Pápe titkos iratai címmel jelent meg Leitman-Bohrer Éva és Alexandra Ciniglio könyvének magyar fordítása, melyet március 19-én mutattak be a budapesti Holokauszt Emlékközpont Wallenberg termében. A magyar nyelvű változat megjelenésének apropója a holokauszt 80. évfordulója.
A könyvbemutató alkalmából Magyarországra érkezett a Madridban élő Leitman-Bohrer Éva, valamint Tóth Katalin madridi magyar nagykövet. A dokumentumokon, visszaemlékezéseken, leveleken alapuló családtörténetet a madridi magyar nagykövetség adta ki Patak Márta fordításában; a spanyol eredeti már 2021-ben napvilágot látott.
A holokauszt 80. évfordulója alkalmából magyarul is megjelentetett kötet egy család sorsát ismerteti meg velünk, veszteségeiket és az újrakezdés útjait egyaránt. A Pápe, vagyis Bohrer József széfjében talált anyagokon kívül felhasználták azt az interjút, melyet a Radio Sefaradnak adott, illetve felesége, Katy Bohrer, Éva édesanyja tanúvallomásait, melyeket a Shoah Foundation rögzített 1998-ban.
A hallgatóságot először Zima András, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója köszöntötte Grósz Andor kuratóriumi elnök nevében. Elmondta, kivételt jelent ez a könyvbemutató, hiszen nem saját kiadványról van szó a Pápe titkos iratai esetében, amely szubjektív családtörténetként, egy család emlékezetén át szól a menni vagy maradni kérdéséről, és emellett a Franco-korszak Spanyolországában a zsidó közösségek életébe is bepillantást enged.
Szalay-Bobrovniczky Vince, a Miniszterelnökség civil és társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára beszédében áttekintést nyújtott a holokauszt magyarországi kronológiájáról, valamint az embermentőkről, köztük az ebben a családtörténetben is szerepet játszó Ángel Sanz Brizről, „Budapest angyaláról” ejtett szót. Sok történetet már soha nem ismerhetünk meg – utalt rá, ezért is jelent olyan sokat, hogy a Leitman-Bohrer családét igen.
Tóth Katalin madridi nagykövet beszélt a könyv megjelentetését megelőző hosszú útról, és megosztotta, hogy a 2024. decemberi madridi bemutató is telt házas volt, holott magyar nyelvű kötetet mutattak be. A magyarországi könyvbemutatóhoz a szerző ragaszkodott – emelte ki a nagykövet.
Ezt követően Leitman-Bohrer Éva, a családjáról szóló regény ötletgazdája és Patak Márta, a kötet fordítója részvételével zajlott kerekasztal-beszélgetés, amelyet Zima András, a Holokauszt Múzeum igazgatója moderált.
Leitman-Bohrer Éva, aki tavaly betöltötte 80. életévét, magyarul beszélt; elmondta, meghatott és izgatott, új számára a helyszín is, először jár a Holokauszt Múzeumban. Pesten született, de hároméves kora előtt elhagyták az országot – később otthon, a családon belül magyarul beszéltek, és a szokásokból, ételekből is sok mindent megőriztek.
Hét évig a marokkói Tangerben éltek: az 1939-ben odaköltöző nagymamát és nagynénit követték – oda nem kellett vízum, ez volt az oka a helyválasztásnak. Először két nő indult útnak a családból 1939-ben: bátor nagyanyja és sógornője, míg a nagypapa Pesten maradt vigyázni a lányukra és unokájukra, Éva bátyjára. Lányuk nem volt hajlandó elhagyni az országot férje nélkül, akit pedig elvittek katonának. A két asszony vendéglőt nyitott Tangerben, majd később Madridban is, ahol sok hasznos információt megtudtak vendégeiktől: a kémek szerették a magyar konyhát. Németül vagy franciául beszéltek egymás közt, hogy a spanyolok ne értsék, a két magyar zsidó származású asszony azonban jól értette őket, így tudták meg azt is, mekkora veszélyben vannak Budapesten maradt családtagjaik.
Éva beszélt vér szerinti édesapjáról, akit nem ismerhetett: a biológus Leitman Artúrt besorozták, majd kényszermunkatáborba került, végül egy, az osztrák határ felé tartó halálmenetben életét vesztette. Éva édesanyja második férje, Bohrer József mellett nőtt fel, akit apukájának tekint. Leitman-Bohrer Éva megosztotta, két évvel ezelőtt Budapesten töltött három hetet, és járta a zsidó temetőket, annyira szerette volna megtalálni édesapja sírját – végül a Kozma utcai temetőben rábukkant a nevére.
Anyukája mindig mondta neki, hogy a lehető legnehezebb időszakban született: 1944 júniusában, a bombázás alatt álló Budapesten. A nagymama spanyol kapcsolatainak és Ángel Sanz Briz emberségének köszönhetően élték túl a háborút a spanyol nagykövetség védelmében, az egyik „spanyol házban”. Katy részt vett Sanz Briz mentőakcióiban is a kötet tanúsága szerint: a halálmenetekből mentettek ki embereket, életük kockáztatása révén.
Azt Éva csak 72 évesen, az iratok rendezgetése során tudta meg, hogy Katy, született Róth Katalin, az édesanyja megjárta Mauthausent: soha egyetlen szóval nem említették. A szabadulási dokumentum azonban minden kétséget kizár: anyukája 1944 szeptemberétől a tábor felszabadításáig a mauthauseni láger lakója volt; feltehetően élelmiszerért indult, amikor letartóztatták, és elvitték Mauthausenbe.
Végül 1946-ban indultak el a már kis hotelt is üzemeltető nagymamához Tangerbe, Párizs érintésével. A párizsi metróban összetalálkoztak ismerősükkel, Bohrer Józseffel, aki három lágert is megjárt és túlélt, ő végül velük tartott Tangerbe. Ő lett Éva apukája, a „Pápe”; az ő kisfia is velük élt – a spanyolok sosem értették, hogy lehet Éva és a (fél)testvére között hat hónap a korkülönbség.
Beszélt arról, hogyan találta meg 2017-ben apja hagyatékában, a péncélszekrényben azokat az iratokat, leveleket, fényképeket, amelyekből ez a könyv született, amely Alexandra Ciniglio újságíró közreműködésével öltött alakot. Zima András moderátor rákérdezett arra, kinek szánta a könyvet Éva: kiderült, hogy apukája olyan gondosan megőrizte ezeket az iratokat, feljegyzéseket, neki sem lett volna szíve kidobni őket, és feltételezte, hogy talán apukájában is volt erre vágy, hogy minderről mások is tudomást szerezzenek.
Éva maga régóta járt iskolákba, hitközségekbe beszélni a soáról, ebbe a saját családja történetét is beleszőtte, és érzékelhető volt, mennyivel érthetőbbé teszi a gyerekek számára az egészet az, ha egy konkrét család történeteként ismerik meg. Megosztotta azt a kedves adalékot is, hogy előző nap dobostortaevés közben felismerte valaki: az ő iskolájukban is járt már. Emellett megmutatta a hallgatóságnak egy valenciai iskola négy diákjának az alkotását: hat hónappal az előadása után képregényben örökítették meg Éva családjának történetét, ezt küldték be egy versenyre, amivel első helyezést értek el.
Zima András, aki hangsúlyozta, ez a kötet az újrakezdésről szól elsősorban, rákérdezett arra is, Spanyolországban van-e kultusza Ángel Sanz Briznek, „Budapest angyalának”. Éva elmondta, hogy nem sokan ismerik, de ő maga jó kapcsolatot ápol a leszármazottakkal, anyukája is jóban volt Sanz Briz özvegyével.
A bevallottan Rejtőn felnövő moderátor ezután tangeri emlékeiről kérdezte Évát, aki kicsi volt még azokban az években, de azért emlékszik a tengerre, a pálmafákra, hogy maguk mögött hagyták Pestet, a gettót, az éhezést. Spanyolországban aztán francia iskolába jártak, mert csak az volt nem katolikus akkoriban; emlékszik arra is, hogy nem lehetett tejfölt kapni, a patikában vették a „joghurtot”.
Ezután a közönség is lehetőséget kapott, hogy kérdezzen; Éva egyik válaszában megfogalmazta: a politika nagyon más, mint az emberek az utcán; soha nem tapasztalt ellenségességet. Ángel Sanz Briz személye kapcsán szóba került, hogy elméletben szefárd zsidó származású emberek mehettek Spanyolországba, és jóllehet csak 200 menlevelet kapott Sanz Briz – azokat ő különböző módszerekkel megszaporította.
A Pápe titkos iratai kötetből azt is megtudhatjuk, hogy Éva édesanyjának, Katynak a kapcsolata szülőhazájával akkor kezdett megváltozni, amikor 1995-ben Kada Lajos lett a spanyolországi apostoli nuncius. Katy az újságból tudta meg, hogy a szentszéki diplomata budapesti születésű – készített néhány tipikus magyar süteményt, és a tálcával váratlanul beállított a nunciatúrára. Így kezdődött a barátságuk: Kada Lajos ettől kezdve hetente egyszer náluk ebédelt. A Leitman-Bohrer család kezdettől aktív részese a madridi Zsidó–Keresztény Barátság Központ tevékenységének.
Fotó: Noa Schiller/Holokauszt Emlékközpont (HDKE)
Verestói Nárcisz/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
