amikor az ember a koplalós napok, hetek után húsvét szombatján, a körmenet után végre megkóstolhatja a főtt sonkát. Amire azóta vágyakozott, mióta a spájzba a disznótor után bekerült.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
