A gyász akkor is lesújtó, ha az ember méltóképp el tud búcsúzni a hozzátartozójától. Hát még ha az váratlanul hal meg, vagy a kórházban meg sem lehet látogatni. A Covid-járvány idején ezrek veszítették el szeretteiket úgy, hogy a legnehezebb pillanatokban nem foghatták a kezüket, nem lehettek mellettük, sőt méltóképpen el sem temethették őket. Ennek feldolgozása még nehezebbé teszi a gyász folyamatát.
Tavaly decemberben és idén januárban, amikor a legtöbben haltak meg a járvány következtében, sokan csak egy fekete nejlonzsákban kapták meg hozzátartozójuk földi maradványait a kórházból. Azt a végtisztességet sem adhatták meg neki, hogy felöltöztetik, felravatalozzák, családi körben elbúcsúztatják, megülik halotti torát. Ilyen körülmények között sokkal nehezebb a veszteség feldolgozása, nagyobb a hozzátartozók traumája. Máig csaknem 15 ezren estek áldozatául a koronavírus-járványnak Szlovákiában (azokról van szó, akiknél a vírus akkora kárt okozott, hogy a boncolás is ezt igazolta a halál okaként). Akik a fertőzés következtében felszökő láz, szervi elégtelenség vagy más szövődmények miatt haltak meg, azokat nem sorolják a járvány áldozatai közé.
Krízisellátás kellene
Mindent összevetve több mint húszezren is lehetnek azok, akik az idei halottak napján úgy gyászolják a szerettüket, hogy nem tudtak tőle búcsút venni. „Ez nagyon nehezen feldolgozható trauma, mert a hozzátartozók úgy érzik, az ő halottjuk csak egy szám a statisztikákban, senki nem kezelte emberként – mutat rá Ivan Sopoliga pszichológus, a Kék Angyal krízisintervenciós csapat vezetője. – Tavaly, amikor az első árvai orvos halt meg a járvány következtében, mindenhol erről volt szó a sajtóban, mindenki részvétét nyilvánította. Később százak, ezrek haltak meg, hetekig hűtőkocsikban tárolták a földi maradványaikat, és már senki nem figyelt oda. Sajnos a szlovákiai kórházakban ma sem dolgoznak pszichológusok vagy kríziskezelő szakemberek, akik segítenének az ilyen helyzetekben. Részben helyettesítik őket a szerzetesek, papok, de ők általában csak a betegekkel foglalkoznak, a hozzátartozókra nincs idejük. Pedig, ha nekik is idejében krízisellátásban lenne részük, később kevesebben szorulnának pszichológusra” – mondja a szakember. Számos tragédiánál nyújtottak már segítséget a hozzátartozóknak, de míg például a 2019-es koloni autóbusz-baleset vagy az eperjesi gázrobbanás esetén konkrét és helyhez között lehetett a beavatkozás, a koronavírus-járvány áldozatairól ez nem mondható el. Az egész országban vannak áldozatok, akik magányosan hunytak el, gyászolók, akik csak telefonon vagy még úgy sem tarthatták a kapcsolatot a szerettükkel, és a legtöbben közülük semmilyen szakmai támogatást, segítséget nem kaptak.
Csak az üres ágyát találtam
Anna édesanyját tavaly karácsony előtt egy héttel vitték be a nyitrai kórház ügyeletére magas lázzal, légzéselégtelenséggel. A teszt kimutatta, hogy Covid-fertőzött, de viszonylag jó állapotban volt, krónikus betegségek nélkül, ezért az orvosok is azt mondták, meg fog gyógyulni. Nem így történt, napról napra rosszabbul lett, december 21-én meghalt. 24-én, egy nappal a 63. születésnapja előtt temették. „Soha nem fogok tudni úgy ülni a karácsonyi asztalhoz, hogy ne gondoljak anyu temetésére, arra, ahogy a temetőből rögtön a karácsonyfához mentünk, és a két kisgyerekemnek ünnepet kellett tettetnünk. Azóta sem volt időm és módom anyutól elbúcsúzni, meggyászolni, megsiratni őt. Folyton tennem kellett a dolgom, helytállni és mindenkitől azt hallgatni, hogy nem vagyok egyedül, hányan haltak meg így. Ez igaz, de az én fájdalmam akkor is csak az enyém, és semmivel sem kisebb attól, hogy másokat is ért ilyen veszteség – mondja Anna, aki azóta is naponta kijár édesanyja sírjához. – Mindennap bocsánatot kérek tőle, hogy nem voltam ott mellette, amikor már csak a nevemet volt képes kimondani és engem hívott. Az orvosok és nővérek nagyon rendesek voltak, ahányszor telefonáltam, mindig készségesen beszámoltak róla, hogy van. De ahogy hallottam, hogy egyre részvétteljesebb a hangjuk, már tudtam, nagy a baj. Az utolsó napon megengedték volna, hogy védőöltözetben negatív teszttel meglátogassam. Mire mindent beszereztem, már csak az üres ágyát találtam. Ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak.”
Tapintat és együttérzés
Másik olvasónk, Márta édesanyját a nyitrai kórházból Rózsahegyre vitték, ott is halt meg anélkül, hogy el tudtak volna búcsúzni tőle. Nyitrán még maga szállt be a mentőautóba, de Rózsahegyen már csak arról számoltak be telefonon az orvosok, hogy az állapota egyre romlik, a szervei egymás után mondják fel a szolgálatot. „Nem hibáztatok senkit, tudom, hogy anyu beteg volt, magas vérnyomással, veseelégtelenséggel, cukorbetegséggel küzdött. Csak az fáj, hogy még beszélni sem tudtunk vele az utolsó napokban, mert nem volt, aki a füléhez tartsa a mobiltelefont. Ha ő már nem szólt volna is bele, legalább mi elmondhattuk volna neki, mennyire szeretjük. Egy hivatalos, részvétlen telefonhívásban közölték velünk, hogy meghalt, és hogy a holttest hazaszállításának költségeit mi álljuk. Nem ez volt a legfontosabb, de mégis, több tapintatot vártam volna” – teszi hozzá.
A tapintat és az együttérzés Ivan Sopoliga szerint is nagyon fontos azokban az esetekben, amikor a hozzátartozója nem lehet a haldokló mellett. „Ha a családtagok azt érzik, hogy a kórházban mindent megtettek a szerettükért, könnyebb az elengedés. Egyébként évekig elhúzódó traumát okozhat az, hogy nem tudtak személyesen elbúcsúzni tőle. A telefon- vagy videóbeszélgetés ilyen esetekben kevés, egy kézfogás, simogatás, csók sokkal többet jelentene.”
Kórházanként más szabályok
A szabályok ma is kórházanként változók. Van, ahol csak a papot engedik a súlyos állapotban lévő betegekhez, máshol egy vagy két hozzátartozót. András, aki az érsekújvári kórházban halt meg október közepén, már nem láthatta mind a négy gyermekét, mert naponta csak egyet engedtek hozzá. „A testvéreimmel megegyeztünk, hogy a legidősebbel kezdjük. Mire rám került volna a sor, meghalt” – mondja Olivér, a legfiatalabb.
Ingrid családjában ketten is a Covid–19 áldozatául estek – apósa és sógora, unokahúga pedig ma is a poszt-Covid-szindróma súlyos következményeivel küzd. „Folyton ez a téma a családban, nagyon nehéz feldolgozni, főleg mert a sógor be is volt oltva, és nem volt krónikus beteg. Mindenki az okokat firtatja, folyton erről beszél, pedig nem hiszem, hogy léteznek válaszok. Belefáradtam, azt hiszem, csak meg kellene gyászolni és el kellene engedni őket” – véli Ingrid. Csakhogy épp ez a meggyászolás és elengedés a legnehezebb. Nem véletlen, hogy a lapunknak nyilatkozók sem akarnak teljes névvel szerepelni az újságban, a pszichológus szerint, amíg magukban nem dolgozták fel a veszteséget, addig nem képesek a nyilvánosság elé állni vele.
Veszteséggel élni
A gyász természetesebb és könnyebb azok számára, akik ezt nagy közösségben, szertartásosan élhetik meg, betartva a hagyományokat. A koronavírus áldozatainak temetésén sokszor csak hat ember lehetett jelen, a koporsót zárva találták, a temetést követően családi összejövetelre sem volt lehetőség. A legközelebbi hozzátartozók magukra maradtak feldolgozatlan gyászukban, és ezt sokszor még tetézték a megjegyzések, hogy hiszen nincsenek egyedül.
„A bánat, a gyász mindig személyes. Ha ezreket érint egy esemény vagy járvány, a saját szerettének elvesztését akkor is mindenki egyénileg éli meg, és szüksége van arra, hogy személyesen búcsúzzon el tőle. Ha erre a halála előtt nincs lehetőség, akkor utána kell gyászszertartást, misét rendezni, meghívni a rokonokat, barátokat egy megemlékezésre. Aki erre nem érez erőt magában, az írhat egy búcsúlevelet, vagy próbálhat kapcsolatot teremteni olyan emberekkel, akik hasonló traumát éltek át. Ma a Facebookon is létezik több olyan csoport, ahol a Covid áldozatainak hozzátartozói segítik, támogatják egymást. „Az érzelmek megosztása, a visszaigazolás, hogy nem vagy egyedül, nagyon fontos. Ugyanilyen fontos az is, hogy méltóképp, szertartásosan búcsút vegyünk az elhunyttól. Ez lehet egy mise, egy családi összejövetel – de valaminek lennie kell. Le kell zárni az életet, mert egyébként nem marad más, csak a saját magunk hibáztatása, hogy nem voltunk mellette, hogy megfertőzhettük, vagy későn hívtuk a mentőt” – teszi hozzá Ivan Sopoliga pszichológus. Egyben hangsúlyozza: amikor valaki meghal, meg kell békélni azzal, hogy eltávozott, és nincs válasz arra a kérdésre, hogy mi lett volna, ha. Egyszerűen ő elment, mi itt maradtunk, és meg kell tanulnunk élni ezzel a veszteséggel.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/43. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
