Csak az emlékművek változnak – mi nem Kulcsár Péter2026. 08. 20., cs – 16:04
Pár napja valakik gyalázkodó feliratot festettek az alsópokorágyi huszáremlékműre. Ennél a siralmas tettnél már csak az arra adott reakciók kétségbeejtőbbek.
Rimaszombatiként már akkor is furcsállva figyeltem a huszáremlékmű felújítására és áthelyezésére adott reakciókat, amikor még a helyieken kívül nem sokakat érdekelt a téma. A mostani emlékmű egy felújított változat, amelyet májusban adtak át Alsópokorágyon, de korábban már évtizedekig állt Szabadkapusztán. Egy, a hagyományokat ápoló kis csoporton kívül nagyjából senki nem tudott a létezéséről.
Amikor közösségi összefogással felújították és áthelyezték, majd ünnepélyesen átadták, a helyi szlovák közeg jelentős része elutasítóan reagált. Nemcsak a Matica slovenská tiltakozott, hanem még a mérsékeltebb szlovákok között is akadtak, akik hirtelen rejtett veszélyekről és revíziós fenyegetésről kezdtek beszélni.
A szoborállítókat a nemzetiségi ellentétek szításával vádolták, mondván, a huszárok a második világháborúban egy autoriter rendszer hadseregében harcoltak. Csakhogy attól, hogy ezek a katonák egy autoriter rendszerben szolgáltak, még nem következik, hogy a nekik állított emlékmű az adott rendszer dicsőítését jelenti. Az emlékmű 33, a keleti fronton elesett katonának állít emléket, nem Horthynak és nem a revíziós politikának.
Kontextusként érdemes megjegyezni: három évvel a huszáremlékmű felavatása előtt a Matica slovenská is szobrot állíttatott Rimaszombat központjában Vladimír Clementisnek, a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény egyik aláírójának, akinek – tudtommal – semmi köze nincs a városhoz. Nem emlékszem, hogy a helyi szlovák közegből akkor bárki aggódott volna a szobor üzenete miatt, csak magyarok egy kis csoportja tiltakozott csendesen. A kettős mérce meglehetősen feltűnő. A huszáremlékművet végül átadták, és valószínűleg ismét elfeledkeztünk volna róla, ha nem jön a gyalázkodó felirat.
Szomorú és kétségbeejtő az egész helyzet. Mert mindegy, hogy helyi fiatalok értelmetlen vandalizmusáról van szó, vagy arról, hogy valaki célzottan megkereste a térképen Alsópokorágyot, majd festékkel a kezében megmászta a temetődombot: tettével akaratlanul is rámutatott arra, hogy a szlovákiai társadalom jelentős része semmit sem tanult a múlt hibáiból. És sajnos nemcsak a szlovák oldalon. Az esetről szóló cikkek alatt mindkét oldalon tobzódnak azok, akik egyetlen ember ostobaságából egy egész nemzetre vonatkozó következtetést vonnak le.
A szlovák cikkek egy része eleve úgy tálalta az ügyet, mintha már maga az emlékműállítás is provokáció lett volna, a kommentelők ennek megfelelően reagáltak. A magyar portálok alatt pedig az érthető felháborodást szinte elnyomják a szlovákgyalázó kommentek, pedig a rongálásért az elkövető felel, nem a teljes szlovák nemzet. A legsarkosabb véleményen pedig gyakran éppen azok vannak, akik soha nem jártak a környéken, és valószínűleg a huszáremlékműről sem hallottak
korábban. Elolvasták a címet, és máris minden szlovákot vagy minden magyart elküldenek a fenébe. A helyiek reakciói ennél általában visszafogottabbak. Több szlovák is elítélte a rongálást, nemcsak politikusok, hanem helyi polgárok is. De itt is akadnak hőbörgők szép számmal.
Mikor fogjuk fel végre, hogy nem jutunk egyről a kettőre, ha mindig azt keressük, ami elválaszt bennünket, ahelyett, ami összeköt? Lehet vitatkozni az emlékművekről, a történelmi korszakokról. De ez egyik oldalt sem jogosítja fel arra, hogy egy egész nemzetet kollektíven felelőssé tegyen.
Ha minden emlékműből újabb nemzeti sérelmet, minden történelmi vitából pedig újabb magyar–szlovák háborút csinálunk, harminc év múlva is ugyanott fogunk tartani. És akkor tényleg csak az emlékművek változnak majd körülöttünk – mi nem.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
