Ha nem is repülőgépen, ahogy azt Kosztolányi Dezső az Édes Anna elején egy városi legenda nyomán lefestette, de egy augusztus 1-jén induló különvonaton Kun Béla és a kommün szerencsésebb vezetői Ausztriába szöktek a Tanácsköztársaság bukása után.
Közülük egyedül a földi igazságszolgáltatás elől végül az öngyilkosságba menekülő Szamuely Tibor nem kapott menedékjogot az akkor épp szociáldemokrata vezetés alatt álló Ausztriában.
A vörös hatalom után következő ellenforradalmi berendezkedés vezetői már a rendszer megszilárdulása előtt nekiláttak a kommunista vezetők és funkcionáriusok törvényes és törvényen kívüli felelősségre vonásának.
Ebben a folyamatban különösen fájó pont volt a különböző hatalmi központok számára, hogy azok, akiket a legsúlyosabb felelősség terhelt, a kommün döntéshozói kereket oldottak, és úgy tűnt, végleg kicsúsznak a magyar igazságszolgáltatás fennhatósága alól.
Bár a külföldre menekült népbiztosok kiadatásáért szeptemberben megindult a diplomácia szkander Ausztriával, az ekkor épp Bécsből vagy a feldbachi ellenforradalmi központból hazaérkező legitimista körök – tehát nem a Friedrich-kormány vagy Horthy Miklós környezete, mint azt később a kommunista történetírás és sajtó állította – egy rendkívül merész tervvel kívánták orvosolni a problémát:
Klobusarics Zénó, a magyar ellenforradalom szolgálatában álló zágrábi rendőrfelügyelő biztatására felkérték Prónay Pált, hogy különítményével „emelje ki” Kun Béláékat a császárvárosból.
A Magyarországról elmenekült kommunista vezetők ekkor igen csak könnyű prédának látszottak: a népbiztosokat és családtagjaikat egy Bécs melletti malomépületbe internálták a szomszéd állam hatóságai, ahol mindössze néhány rendőr őrizete alatt várták további sorsukat.
Készül a különítményes kém-western
Az ekkor épp Szombathelyen, a Sabaria szállóban állomásozó katonatiszt naplója tanúsága szerint rendkívül megörült a kémfilmekbe illő felvetésnek, és a tőle megszokott ügybuzgalommal rögtön neki is látott a vállalkozás kivitelezésének. A határ menti város így egy időre a kommunistaellenes szervezkedés egyik legfőbb központjává vált.
Prónay először osztrák származású tisztjeit – báró Rohr István, Karl Rezső, Sturm János, Dietrich Walter, Prossl Ernő – válogatta ki a küldetésre, akik otthonosabban mozoghattak a Lajtától nyugatra. Ők a század pénztárából anyagi forrásokkal kellően ellátva, álnéven, hamis iratokkal és felfegyverkezve szivárogtak át a határon.
A katonák Bécs külvárosi szállodáiban vagy rokonoknál húzták meg magukat, és innen igyekeztek feltérképezni a vörös emigráció tevékenységét, valamint a népbiztosok tartózkodási helyét.
A Prónay-féle kémhálózat egyik oszlopos tagja mégis egy igen rendhagyó figura, egy Csuvara Mihály nevű kiugrott vöröskatona volt, akit Horthy Miklós egyik segédtisztje, Görgey József százados hozott össze a rettegett huszártiszttel.
A Kun Bélát az orosz fogságból személyesen is ismerő férfi Marabu „fedőnéven” – vagyis inkább a különítményes vezető által gémszerű külseje miatt ráaggatott gúnynéven – igyekezett ismét egykori elvtársai bizalmába férkőzni. Az ő szerepére bővebben is kitérünk majd, ám egyelőre annyit érdemes tudni vele kapcsolatban, hogy Prónay Pál egyáltalán nem bízott a korábbi elvbarátait készségesen eláruló proletárban, aki mellé épp ezért Balassa István főhadnagyot osztotta be, hogy minden mozdulatát figyelje.
Ezt követően Prónay olyan megbízható tisztjeivel, mint a dunántúli büntetőexpedícióban élen járó Bibó Dénes, illetve báró Lipthay Antal főhadnagyok, Grazba indult, hogy megszervezze az ottani frontharcos szövetséggel az együttműködést, akiket sikerült is megnyernie a vállalkozás számára.
Hajszálnyira a halál
Végül a 12 fős osztag két autón indult el, hogy lehetőleg élve elfogja és Magyarországra visszahurcolja a vörös prominenseket, ám a véletlen közbeszólt.
A Prónayék számára legkedvezőbb alkalom egy autóbaleseten úszott el, amikor az egyik kocsi hátsó kereke a nagy száguldás közben leszakadt a tengelyről. A különítményesek így mindössze pár órával maradtak le arról, amikor az osztrák hatóságok átszállították a népbiztosokat a karlsteini várba.
Az internált népbiztosok
Prónay feljegyzései, illetve az Ország Világ 1966. augusztus 3-i száma alapján a karlsteini várba az alábbi kommunista vezetőket és családtagjaikat internálták:
Kun Bélát, lányával és feleségével, valamint annak testvérével; Landler Jenőt, feleségével és lányával; Hamburger Jenőt, feleségével és három gyerekével; Lukács Györgyöt; Vágó Bélát, feleségével és két gyermekével; Varga Jenőt, feleségével és gyermekével; Pogány Józsefet, feleségével és két gyermekével; Lengyel Gyulát, feleségével és gyerekével; Rudas Lászlót, feleségével és egy gyermekével; Bettelheim Ernőt; Seidler Ernőt; Rákosi Mátyást; Rákos Ferencet; Rudas Bélát; Szántó Bélánét és lányát; Lengyel Józsefet; Madarász Emilt; Kelen Jolánt; Horti Emil vádbiztos feleségét; Lantos Borbálát; Varjas Sándornét és egy gyermekét; Markovicsnét és két gyermekét; Hevesi Jolánt; Weiler Artúr agitátor fiát; illetve több orosz, osztrák, román és lengyel származású szélsőbaloldali aktivistát.
Prónay információi szerint ezen felül Böhm Vilmos, Linder Béla, Göndör Ferenc, Hatvany Lajos, Pór Ernő és Varga Sándor Bécsben bujkáltak.
„Ez a hióbhír (rossz hír – a szerk.) összes terveinket és reményeinket halomra döntötte”
– fogalmaz Prónay az 1963-ban kiadott emlékirataiban. A marcona katonatiszt meg volt győződve róla, hogy valaki elárulta, vagy óvatlan fecsegésével lebuktatta őket, mivel azon túl, hogy Kunékat egy jobban védhető helyre szállították, őrizetüket is megerősítették.
A különítményvezető ugyanakkor némileg – az évtizedekkel az események után papírra vetett naplóra többnyire jellemző módon – ellentmondásosan panaszkodott emlékiratában:
„Mi sem lett volna könnyebb, mint a malomnál strandoló népbiztosokat, akiket alig őrzött két rendőr, megrohanni, és velük ott helyszínen végezni.”
Egyre nehezedő terep
A könnyűnek ígérkező kaland ezt követően kezdett csak igazán nehézzé válni, de a tisztek nem adták föl, és a Prónay-hálózat hamarosan megszállta Karlstein városát is.
Prónay és Klobusarics emellett politikai, közéleti vonalon is próbálták elérni, hogy az osztrák közhangulat a magyar népbiztosok ellen forduljon. Arra számítottak, hogy a polgárság majd agitációjuk hatására rászorítja a kabinetet, hogy mégis adják ki Kun Béláékat Magyarországnak. Naivitásuk csúcsa viszont az a reménykedés volt, hogy az ő machinációik nyomán az osztrák középosztály majd spontán meglincseli a kommün egykori vezetőit. Erre semmiféle reális esély nem mutatkozott
Erőfeszítéseik arra mindenesetre elegendőnek bizonyultak, hogy a keresztényszocialista kötődésű Johannes Schobert, a bécsi rendőrség vezetőjét megnyerjék az ügynek.
Ennek köszönhetően az osztrák főváros 6000 fős rendvédelmi szervei, ha politikai okokból aktív szerepet nem is játszhattak a vörös emigráció üldözésében, passzivitásukkal nagymértékben kedveztek Prónayék ténykedésének. Jó darabig csak olyankor avatkoztak bele a forradalmi és ellenforradalmi erők élet–halál harcába, amikor már nagyon kilógott a lóláb.
A szabadcsapatok vezetője végül egy „ködös novemberi napon” kerített sort arra, hogy kikémlelje a népbiztosok aktuális lakhelyét. Prónay naplójában leírja: hibát követtek el azzal, hogy több autóval érkeztek a településre, mert ezzel túl nagy feltűnést keltettek. Illetve a vár körbejárása közben belefutottak egy nagyobb cigány csoportba, akikről később kiderült, hogy a kommunisták fizetett emberei és kapcsolattartói. Állítólag a tőlük kapott információk nyomán, illetve a bécsi szociáldemokrata sajtó nyomására kettőzték meg a későbbiekben a népbiztosok őrizetét. De azokat a hatósági személyeket is kirostálták az őrségből, akiket Prónayéknak sikerült megvesztegetnie vagy rábeszélnie arra, hogy a kellő pillanatban eresszék be őket a várba.
Finomhangolások
A különítményes tiszt a következőképpen vázolta föl a sikeres akció feltételeit:
„A már jelzett tervnek végrehajtásához szükséges elsősorban: sötétség, pénz, 12 elszánt férfi és három kifogástalan, e célnak megfelelő autójármű, amelyeknek mindegyikében legalább 6 ember elfér.”
Prónay tudta, hogy a „kiemelést” lehetőleg úgy kell végrehajtani, hogy az internáltam őrizetét ellátó, megerősített csendőrkülönítmény közül senkiben se tegyenek kárt, mert annak a művelet sikere esetén is garantálható diplomáciai botrányon túl is komoly következményei lehettek volna.
A magyar ellenforradalmárok elsősorban Kunt, Hamburgert, Landlert és Pogányt akarták elrabolni úgy, hogy kloroformmal elkábítják és az autókba „gyömöszölik” őket. A hátramaradókra azonban egészen más sors várt volna:
„Ellenben a többit ott helyben, a várudvarban található lámpavasakra és fákra felhúzva, nekik ezzel a legméltóbb büntetést szántuk.”
Abban az esetben, ha a konvoj valamiért nem tudott volna átjutni a határon, Prónay utasításai szerint a népbiztosokat ott helyben, azonnal ki kellett volna végezni.
Az akció fontosságáról a különítményes parancsnok a Siófokon székelő fővezérség képviselőit is győzködte – bár Horthyt ekkor még nem kereste meg a tervvel –, aminek a vége az lett, hogy az ellenforradalmi vezérkar félszívvel ugyan, de rábólintott az expedícióra. Prónay szerint azonban a szükséges forrásokkal és eszközökkel csak részben látták el embereit (a támogatást főleg az Antibolsevista Comité utódjaként működő Nemzeti Ügyelő Bizottságot koordináló gróf Takách-Tolvay József vezérkari ezredes, katonai attasé szabotálta; a napló szerint azért, mert féltette jól fizető állását).
Kommunisták a horog végén
Annak ellenére, hogy a népbiztosokat nem sikerült elrabolniuk, Prónay emberei több vörös emigránst is kézre kerítettek, köztük a júniusi ellenforradalom során agyonlőtt dr. Berend Miklós gyermekgyógyász gyilkosát, Schön Bélát is, aki a kommün alatt a Lenin-fiúk kötelékében szolgált.
Ezeket a személyeket a magyar igazságszolgáltatás elől bujkálók közé beépült kémek általában hamis üzenetekkel vagy ígéretekkel igyekeztek átcsábítani Magyarországra; vagy egyszerűen elcsalták őket egy félreeső helyre, betuszkolták őket egy autóba, és vitték őket a magyar határra, ahol a szabadcsapatok azonnal fogságba ejtették őket. Az így elfogottak azonban a legritkább esetben kerültek bíróság elé:
túlnyomó többségüket Prónay Pál emberei intézték el, hulláik pedig a legkülönbözőbb erdőkből és folyókból kerültek elő, már ha előkerültek egyáltalán.
Ezek az akciók természetesen az emigráns vörösök körében nagy riadalmat keltettek. A volt pártfunkcionáriusok, politikai vezetők összezárták soraikat, és a legkülönbözőbb óvintézkedéseket tették a spionok ellen, elhurcolásuk pedig egyre nagyobb akadályokba ütközött. Ennek ellenére a próbálkozások csak egy ideig akadtak meg.
A tiszti kör vezetője eközben – egyéb, őt Bécsből elszólító elfoglaltságai mellett – Budapesten próbált még több forrást és támogatást szerezni vakmerő kalandjához, Csuvara Mihályt pedig bemutatta a személye iránt módfelett érdeklődő Horthynak.
A renegát kommunista időközben legalább egy tucat régi elvtársát juttatta a hatóságok vagy Prónayék kezére, köztük Szamuely Lászlót, a kommün rettegett népbiztosának, Szamuely Tibornak a testvérét, aki Budapesten társaival az addigra már fogságban lévő Korvin Ottó kiszabadítását, illetve Horthy Miklós meggyilkolását tervezgette.
A vöröskatonából lett agent provocateur Csuvara olyan jó beágyazottsággal bírt, hogy Kun Béláék egyenesen őt bízták meg azzal, hogy szervezze meg Korvin és több bujkáló kommunista Ausztriába szöktetését. Az internált népbiztosok a tervet jelentős összeggel támogatták, hogy legyen miből megvesztegetni a fogház személyzetét, ám az akció vége az lett, hogy a besúgó a magyar fővárosban szervezkedő összes kommünárt feldobta Prónayéknál.
A többi elfogott kommunistához hasonlóan ők is vagy a börtönben, vagy a Prónay-század komáromi főhadiszállásán, a hírhedt Sandberg-erődben találták magukat.
A siker továbbra is elmarad
Annak ellenére, hogy Prónay Pált végül a kommunisták és szociáldemokraták követelésére kitiltották Ausztriából és elfogató parancsot adtak ki ellene, a Tanácsköztársaság volt vezetői nem érezhették magukat biztonságban. 1920-ban az őket figyelő kémhálózat – annak ellenére, hogy közülük többeket letartóztattak vagy kiutasítottak az osztrák hatóságok – ugyanolyan aktív volt, mint az előző évben. Valószínűleg épp ennek köszönhető, hogy március 29-én az internált népbiztosokat ismét elköltöztették: ezúttal Stockerauba, a Steinhof ideggyógyintézetbe kerültek.
Prónay feljegyzéseiben saját kényszerű távolmaradásának tulajdonította, hogy ezen a helyszínen sem sikerült végrehajtani az emberrablást. Mint fogalmazott:
„Ámbár a fiúk elszántan és lelkesen álltak hozzá ezen vállalkozáshoz, azért a magyar mégse való az ilyen munkára, mert felületes, elővigyázatlan, fecseg, és végső esetben, ha nem is veszíti el a fejét — megtorpan. (…) Ezen fiatal tisztek pedig, talán azért, mert túl fiatalok voltak, nem engedelmeskedtek Szentmiklóssynak, és parancsait, valószínű, nem úgy teljesítették, ahogy ő kívánta. „
Az akciót ezúttal egy rendőrjárőr zavarta meg, aki a szanatórium kerítésén kívül őrködő egyik főhadnagyot kezdte el faggatni arról, hogy mégis mit keres éjnek évadján azon a környéken, mire az végül – bízva a hatósági személy fehér érzületében – naivan bevallotta, hogy épp Kun Bélát akarják elrabolni. A rendőr erre sípjába fújt, ezzel felriasztva a kórházépület őrségét, és szétugrasztva az őket éppen lefegyverezni akaró magyar rohamcsapatot. A tisztek közül másnap négyet elfogtak az osztrák hatóságok – ők csak magas váltságdíjak fejében szabadulhattak ki később –, a többieknek sikerült visszaszöknie Magyarországra.
Narancsok, némi extrával
A következő kísérlet már körmönfontabbra sikerült: Prónay megelégelte, hogy emberei képtelenek voltak kellő diszkrécióval eljárni, így egy igen különös férfi szolgálatait vette igénybe célja eléréséhez.
A Fekete Andor és Giovanni Collini álneveken működő Litauszky Andor, Európa szerte hírhedt szerencselovag-kém, már korábban is teljesített egy-két megbízást a különítményes vezetőnek, és arra is lelkesen vállalkozott, hogy a népbiztosokat, de legalább is Kun Bélát elteszi láb alól.
Az alkalmi orgyilkos valószínűleg Csuvara révén lépett kapcsolatba Landler Jenővel, akit időközben az osztrákok szabadon engedtek az internálásból, és általa férkőzött Kun Béláék bizalmába, akiknek ajándékcsomagokat és bátorító üzeneteket küldözgetett.
Az a naranccsal, kuglóffal és egyéb süteményekkel megpakolt küldemény azonban, melyet a népbiztosok 1920. április 4–én kaptak kézhez tőle, méreggel volt átitatva. Viszont Litauszky elszámolta magát, és a vörös vezetők nem haltak bele a szeretetcsomagba, csupán súlyos atropinmérgezést szenvedtek, a kórházban végrehajtott, szinte azonnali gyomormosásnak hála pedig sikerült napokig tartó hasmenéssel megúszniuk az ellenük irányuló újabb támadást.
Bár Litauszky Andorra az osztrákok nem tudták rábizonyítani a mérgezést, hogy saját bőrét mentse, a hírhedt szerencselovag Prónay teljes hálózatát lebuktatta a rendőrség előtt. Ezt követően a kalandort visszatoloncolták Magyarországra, ahol a későbbi lajtai bán nem volt valami hálás a kudarcba fulladt megbízatásért és az árulásáért. Így csakhamar a mesterkém hírében álló férfi is a különítményesek vendégszeretetét élvezhette: egy ideig a Nádor laktanya fogdáján tartották bezárva, ahol mindenféle alantas munkát végeztettek vele, majd a kivégzést megúszva a zalaegerszegi internáló táborba került. Innen két év múlva sikerült magát kikönyörögnie, Prónay jóindulatának hála.
Résen vannak a kommunisták
Azonban az újabb kudarc sem vetett véget az emberrablási kísérleteknek. Göndör Ferenc, a sajtódirektórium volt elnöke, Az Ember főszerkesztője – akit akkor egyszer már megpróbáltak „kiemelni” a kémhálózat tagjai – lapjában így emlékezett meg egy áprilisi esetről, amikor a Bécsből addigra egyszer már túszszedési kísérlet miatt kitiltott, legfiatalabb aranysarkantyús vitézt, Poppr Emil szúrt szemet az emigránsoknak:
„Ez a Poppr aki egyébként azt mondja magáról, hogy ő aranysarkantyus vitéz, a napokban ismét megjelent Bécsben és kedden este beszemtelenkedett a Kranz-kávéházba, ahol egy fehér társaság középpontjában igyekezett spicliszolgálatokat teljesíteni. A menekültek azonban felismerték Poppr urat és kényszeritették arra, hogy elhagyja a kávéházat és az utcán átadták két rendőrnek.
A rendőrök eleinte haboztak, hogy a Bécsben megbüntetett és innen kitiltott emberrablót bekisérjék, jóllehet Poppr urnak se beutazási engedélye, se utlevele, se ittartózkodási engedélye, de egyáltalán semmi igazolványa nem volt.
Hosszas kapacitálással lehetett csak a rendőröket rábirni arra, hogy Poppr vitézzel bemenjenek a dorotheergassei őrszobára. Odabent operettbe illő jelenet volt, amikor Poppr összevissza hazudott és még azt is letagadta, hogy őt annakidején elitélték, volt pofája azt hazudni, hogy felmentették.
Szóval, hazudott Poppr ur, ugy ahogy csak egy aranysarkantyus vitéz hazudni tud. Annyit ismert be csupán, hogy ő a dunántuli karhatalmi különiítmény parancsnokságához tartozik, szóval a Prónaybandához.
Mondanunk sem kell, hogy néhány perc mulva már a gárdából és a követségről fehér spiclik egész hada jelent meg a dorotheergassei rendőrőrszobán és az ő közbenjárásukra a Bécsből kitiltott emberrabló, akinek semmiféle joga itt tartózkodni nincs, mosolyogva, szabadlábon hagyta el a rendőrőrszobát.”
A világpolitika közbeszól
Ahogy a fentiekből kitűnik, Prónay Pál próbálkozásai nem jártak túl sok sikerrel, és a spontán felindulásból szervezett, huszáros kalandnak indult vállalkozás az idő legnagyobb részében csak a pénzt és az erőforrásokat emésztette.
Kézzelfogható eredménye mindössze az Ausztria és Magyarország közötti egyre feszültebb diplomáciai helyzet lett, ami a mérgezéses merénylet után egy jegyzékváltásban csúcsosodott ki.
Ezek az akciók – az olyan hazai kilengésekkel együtt, mint a Somogyi–Bacsó gyilkosság – ráadásul egyre valószínűtlenebbé tették azt is, hogy akár a magyar kormány, akár az osztrák keresztényszocialisták politikai úton legyenek képesek elérni, hogy Kun Béláékat végül kiadják Magyarországnak.
Utóbbi politikai alakulat ugyan erősen hajlott volna arra, hogy megszabaduljon a belpolitikailag számára is kényelmetlen kommunista vezetőktől, a párt kezét erősen megkötötte a szociáldemokratákkal való együttműködési kényszer. A sorozatos botrányok idővel ráadásul Johannes Schober bizalmi embereinek székébe kerültek, így hamarosan a bécsi rendőrség kevés jóindulata is elapadt a magyar ügy iránt.
Kun Béláéknak ráadásul már 1919 novemberére sikerült hivatalos kapcsolatot létesíteniük az oroszokkal, akik ekkor ugyan nyakig belegabalyodtak az lengyel-szovjet háborúba, ám ez nem akadályozta meg őket abban, hogy a népbiztosok kiszabadítására hathatós diplomáciai lépéseket tegyenek.
Csicserin külügyminiszter nem hagyott kétséget a felől, hogy a Tanácsköztársaság vezetőit „szövetséges kormánynak tekintik”. Oroszországba szállításuk érdekében – Magyarországhoz hasonlóan – Ausztriát is azzal zsarolták, hogy ha nem eresztik szabadon a kommunista bűnösöket, akkor nem engedik haza a világháborúban orosz fogságba esett több százezer hadifoglyot.
Ez gyakorlatilag el is döntötte a kérdést, az olyan osztrák tervek, miszerint Kun Béláékat majd Burgenlandért cserébe adják át a magyar hatóságoknak, végleg zárójelbe kerültek. A tárgyalások eredményeként Bécs végül 1920 júliusában szüntette meg a népbiztosok őrizetét, akik így – egy rövid németországi kitérővel fűszerezve – szabadon eltávozhattak a Szovjetunióba, ahol többségük a ’30-as évek sztálini tisztogatásainak áldozatává vált.
Ezzel Prónay Pál kiküldetésének is végleg befellegzett, hálózata pedig, mely szép számmal gyűjtött értékes információkat a Bécsben szervezkedő magyar kommunisták mindennapjairól és kapcsolatairól, hamarosan visszatelepült Magyarországra.
A szerzett tapasztalatok ugyanakkor nagyon is kapóra jöttek a szabadcsapatok tisztjeinek, akik remekül hasznosíthatták azokat az 1921-ben kitört Nyugat-magyarországi felkelésben és a Rongyos Gárda különböző inkarnációiban.
Érdekes adalék, hogy Csuvara Mihályt küldetése utolsó hónapjaiban már betegesen rettegett attól, hogy vagy egykori bécsi elvbarátai tüntetik el, ha megtudják, hogy áruló lett; vagy Prónay végezteti ki embereivel. Ennek köszönhetően ekkor már érdemi munkát nem nagyon tudott végezni. A joggal rettegett szabadcsapat-vezér többszöri felszólítása ellenére sem ment vissza Budapestre, ehelyett Olaszországba szökött, ahonnan rövid időn belül ismét menekülnie kellett, amikor az ottani kommunisták megtudták, hogy vamzer volt. Ettől kezdve senki sem látta többé, és alakját örökre elnyelte a történelem homálya.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
