Alig több mint huszonnégy óra telt el a Charlie Hebdo szatírikus újság ellen elkövetett párizsi merénylet óta, s ez a valóban őrületes tett eluralta a híreket a hagyományos médiacsatornáktól a közösségi oldalakon át egészen az utcákig.
A közösségi oldalakat ellepte az “Én is Charlie vagyok” tabló, s ugyanezen szlogen alatt lassan megteltek a francia utcák is. Majd ahogy a hírek lassan elkezdtek csepegni, úgy a hazai és a nemzetközi médiát is ellepték a hivatásos mindenhez értők, akik azonnal meg is kezdték a hírmagyarázást. Miközben kifejezzük döbbenetünket és gyászunkat e valóban szörnyű tett áldozatai iránt, talán érdemes mögé nézni, mi is rejlik ezen újabb döbbenet mögött. Magam ugyanis több olyan anomáliát látok ebben az esetben, ami sajnos napjainkban kezd lassan megszokott lenni, mégis meggondolásra ajánlanék mindenkinek. Nem árt talán kicsit mögé nézni, mi is rejlik Charlie mögött. Mindenekelőtt lássuk, hogy mit is tudhatunk eddig erről az esetről. Pár videófelvételt az esetről, s a hírportálok darabos információit. Érdemes ezeket összevonva nézni, hiszen az érdekességek így tudnak igazán kijönni.
Január 7. szerda napközben két fegyveres Kalasnyikov gépkarabélyokkal rárontott Párizs belvárosában egy szatírikus újság szerkesztőségére, s miközben híres muszlim jelszavakat kiabáltak 12 embert öltek meg. Erről több videó is készült. Majd a több percig tartó vérengzés után a helyszínről elmenekültek. Erről előre gondoskodtak, hiszen külön egy ember várt rájuk, akinek csak a vezetés volt a feladata. Ezek után kezdődött meg az elkövetők után a hajtóvadászat, s kerültek elő lassan az információk. Az egyik – egyes források szerint mindkét – elkövető a helyszínen vesztette személyijét, melyet hamar megtaláltak, s ezek alapján indult meg a keresés, mely ezidáig még nem hozott eredményt. Az eddigi hírek alapján az elkövető két algír származású francia állampolgár, Šarīf és Sa’īd Kuwašī volt, míg a sofőr, Murād Hamīd már 7-e este feladta magát. A két merénylő a hírek szerint nem volt ismeretlen a francia hatóságok előtt, mert mint kiemelik, egyiküket már 2005-ben letartóztatták, amint Szíriába, onnan pedig feltételezhetően Irakba készült, hogy terrorcsoportokhoz csatlakozva háborút folytasson. Majd évekkel később ismét látótérbe kerültek, mert a 2011-ben kezdődött szíriai válság után a közel-keleti országba utaztak, hogy ott az al-Qā’ida valamely csoportjának oldalán a szír kormány ellen hajtsanak végre terrorcselekményeket. 2014 végén azonban visszautaztak Franciaországba. Bár rég lehetett hallani a vészharangokat, hogy a szír konfliktusban tömegesen vesznek részt európai állampolgárok is – főként, de messze nem kizárólag a helyi arab és/vagy muszlim diaszpóra tagjai közül -, ám ezúttal nem vonták magukra a francia hatóságok figyelmét. Holott ezeket a félelmeket a brit és az amerikai hatóságok mellett a francia szervek is osztották. S ha a szakértők nem lettek volna elegek, szűk egy hónapja Sydneyben történt túszdráma kellő ébresztő lehetett volna. Pláne, hogy a megtámadott újság már eleve rendőrségi őrizet alatt volt, hiszen karikatúráikkal már több alkalommal kivívták sokak ellenszenvét. Kiváltképp a fanatikusokét. Eddig tehát amit a média elénk tár. A sokk érthető, hiszen mégiscsak egy európai fővárosról van szó fényes nappal, a felháborodás pedig nagyon is jogos.
Hol van tehát a furcsaság, kérdezhetnénk. Két súlyos őrült valami retteneteset tett, aminek sosem szabadott volna megtörténnie. Nos, vannak itt anomáliák, amiket nem árt elgondolkozni. A videók egyértelműen mutatják, hogy ezek az emberek nem először fogtak fegyvert, s nem először öltek. Komoly fegyveres tapasztalatuk lehetett, hiszen nemcsak megtervezték az akciót, de az elkövetés során sem estek pánikba. Fedezték egymást, végig a célra összpontosítottak, tudatosan cselekedtek. A tudatosságra utal, hogy gondoltak a menekülésre. S itt máris van egy furcsaság. Nem ez az első ilyen eset ugyanis terrormerényletre, még nyugati nagyvárosban sem. Gondoljunk itt New Yorkra, Bostonra, Londonra, Madridra, de egyben Mumbaira és Nairobira is. Egyik esetben sem volt menekülés. Az elkövetők, pont azért – amint ez a terrorizmus nem hivatalos definíciója – hogy minél nagyobb félelmet keltsenek, a lehető legnagyobb véráldozatra törekednek. Nem féltik az életüket. A csapásmérés után – ha épp nem öngyilkos merényletről van szó – felkészülten várják a tűzharcot, ahol általában mártírhalált akarnak halni. Minthogy nem félnek a haláltól, példaképek akarnak lenni, s ott is akarnak meghalni. Ám itt a tudatos tervezés után elmenekülnek, s hiába azonosítják őket gyorsan, el tudnak menekülni. S itt ismét érdekes módon hátrahagynak egy személyit.
Itt pedig ismét gondolkodjunk el kedves Uraim és Hölgyeim!Egy átlagos napon hányszor kerül ki közvetlen ellenőrzésünk alól a személyink? S ha már ilyen akcióra készülünk, minek visszük magunkkal egyáltalán? Hogyan sikerült elhagyni? Nem roppant amatőr hiba? A másik furcsaság ami megragadta a figyelmemet, hogy a legtöbb hírforrás kiemeli, hogy 2005-ben útban Szíriába tartóztatták le őket. Ez miért furcsa? Szíria neve – sajnos – ma egyet jelent a háborúval és a terrorizmussal, s az egyszerű hírfogyasztó ezen a ponton könnyedén mondhatja: “Hát persze! Szíria!” Csakhogy én magam is éltem Szíriában 2005-ben. A világ egyik legbiztonságosabb országa volt, bátran mondhatom. Igaz, hogy 2005-ben is veszélyes volt Irak, de Szíriában ebből szinte semmit nem lehetett érezni. Akkor miért is emeli ezt ki minden hírforrás? Nem fordulhat elő, hogy a mentális hadviselés hagyományos “bevésés” taktikájáról van szó? Ez ugyanis arról szól, hogy bizonyos eseménnyel kapcsolatban a hírfgyasztót negatív kulcsszavak sorával bombázzuk – mint diktatúra, elnyomás, rezsim, terrorizmus – bizonyos nevekkel, vagy országokkal kapcsolatban, melynek eredményeként bármi is lesz az olvasó véleménye a polémiáról – ami egyébként általában mindegy is – az adott névvel kapcsolatban állandósulnak a jelzők, s stabil szókapcsolatok alakulnak ki.Elég csak Szíriával kapcsolatban az “Aszad rezsim” stigmára gondolni, melyet rengetegen vettek át, bele sem gondolva, hogy ez mit is takar. Esetünkben, a “már 2005″ illetve “Szíria” fogalomkapcsolás az érdekes. Ugyanilyen érdekes maga az áldozat is, hiszen a támadás kitervelői úgy látszik sokkal inkább az áldozat – a francia és a nyugati társadalom – fejével gondolkoztak, semmint a fanatikus terroristák szokásos gondolatmenetét követték.
Gondoljuk ezt át picit! A Charlie Hebdo a dán karikatúra botrány kapcsán egyszer már nagy nevet szerzett, s gyakran okozott megütközést karikatúráival. Eddig nézve érhető is, hogy rájuk esett a választás. Azonban kicsit továbbgondolva, tegyük fel a kérdést: Hányszor olvastuk mi ezt a magazint, s hányszor hallottunk róla? Mit gondolunk az arab utcákon, pláne a háború súlytotta övezetekben mennyire forgathatták a lapot? Még akár Franciaországon belűl is, a helyi arab/muszlim közösség mennyire lehetett gyakori olvasó? Élek a gyanúval, hogy bár Franciaországon belűl a helyi arabok/muszlimok ismerhették a lapot, Franciaországon kívül alíg halott róla valaki. Pláne a karikatúra eset után. Mármost két hadviselt fanatikus, akik minden valószínűség szerint sok harci eseményben vettek részt az utóbbi években, háborúból visszatérve miért pont ezt választották célpontnak?
S itt érdemes pár híres analógiát hozni. 2008 novemberében 10 pakisztáni merénylő négy napon át tartotta rettegésben Mumbait, India egyik legnagyobb városát. Elsődleges célpontjaik bárok, egy vonatpályaudvar, illetve szállodák voltak, több egyéb mellett. Több mint 150 embert öltek meg, s óriási félelmet váltottak ki. Kilencen halálukig küzdöttek, s csak egyiküket sikerült elfogni élve. 2013 áprilisában Bostonban egy csecsen származású testvérpár egy maratonfutás célvonalánál robbantott. Bár csodával határos módon csak három ember halt meg, de 264-én sebesültek meg. Szintén óriási – jogos – riadalmat okoztak. Bár őket elvileg el tudta fogni a rendőrség, egyikük itt sem élte túl az előállítást. A szervezők pedig ezúttal ismeretlenek maradtak. A londoni, madridi, vagy a New York-i akciók pedig eleve öngyilkos merényletek voltak, de a célok itt is logikusan nagy véráldozatot jelentő célpontotok voltak. Ehhez képest mire számított ez a két algír egy újság elleni támadáskor? Ha ennyire elszántak voltak, legalábbis érdekes, hogy nem nagyobb vérveszteséget jelentő célt választottak. Persze meglehet, hogy valóban ismerték az újságot, s valóban példát akartak vele statuálni – még ha ez véleményem szerint erősen kétséges is – érdekes, hogy ezek után menekültek, nem kezdtek új akcióba immár valóban forgalmas helyen. A zűrzavarban ugyanis erre jó esélyük lett volna. Itt érdemes ismét Mumbaira emlékezni. Az első akciók ismert bárok voltak, ahol robbantottak, ám utána azonnal következett egy forgalmas pályaudvar.1 Itt azonban a jelképes akciót nem követte sokkal véresebb folytatás. Ki kell emelnünk, hála Istennek! Mindezzel együtt azonban ki kell emelnünk, hogy ez az akció nem az eddigi mintákat követte, nem is logikus terv szerint haladt, s sokkal inkább volt figyelemfelkeltő, mint kifejezetten véres.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy 12 áldozat “kevés”, hiszen minden értelmetlen halál óriási veszteség, de lássuk be, ez lehetett volna sokkal rosszabb is. Mi lett volna ugyanis, ha ezzel az elszántsággal metróban, múzeumban, vagy más forgalmas helyen támadtak volna? Vagy ami rosszabb, mekkora rettegést váltott volna ki egy akár még sikertelen támadás is, egy atomerőmű ellen? Franciaországban ugyanis sok van. Mi lett volna, ha ezzel az elszántsággal, egy ilyen célpontot választanak? Akkor mennyi halott lett volna, s mekkora lenne a lélektani hatás? Belegondolni is félelmetes. A legkomolyabb kérdés azonban. Hol volt a francia titkosszolgálat és a rendőrség? Ezek ugyanis nem “megőrült alkalmi elkövetők” voltak, akiknek rossz napjuk volt. Arra nyilván nem lehet készülni. De ezeket fiúkat ismerték a hatóságok. Tudták róluk, hogy megjárták a szír háborút. Francia papírjait voltak, amivel sokkal könnyebb nyomonkövetni őket, mint algír papírokkal. A francia hatóságok is – amint erről már szóltam – foglalkoztak a szír konfliktusból esetlegesen visszatérő fanatikusokkal. Ezek a fiúk pedig szinte állatorvosi lovak voltak. S mégis. Bármi volt is azonban a motivácójuk, az igazán érdekes kérdés, hogy kik álltak mögöttük? Álltak-e mögöttük egyáltalán valakik? S kiket is kell ezért felelőssé tenni? Az eredmények és az idevezető út figyelembe vételével talán ez elgondolkodtató lehet.
Franciaország a szír konfliktus kezdete óta aktívan támogatta a szír kormányzat ellen harcoló csoportokat, mind anyagilag, mind politikailag, mind morálisan. Tette ezt annak ellenére, hogy legalább 2012 közepe óta nyilvánvaló tény, hogy a szír kormány ellen csoportok mind nagyobb számban az al-Qā’ida, vagy annak szövetségeseinek – mint a Nusra Front, az Iszlám Front, vagy a Dā’iš – terroristái. Nemcsak szakértők, de még maga a szír elnök is – legutóbb épp 2014 novemberében a Paris Match-nak adott interjújában – figyelmeztetett rá, hogy ez előbb-utóbb vissza fog csapni, s az Európából érkező fegyveresek egy nap vissza fognak térni. Úgy tűnik tehát, hogy ez a nap hamarabb jött el, mint bárki gondolhatta volna. Ebből pedig elsőkézből leszűrhetjük, hogy a politikai megfontolásokból támogatott terrorizmus visszaüt. Ez valóban nem játék. Bár ezt az értelmezést mindenképpen fenntartom, mégis a támadás hatása számomra egy szomorúbb lehetőséget is felvet. A támadás ugyanis bár viszonylag – s itt ismét nem kisebbítve, hogy akár egyetlen haláleset is milyen mérhetetlen szenvedést tud okozni – kicsiny áldozatot követelt, a francia társadalmat azonban joggal sokkolta. Már egy nappal a támadás után bombát dobtak egy gyrososra, s egy mecsetre. Az erőszak adok-kapok logikája máris elindult. Az önjelölt bosszúállók máris akcióba kezdtek, mikor még szinte semmit sem tudunk. S sajnos valószínű, hogy ezeket a bosszúlépéseket is meg fogjak bosszúlni. A bosszú pedig bosszút szül. Mindig. De legalább ilyen szomorú, hogy az internetes oldalakon a fanatizmus mély éljenzésben tört ki, ami még csak nagyobb felzúdulást kelt. Tovább mélyítve a már amúgy is óriási szakadékot, ami a nyugati társadalmak hangoztatott értékei, és a terrorizmus keserű realitása között van. S legszomorúbb hozadéka azonban számomra éppen a legőszintébb jóindulatból fakad. Ez az eset nagyon tragikus. Emberek ezrei, ha nem százezrei tették ki a közösségi oldalakon az “Én Charlie vagyok” kiírást, s ez a hír, illetve a szolidaritás légköre átszőtte médiát és a közösségi teret. Mi ezzel a baj? Semmi a világon. Sőt, nagyon nemes dolog. Mégis, szándékolatlanul tovább növeli a szakadékot a fejekben Kelet és Nyugat között. S itt engedjenek meg egy anekdotát! 2014 októberében elsején Szíria egyik legnagyobb városában, Homszban egy iskola előtt bomba robbant.
Amint a személyzet a hátsó ajtón a gyermeket próbálta menteni, egy terrorista a gyerekeket magához hívta, közéjük vegyült, s felrobbantotta magát megölve 46 embert, köztük 41 kisgyereket. Hallottunk erről? Nem? Az eset a legnagyobb hírportálokon még csak szalagcím sem nagyon volt. Most ezek után gondoljuk át, hogy mit éreznek azok a szír polgárok akik ennek ki voltak téve. A Közel-Kelet azon lakói, akik az ilyen eseteket el kell szenvedjék, s nem látnak szolidaritást a médiából, egyedül érzik magukat fájdalmukkal. Mit érezhetnek ők, amikor egy újság elleni támadás után ilyen nagyra hágnak az együttérzés valóban nemes hullámai. Ők is együtt tudnak érezni? Vagy esetleg jogos keserűség vegyül fájdalmukba, hogy míg az ő veszteségükkel nem törődött a világsajtó, s nem vonta kérdőre azokat a kormányokat, melyek közvetve-közvetlen ott álltak a merénylők mögött, addig egy ilyen merénylet miatt gyászol a világ. Vajon nem csak mélyebb lesz a szakadék, s vajon nem csak nagyobb lesz-e a fájdalom?
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem kell sajnálnunk a párizsi áldozatokat, hanem épp ellenkezőleg. Ki kell nyitnunk a szemünket, s nem csak ott kell könnyeket hullatnunk, ahol erről szólnak nekünk. Végezetül pedig egy szomorú kételyemet kell megosztanom. Nem lehet-e, hogy mindezt nem is annyira a véletlen szülte? Szolgálhat-e mindez érdekeket? Ha már oly sokan figyelmeztettek arra, hogy előbb-utóbb háborús térségekből terroristák vissza fognak menni Európába, nem lehet-e, hogy ezzel előre számoltak? Eljátszva a szomorú gondolattal, sajnos ez lehetséges. Mert az ilyet két módon lehet megakadályozni hosszútávon. Az egyik út annak felismerése, hogy nincs elfogadható és elfogadhatatlan terrorizmus. Hogy a világ háború sújtotta övezeteiben, mint amilyen sajnos Szíria is, nincsenek “mérsékelt” és “szélsőséges” fegyveresek, csak terroristák. Ez pedig nem játék, s nem lehet igazolni semmilyen politikai érdek mentén. Ezek ellen fel kell lépni, mégpedig a helyi kormányerők, s mögöttük a helyi társadalmak megerősítésével. Függetlenül attól, hogy amúgy ezekkel a kormányokkal egyet értünk-e vagy sem.
Pusztán politikai megfontolások miatt nem lehet támogatni terrorista csoportokat – nevezzük őket bárhogyan is, a lényeg változatlan – mert az visszaüt. Ezek a kormányok helyben, ha élvezik társadalmaik hozzávetőleges támogatását, fel tudják számolni a fegyveres anarchia melegágyát. Ez azonban idő, pénz, s elszántság kérdése. A másik út a biztonsági rendszabályok megerősítése, s egyben a hagyományos szabadságjogok lassú, de fokozatos felszámolása. Egy kontrollált társadalom képe, amiben a kormány minden polgárról tud mindent. Ebbe nyilvánvalóan egy nyugati társadalom sem menne bele. Egy társadalom sem fogadná el a gyakorlattá váló lehallgatásokat, megfigyeléseket, adatgyűjtést. Ám a kép radikálisan meg tud változni egy ilyen merénylet után. Pláne, ha a bosszú légköre belengi a társadalmat, az emberek egy része fél a másiktól, de egyben bizalmatlan is vele szemben, s felelősnek tartja bizonyos atrocitásokért. Mindez nem lehet érdek? Nem lehet érdek, hogy féljünk egymástól, s a menedéket egy mindent ellenőrző kormányzatban lássuk? E merényletről még mindig keveset tudunk, de sok a furcsaság. Mindezen furcsaságok persze lehetnek a véletlen művei, azonban az eredmény már most látható. Bosszú, erőszak és bizalmatlanság.
Egyre megosztottabb társadalmak egyre nagyobb félelmek közepette. S egyre megosztottabb világ, hiszen az ilyen cselekmények után bizony meg fog érlelődni a leegyszerűsétés a nyugati társadalmakban: “Ezek mind állatok! Ezek mind terroristák! Bombázni őket! Bombázni őket Szíriában, Irakban, Afganisztánban, Pakisztánban, vagy bárhol legyenek!” Az azonban nem épp nyomorultabbb állapotokat fog maga után hozni? Nemcsak még több szerencsétlen, családját vesztett ember lesz, aki bosszút követel a Nyugattal szemben? Ezek a kerekek már mozgásban vannak. Mit tehetünk mi? Ma gyászolunk, ez helyes is. Isten nyugosztalja az áldozatokat! De ne adjunk helyet a leegyszerűsítésnek, s a gyűlöletnek! Fogjuk vissza a bosszú indulatát magunkban! Aztán a társadalmainkban! S aztán figyelmeztessük vezetőinket, hogy a világ bizonyos részeit nem tovább kell taszítani a szenvedésbe, hanem segíteni kell őket talpra állni. De csakis ott, ahol ezt kérik is tőlünk! Úgy, s csakis úgy ahogy ők kérik tőlünk, s nem ahogy vezetőinknek tetszik! Ha pedig ebből a segítségből köszönik nem kérnek, akkor békén kell hagyni őket! Meg kell hallani az ő fájdalmukat is, s nyitottnak kell lennünk az ő szívük felé. Bármilyen nehéz is.
orientalista.hu Sógor Dániel
Forrás:orientalista.hu
Tovább a cikkre »
