Normális esetben Úzvölgyének egyszerűen a gyász völgyének kellene lennie. Semmi többnek. A bánatnak nincs nemzetisége. A bánat nem tagja sem az RMDSZ-nek, sem az ALDE-nek (majd meglátják, e pártok felsorolása nem véletlen). A fájdalom egyformán nyomaszt magyarul, de románul is. De ez nincs így, mert a mai Romániában még az „örök nyugalom” is holmi szeszély lett.
Lehet, nincs igazam. Meglehet, hogy csak nekem tűnik így. Talán észre sem vettem és megöregedtem, elkezdtem úgy gondolkodni, mint a „rozzant vénemberek”. Talán elavult, hajdanán általam is elítélt standardok alapján kezdtem el megítélni az embereket. „Ez van, aranyoskám, a korral jár!”, mentegetőzött nagymamám, amikor nem értette, miként működik egy-egy újonnan megjelent technológia.
Csakhogy engem nem a kütyük és a technológia újdonságai aggasztanak. Ezeket – hála Istennek! – még megértem. Ami egy ideje nyomaszt, az a román nép erkölcsi elbutulásának egyre fájdalmasabb látványa. Mintha valami nem működne megfelelően abban a kényes és bonyolult mechanizmusban, amely meghatározza (végső soron az erkölcsi normák szubjektív, konvencionális ügyek) az illem hipotetikus szabályait.
Azzal ellentétben, amit korábban hittem – pontosabban, hogy az erkölcsi normák bizonyos értelemben rugalmatlanok, esetleges módosításuk pedig lassúbb folyamat, mint egy kozmikus óriáskígyó emésztése, mert ez egy több nemzedéket átfogó időhorizonton történik –, a románok rendkívül illékonnyá váltak alapértékeik megfogalmazásában, kimutatásában és – nyilvánvaló módon – azok megtagadásában.
Néhány nappal ezelőttig nagyon trendi volt toleránsnak lenni. És szeretni a felebarátodat, lett légyen az román, magyar, orosz, meleg, fehér, fekete, kék, zöld, hülye, zseni, psd-párti, psd-ellenes, magas, alacsony, kövér, sovány és így tovább. Annyi pszeudobölcselkedést olvastam erről a témáról, hogy akár könyvet is írhatnék róla. Sokköteteset.
Ez a csodálatos egyensúly azonban olyan okból esett szét hirtelen, amelyről nem hittem volna, hogy valaha is hallok: a tűréshatáron túlfeszített nacionalizmusról van szó. Azt hittem, hogy ez az undorító dolog Vadimmal együtt sírba szállt, és többé nem lesz részünk abszurd összecsapásokban, amelyeknek nem az emberi elme logikus, hanem annak patologikus oldalához van közük. Tévedtem.
Hirtelen az egész nacionalista düh, amelyről azt hittem, hogy hamuvá vált, olyan helyen lobbant lángra, amelynek már meghatározásából fakadóan is senki földjének kellene lennie: az úzvölgyi hősök temetőjében. Fogadni mernék, hogy a Románia területén lakók 99,99 százaléka soha még csak nem is hallott Úzvölgyéről. Egy olyan területen elhelyezkedő siralomvölgy (szó szerint), mely sokáig a senki földje volt, de amely – váratlanul – a romániai szélsőséges frakciók egyfajta sarokkövévé vált.
De ne siessünk előre. Van ott egy látens, bizarr „mágnes”, amely csak a kedvező alkalmat várta, hogy felszínre kerüljön: a temető, ahol az első és a második világháborúban elesett több ezer katona alussza örök álmát – magyarok, osztrákok, románok, csehek, szlovákok, oroszok, németek. Egyeseket névről ismernek, mások névtelenek. Legtöbbjük fejéhez kereszt került. De vannak olyanok, akiknek nem volt ilyen szerencséjük. Ismeretlen sírokban fekszenek, sőt – egyes történészek szerint –, tömegsírok is vannak. Iszonyatos harcok voltak a térségben, különösen 1916-ban.
Az úzvölgyi temető eleinte az osztrák–magyar hadsereg temetkezési helye volt. Aztán az első világháború után a románok összegyűjtötték a völgyecskékből a halottakat, és a volt ellenségek mellé temették őket (újabban a rigorózusabb kutatómunkát végző, erre hivatott román intézmény kilenc nevesített és három névtelen román halottról számol be, elkülönített sírhellyel – szerk. megj.) Sokukat még egyenruha alapján sem lehetett azonosítani, hiszen akár két évig is árkokban hevertek, farkasok és sasok prédájául.
Normális esetben Úzvölgyének egyszerűen a gyász völgyének kellene lennie. Semmi többnek. A bánatnak nincs nemzetisége. A bánat nem tagja sem az RMDSZ-nek, sem az ALDE-nek. A fájdalom egyformán nyomaszt magyarul, de románul is. Nyilvánvaló: azon erkölcsi normák szerint, amelyeket a magam naiv módján örök érvényűeknek hittem. (…)
E mai undorító csörte valójában siralmas háborúskodás olyan emberek porladó csontjain, akik a hatalom európai játékosai által táplált nacionalista hiúságok nevében haltak meg. A vita valójában a semmiről folyik, de az „elvek” felette állnak a logikának, a politikai vezetékeken keresztül alaposan táplált düh pedig teljes mértékben kiárad.
Európa néni kábán néz ránk, hiszen ebben a korban, amikor a poszt-keresztény tolerancia a szemétdombra küldené a nacionalista antagonizmust (még a nemi identitással kapcsolatos viták is elavultaknak tűnnek), Romániában még mindig vannak, akik azt hiszik: létezésüknek az a lényege, hogy elhelyezzenek egy nemzeti színű rongydarabot holmi keresztekre, olyan emberek fejénél, akiket sohasem ismertek, egy isten háta mögötti helyen, ahol korábban sohasem jártak. Az „örök nyugalom” szeszéllyé vált.
Ahelyett, hogy ezt a siralmas előadást játszanánk a világ színe előtt, talán jobban felhasználhatnánk az energiát, nemesebb cselekedetekre. Szép lett volna azt látni, hogy a románok és a magyarok együtt takarítják ki a temetőt. Egyszerűen, csendben. De akkor hova lett volna a szórakozás? Szégyenletes az a tény, hogy a románok interneten (tehát látható, tüntető módon), bizonyos szélsőséges és politizáló „ernyők” alatt szervezkednek azért, hogy semmibe vegyenek egy kisebbséget. Ugyanilyen szégyenletes, hogy a másik tábor politrukjai, lehetőséget szimatolva a választási tőke növelésére, „állásfoglalásra” uszítják a magyarokat. Állásfoglalásra miről? (…)
Egy olyan betegség tünetét mutatjuk, amely még a szélsőségességnél is súlyosabb. Az ostobaság egyértelmű, ronda tüneteit látjuk. Régi, gyógyíthatatlan betegség.
Ez az egész siralmas lármázás egy tébolyodott, félművelt Románia hatása, amelyet az az anarchista eszme kerített hatalmába, miszerint a társadalmi struktúrák, a törvények és az erkölcsi normák utálatos dolgok.
Az ostobaság szimfóniájának vagyunk tanúi. A téboly globalizálásának. Nagyjából ennyink van. És nem tennék fel egy lyukas garast sem arra, hogy nem érdemeljük meg azt, amink van. Vagy, ahogy azt a csodálatos demokráciánk egyik „kipárolgása”, Cătălin „a géppuska” Rădulescu képviselő már ki is mondta: „Vágjatok mindenkit kupán, erőszakoljatok, mert ma ez a trend Romániában.” Nec plus ultra… Még akkor is, ha egyáltalán nem értek vele egyet…
Háromszék / adevărul.ro / E-RS
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
