Elég szilárd kép él bennünk arról, milyenek a buddhista szerzetesek. Mindenekelőtt békések. „Nem minden iszlám hátterű ember terrorista, de buddhista hátterű terroristát még nem láttunk” – nyilatkozta például Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes két évvel ezelőtt. Az állítás egyrészt tényszerűen sem igaz, másrészt erősen árulkodik arról az idealizált képről, amelyben a buddhista szerzetesek békésen meditálnak, zen kóanokon (tanulságos történeteken) gondolkoznak, és ha cselekednek is, maximum Tibet kínai elnyomása ellen lépnek fel aktívan. A mianmari rohingya népcsoport tagjai viszont valószínűleg teljesen más történetet mesélnének róluk.
Miközben Európa az elmúlt években hatalmas migrációs krízissel szembesült, az európai és a magyar közvéleményben is csak kevés szó esett egy másik menekültügyi vészhelyzetről, amely a világ távoli pontján folyik napjainkban is: az ötvenéves katonai diktatúrája után demokratizálódó Mianmarban (Burmában) ugyanis nemzetközi szervezetek szerint etnikai tisztogatás folyik az ország nyugati részén élő muszlim vallású népcsoport, a rohingya ellen, Malajzia miniszterelnöke pedig egyenesen népirtásról beszélt. Az egymilliós rohingya népesség elleni szervezett fellépés mögött a hadsereg és a nacionalista buddhista szerzetesek állnak.
Ahogy az minden korábbi gyarmati területtel lenni szokott, az ellenségeskedés okai a kolonizáció időszakára vezethetők vissza. A mianmari hatóságok ragaszkodnak ahhoz a nézethez, hogy a rohingyák illegális migránsok, akik a brit gyarmati uralom időszaka alatt, illetve a második világháború után érkeztek ide Bangladesből; és azt is elutasítják, hogy rohingyaként utaljanak a csoportra (a szó a területen korábban létező Arakan, később Rakhine állam nevével függ össze), következetesen bengáliként emlegetik őket. A rohingyák azonban jóval a brit uralom kezdete előtti időkre vezetik vissza jelenlétüket a térségben, elismerve ugyanakkor azt is, hogy a közösség egy része bevándorlóként érkezett a nevezett időszakban: a brit birodalom ugyanis arra ösztönözte a környéken élőket, hogy olcsó munkaerőként bevándoroljanak a területre.
A birodalom indiai területeiről így példátlan mértékű migráció kezdődött meg nemcsak a ma rohingyák által lakott területre, de az akkori Burma egészébe. A második világháborúban aztán kiéleződtek az ellentétek: a japánok elől visszavonuló brit csapatok felfegyverezték és milíciákba szervezték a területen élő muszlimokat, egyrészt hogy ütközőzónát hozzanak létre, másrészt hogy ellensúlyozzák a területen élő buddhista, Japán-párti rakin népcsoport fegyvereseinek befolyását. Az eredmény borítékolható volt: a két csoport egymás falvait kezdte el zaklatni, s ebben az időszakban több, korábban Indiából érkező bevándorló menekült a még brit irányítás alatt lévő területekre.
A háború után normalizálódni kezdett a helyzet: hivatalosan elismert kisebbségként jelentek meg a rohingyák, a kormányzatban is helyet kaptak egyes képviselőik. A területen még a szomszédos Kelet-Pakisztánhoz (a mai Bangladeshez) csatlakozni kívánó szeparatista mozgalom is szerveződött Burma függetlenné válása előtt, de a pakisztáni vezetés nem kapott az alkalmon. Közben a háború után újabb bevándorlási hullám indult meg. Egy amerikai szerzőpáros szerint a rohingya elnevezés éppen ekkor lett népszerű: így akarták a már ott élő muszlimok megkülönböztetni magukat az újonnan érkezőktől. Egy másik olvasat szerint viszont csak olyanok jöttek vissza az országba, akik a háború elől menekültek korábban északra. A Rakin déli részén élő buddhista, de Burmában szintén részben elnyomott rakinoknak viszont meggyőződésük, hogy a rohingyák csupán a túlnépesedő Bangladesből érkező iszlám bevándorlás előfutárai.
A hadsereg 1962-ben puccsal átvette az ország irányítását, és többek között keményen fellépett az északnyugaton szerveződő, iszlám vallású, önálló államot létrehozni kívánó rohingya milíciák ellen. Az egész hatalomátvétel egyik oka éppen az volt, hogy az alkotmány alapján különböző népcsoportok jelentették be, hogy elszakadnak Burmától. A King Dragon hadművelet 1978-ban már kifejezetten a rohingyák ellen irányult, ennek következtében több százezer muszlim menekült Bangladesbe. 1982-ben aztán a burmai nemzetiségi törvény világossá tette a junta szándékait: a rohingyák nem számítottak etnikai kisebbségnek. Sőt onnantól kezdve nem számítottak állampolgárnak, és az iszlám vallás gyakorlását is korlátozták. Érdekesség, hogy emellett a szintén muszlim kaman népcsoport viszont hivatalos kisebbségnek számít az országban.
http://mno.hu/
A rohingyák így évtizedek óta különböző hivatalos állami, illetve az állam által egyrészt bujtogatott, másrészt elnézett atrocitások elszenvedői. Az 1982-es törvény óta korlátozzák őket a szabad mozgásban, illetve nem tudnak részt venni az oktatásban. Becslések szerint a 2010-es évek elején 1,1–1,3 millió rohingya élt Mianmarban. A 2012-ben kezdődött rakin–rohingya zavargások következtében százak haltak meg, és 140 ezer ember menekült el a területről. Bangladesben becslések szerint félmillió rohingya él menekültként, s hasonló körülmények között a népcsoport további képviselői Indiában, Malajziában, Indonéziában, Thaiföldön, Pakisztánban és Szaúd-Arábiában.
A tavalyi és idei krízis előzménye néhány határállomás elleni, halálos áldozatokkal járó támadás volt, amelyet később az Arakani Rohingya Üdvhadsereg vállalt magára. Az erre válaszul elszabaduló, a hadsereg által folytatott példátlan erőszak nyomán rohingyák újabb tízezrei hagyták el az országot, többnyire embercsempészek lélekvesztőin. A terület 2016 óta megközelíthetetlen a nemzetközi média számára, nemrég pedig az ENSZ különböző segélyszervezetei előtt is lezárták a térséget. A menekülők beszámolói szerint a hadsereg falvakat gyújtott fel, a férfiakat megölik, a nőket megerőszakolják, és a gyermekeket sem kímélik. Sokak szerint az a cél, hogy a teljes rohingya népességet elüldözzék a térségből.
A mianmari hadsereg szerint az atrocitásokat a felkelő rohingyák követik el sajátjaik ellen. A hadsereg hivatalos Facebook-oldalán négyszáz áldozatról számoltak be, közülük 29-en voltak felkelők. A konfliktust a demokráciapárti burmai politikai elit, így a Nobel-békedíjas Aun Szan Szu Kji államtanácsos, azaz miniszterelnök is leplezni igyekszik, ami miatt több nemzetközi szervezet, illetve több környező ország kormánya felháborodásának adott hangot. A rohingyákat érő atrocitások nagy visszhangra találtak a muszlim világban: Oroszországban, Csecsenföldön több tízezres tömegtüntetésen álltak ki a mianmari népcsoport mellett, Ramzan Kadirov csecsen elnök pedig úgy nyilatkozott, hogy még Moszkvával is szembemenne, ha Oroszország a burmai hadsereget támogatná.
Malála Júszafzai Nobel-békedíjas, pakisztáni születésű emberjogi aktivista Aun Szan Szu Kjinek címezte elítélő szavait: „Ha a rohingyák otthona nem Mianmar, ahol generációk óta élnek, akkor hol lehet az? A rohingyáknak állampolgári jogokat kell adni Mianmarban, az országban, ahol születtek.”
A fokozódó nemzetközi nyomás ellenére azonban egyelőre nem látni, mi lesz a konfliktus vége. Az ENSZ-szervezetek kitiltásával a még mindig a területen élő rohingyák százezreinek sorsa még rosszabbra fordulhat.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.09.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
