„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható.” (Kosztolányi Dezső)
Első európai parlamenti felszólalását hallgatva bebizonyosodott, hogy Cseh Katalin nyelve bizony valódi kígyónyelv, amely nyelv a mérges kígyófogak között sziszegve az után tapogat, hogy hol, hogyan, s miként lehetne minél jobban belemarni Magyarországba. Ám őt hallgatva úgy vélem, rájöttem a titok nyitjára, tudniillik, hogy miért teszi azt, amit tesz. A megoldás pedig… Cseh Katalin nyelvében van.
Van-e köztünk akár egyetlen olyan is, aki kétségbe vonná, hogy a magyar nyelv bonyolultságában, sokszínűségében, árnyalataiban, magaslataiban és mélységeiben a legkifejezőbb nyelvek közé tartozik? Aki magyarnak született, aligha száll vitába ezzel a kijelentéssel. Édes anyanyelvünk márpediglen nem véletlenül alakult ilyenné, hanem sajátosan magyar gondolkodásmódunkat követve csiszolódott, formálódott az évezredek során, s vált leképezésévé mindannak, ami jellemzően magyar. Amit más nem ért meg, csak aki ide született és aki itt nevelkedett. S aki ennek okán nemcsak hogy magyarul beszél, hanem magyarul is álmodik és magyarul is érez.
A titok nyitja tehát a gondolkodás. Az a fajta elvont elmebeli képesség, amely olyannyira jellemző ránk. De nemcsak ránk, hanem minden más népre is; hol komoly, hol humoros formában, de mindig tűpontosan megjelenítve azt azokban a sztereotípiákban, amelyek egyes népek fő ismérveivé váltak. Így lettek a németek munkamániások, a skótok spórolósok, a franciák széplelkűek, az olaszok életigenlők, s a sort a végtelenségig lehetne folytatni. Mi, magyarok még Európában is afféle egzotikumnak számítunk, pontosan nyelvünk és gondolkodásmódunk miatt. S nem mi mondjuk magunkról, hanem mások mondják rólunk, hogy hazaszeretők, fortélyosak, bátrak, ámde néha duhajok, s végül, de nem utolsó sorban páratlanul intelligensek vagyunk.
Ám nem elég egy magyar név ahhoz, hogy az ember magyarrá váljon. Még akkor sem, ha az a magyar név történetesen „cseh”. Ami ugyanis elsőre feltűnt nekem abban a bizonyos parlamenti felszólalásban, az az, hogy a magyarul erősen hebegő-habogó, nem ritkán bődületes ostobaságokat mondó Cseh Katalin – kinek máskülönben anyanyelvi közlésű retorikai képességei egy általános iskolás kamaszlány színvonalán mozognak – egészen kiválóan beszél angolul. Tekintve, hogy Kanadában született, ez egyáltalán nem megy csodaszámba, pláne, hogy későbbi stúdiumai során is meglehetősen gyakorta használta az angol nyelvet.
Kétségtelen bizonyosságot nyert, hogy Cseh Katalin nagyságrendekkel jobban beszéli az angolt, mint a magyart. Következtetésképpen jobban is gondolkodik angolul, mint magyarul. Sőt nemhogy jobban, de csakis angolul gondolkodik. Azzal a sajátos, a miénknél vélekedésem szerint egyszerűbb gondolkodásmóddal, amely ránk itt a Kárpát-medencében, ebben a sajátos nyelvi-kulturális közegben egyáltalán nem jellemző, mondhatni, tőlünk teljesen testidegen. E gondolkodásbéli különbség pedig már most számos bajnak a melegágya.
Ugye emlékszünk arra, amikor nem is olyan régen mélységesen felháborodtunk Cseh Katalin botmixeres kacarászásán? Vagy amikor éppenséggel mi kacagtuk ki őt a tévés megnyilatkozásai után? Nos… hibát követtünk el. Hibát követtünk el, ugyanis ez a nő szemmel láthatóan nem érti és nem beszéli a magyart. Kiváltképp nem azon a szinten, amit az ember joggal várna el egy olyan magyar külpolitikustól, aki akár kormánypárti, akár ellenzéki színekben, de mindenképp a magyar választópolgárok érdekeit hivatott képviselni.
Borítékolható azonban, hogy aki nem magyarul gondolkodik, az nem is tud valóban magyar lenni. Az nem beszéli és nem is érti meg a magyart. „Népképviselete” ilyen formán okafogyottá válik, hiszen saját magát sem az egységes magyarság részeként, hanem amolyan páneurópai világpolgárként tudja meghatározni. S ezt ki sem kell jelentenie, mert ez kiviláglik minden egyes megnyilatkozásából.
A fentiek okán a magam részéről felmentem Cseh Katalint minden bűne alól. Ahhoz ugyanis, hogy valaki a magyarságot elárulja, magyarnak kell lennie; nem csupán formálisan, név és állampolgárság tekintetében, hanem valóságosan. Annál nagyobb ellenben azoknak a bűne, akik efféle Cseh Katalinokat emeltek ekkora hivatalba, s bíztak meg azzal, hogy hazánk érdekeit képviseljék Európában. Cseh Katalin csupán egy fegyver. Nem a legélesebb, de semmiképp nem több akarat nélküli eszköznél. Még szerencse, hogy használói olyan ludditák, akik a csatákban a saját fegyvereiket törik darabokra. Magyarul makogó momentumosunkra is ez a sors vár.
Varga-Bíró Tamás: Cseh Katalin nyelve
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
