Hatvankettő forró nyarán Dijon és Párizs között államfőt és minisztereket szállító hivatalos konvoj mellett húzott el egy nyitott tetejű Ferrari. Ketten ültek a luxuskocsiban: Roger Vadim, a szexuális étvágyáról is híres filmrendező és egy tizenkilenc éves, kihívóan szép, szőke lány, aki akkortájt startolt a színészi pályán. Pár perccel később már motoros rendőrök állták útjukat. A fekete Citroenek egyikében de Gaulle tábornok ült. Megakadt a szeme a feltartóztatott kocsiban nézelődő fiatal szépségen. „Ki ez a szőke nő?” – kérdezte egyik testőrét. „Catherine Deneuve, színésznő” – felelte a bodyguard. „Ha mindig ennyire rohan, hamarosan sztár lesz” – szólt szellemesen a köztársasági elnök.
Mondatának második fele gyorsan beigazolódott. Egy évvel később a Cherbourgi esernyőkkel Catherine Deneuve Franciaország új csillaga lett.
Ötvenöt év telt el azóta. A színésznőből mítosz lett, központi helyet vívott ki magának a francia film világában. Arcképe a pénzérmék hátoldalát, postabélyegeket, mellszobra éveken át a polgármesteri hivatalokat díszítette. Forgatott vagy százötven filmet, kora legjelentősebb rendezői bíztak rá izgalmasnál izgalmasabb szerepeket. Ma, hetvenöt évesen pedig elmondhatja: mindent elért a pályán, amit egy nagynevű, európai hírű színésznő elérhet. Hiányérzete egy fikarcnyi sem lehet.
„Pályakezdésem óta a filmet, a rendezőimet szolgálom – állítja magáról. – Mindig olyan voltam, és ma is olyan vagyok, mint egy sorkatona. Megteszem, sőt, talán maradéktalanul teljesítem, amire kérnek. Parancsszóra várok és végrehajtok. Ez a feladatom. Készen állni minden feladatra.
Felkészülés, odaadás, szakma iránti hűség, elkötelezettség és alázat, megfelelni vágyás és maximalizmus – ezek a tulajdonságai emelték magasra. És persze a tehetsége, a kitartása. Pedig nem a nagy, látványos külső átalakulások mestere. Ő belülről azonosul a figurával, lélekben és gondolatban. Úgy, hogy közben mindig az marad, aki: Catherine Deneuve. Hideg, rideg, távolságtartó – évtizedek óta így jellemzi őt a világsajtó. Kétségtelen: van is ebben valami, de mára az is kiderült, hogy zárkózottságával, visszafogottságával, befelé fordulásával keltette azt a látszatot, hogy „született jégkirálynő”.
Karlovy Vary fesztiváljának egynapos vendégeként nem is nagyon lehetett a közelébe férkőzni. Francia filmesek közbenjárása kellett hozzá, hogy a város híres ivócsarnokában megrendezett „fehér fogadáson” interjút kérhessek tőle. Nem siette el a választ. Igaz, addig meg sem szólalt, míg ki nem mondta, hogy: „Holnap, a reggeli után.” Szenvtelenségével másnap is beterített. Társalgásunk minden volt, csak nem jól pergő csevegés. Konkrét választ ritkán kaptam a kérdéseimre. Mondatait a legtöbbször úgy fűzte össze, hogy messze elkalandozott attól, ami eredetileg érdekelt volna. Volt, hogy néma csendben néztük egymást. Ha megszólaltam, hirtelen megszakított. Máskor csak úgy elábrándozva bámult ki az ablakon. Mintha ott sem lettem volna. Azt is eljátszotta, hogy ő kérdezett – saját magától. Néha azt hittem, egy-egy szóval mégis sikerül terelgetnem őt valamilyen irányba. De minden alkalommal kiderült, hogy tévedtem. Egyszer el is hagyott a kedvem, azt mondtam, beszéljen, amiről akar, nem erőltetem. Abban a pillanatban mintha leolvasta volna rólam, mi jár a fejemben. Egy korábbi kérdésemre pontos választ adott. Hát így játszott velem a díva, a francia mozi első számú istennője, aki megpróbálta elhitetni velem, ha nem ünneplik, teljesen hétköznapi életet él. Piacra jár, unokázik, mos, főz, mosogat, mint bárki más, és még a takarítást is élvezi – olykor. Ezt már nevetve tette hozzá, így azt is elmondhatom: kacagni is hallottam a francia színésznőt. Az ő esetében ez ugyanis igazán ritkaságszámba megy.
„A lányomat, Chiarát biztosan ismeri. Többször játszottunk együtt. Remek színésznő. Szebb ajándékot, mint ő, nem is kaphattam volna Marcello Mastroiannitól. De van egy fiam is, Christian, akinek Roger Vadim az édesapja. Ő is többször állt már kamera előtt…”
(Tudom, szólok közbe, hiszen játszott egy magyar tévéfilmben is.)
„Tényleg! Valamikor a kilencvenes években. De a történetre már nem emlékszem. Christiannal egy Proustról szóló filmben játszottam, Chiarával többször is összehoztak már a rendezők. Volt a Szerelem nélkül soha, abban Milos Formannal játszottunk, aztán jött a drámai Karácsonyi történet, amelyben egy csontvelő-átültetésre váró asszony vagyok, legutóbb pedig a Drága Claire. Chiarában a kamera előtt azt szeretem, hogy minden helyzetben természetesen viselkedik, s ezzel rengeteg impulzust ad. Gazdagítani tudjuk egymás játékát.”
(Mindenki szakmabeli a családban, vetem közbe. Még a szerelmei, sőt, a szülei is azok voltak. És a nővére, Francoise…)
„A szüleim a színházzal jegyezték el magukat. Apám rendezett is, anyám játszott. Az ő idejükben azonban másról szólt a pálya. Vagy kevesebbet vállaltak, nem tudom. Egy biztos, a család mindkettőjük számára szent volt. Négyen voltunk gyerekek, de az egyszer sem fordult elő, hogy érzelmileg elhanyagoltak volna bennünket. Anyám a harmadik szülése után fel is hagyott a színházzal. Kegyes hozzám a sors nagyon. Még él, nincsenek komolyabb bajai. Magas kora ellenére továbbra is jól lát, jól hall, összefüggően gondolkozik.”
(Akkor jó géneket örökölt, mondom.)
„Húsz év múlva mondja ugyanezt! Anyámon látom: az a fontos, hogy az ember, akármilyen idős is legyen, kommunikálni tudjon. Hogy megoszthassa valakivel a napi gondjait, az emlékeit, hogy működjenek még a kapcsolatai. Magamnak sem kívánok többet, csak ezt. Hogy megőrizhessem az egészséges gondolkodásomat, s legyen kivel őszintén beszélgetnem. Ezért is örülök, hogy mindkét gyermekemmel olyan jó viszonyban vagyok. Nagyon közel állunk egymáshoz, ránézésből tudjuk, mire gondol a másik.”
(Roger Vadim mesélte róla: megismerkedésük idején Deneuve-nek két titkos vágya volt. Az egyik, hogy színésznő, a másik, hogy anya legyen. Mindkét vágya gyorsan teljesült. Az igazi természete később tört felszínre. Mégpedig az, hogy királynőnek született. Uralkodónak. Kialakított magának egy fix világképet, és elvárta, hogy mások is eszerint éljenek. Meg volt győződve arról, hogy csak neki lehet igaza, de bárkit, aki aláveti magát az ő elképzeléseinek, boldoggá tud tenni. Ezek Vadim szavai. Én pedig megkockáztatom a kérdést: Hogyan viselték mindezt élete nagy szerelmei? Deneuve elfordítja tőlem a fejét. Hosszasan töpreng, majd hirtelen rám néz.)
„Ez nagyon személyes kérdés. A magánéletem nem tartozik másra – mondja szigorú tekintettel. – Többször felkértek már, hogy írjam meg mindazt, ami pályakezdésem óta történt velem. A nagy találkozásaimat, a rendezőkkel való munkámat, a forgatások során megélt élményeimet. Röviden, hogy teregessem ki az emlékeimet. Nem, én erre nem vagyok képes. Pár mondatban, egy interjú keretei között, az egészen más, de oldalakon át kiárusítani embereket nem az én stílusom. Legyen elég annyi, hogy szerencsés voltam, mert minden jól alakult az életemben, még az anyai örömökről sem kellett lemondanom. De azt azért nem állítom, hogy csupa napfény volt minden. Nem. Néha felettem is beborult az ég, voltak sötét felhők az én életemben is, de kiében nem? Ezt el kell fogadni, még ha olykor nehéz is beletörődni.”
(Polanski, Bunuel, Ferreri. Szándékosan nem azokról a rendezőkről kérdezem, akiket ő szokott emlegetni. Leloucht, Téchinét, Truffaut-t, Ozont.)
„Polanski energiája, túlfűtöttsége, munkabírása annyira imponáló volt számomra, hogy alig vártam, hogy elkezdjük az Iszonyat forgatását. És nem csalódtam benne. Lenyűgöző egyéniség, kivételes rendező. Bunuelnél A nap szépében és a Tristanában játszottam. Ő az érzéki, titokzatos nőalakokat szerette. Huszonnégy éves voltam, amikor az első közös filmünket forgattuk. Ő már tapasztalt rendező volt akkor. Azt hittem, csak úgy szórja majd rám az instrukcióit, de nem ez történt. Nem bocsátkozott apró részletekbe, nem elemezte a figurákat, a felvételek során végig finoman, diszkréten irányított. Marco Ferreri stílusa egészen más volt. Először is meg kellett szoknom, hogy folyamatosan ordibál. Mindenkivel. Nekem ez irtó fura volt, az elején be is görcsöltem tőle. Kimondottan irritált a hangszíne. Nem éreztem jól magam mellette. A színészi szabadságomat ugyan meghagyta, de végig feszült légkörben dolgoztunk. Talán így akarta kipréselni belőlünk a maximumot.”
(Partnerei közül Delont, Belmondót, Depardieu-t emelem ki. Az első két név hallatán a szeme sem rebben. Később, amikor megismétlem a neveket, csak annyit mond: magánemberként nem kerültek közel egymáshoz. Depardieu az, akiről szívesen beszél.)
„Nem érdekel, ki mit gondol róla, s hogy az utóbbi években milyen fénybe állította a világsajtó, ő az én legkedvesebb barátom. Erős férfi, csupa tűz, csupa láng. Csodás partner, aki imádja a színésznőket. Nem ismerek nála nagyvonalúbb színészt. Mindig boldogan dolgozom vele, mert tudom, hogy a munka mellett ott lesz a felhőtlen szórakozás is. Nekem ő is hangos, rengeteget dumál, a kisujjából szórja a jobbnál jobb sztorikat, megállíthatatlan a történetmesélésben, de a bajban is számíthat rá az ember. Megbízható, szeretni való férfi a hibáival együtt.”
(Arra a kérdésre, hogy vonzza-e még olykor-olykor a színpad, könnyű kis grimaszt vág, majd egyetlen mondatba sűríti a válaszát.)
„A kamera előtt örömet, a színpadon csak félelmet érzek.”
(Tehát nem, egyáltalán nem vonzza már a színpad, mondom utána.)
„Filmszínésznő vagyok, az is voltam mindig. Pontosabban: attól a naptól fogva, hogy a nővérem magával vitt egy forgatásra, ahol megtetszettem a rendezőnek. Nyár volt, a szüleim megengedték, hogy filmben szerepeljek, és onnantól fogva nem volt megállás.”
(De ha nincs a forgatás? – kérdezem.)
„Akkor bizonyára minden másképpen alakul. Tudom is én…! Akkor lehet, hogy már egy nyugdíjas belsőépítész lennék.”
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
