Buborékba zár minket a Facebook

Egyre nehezebb helyzetbe hozzák a közérdeklődésre számot tartó információkat közzétevő újságírást a Facebook és társai. A közösségi média és a demokratizálódott információterjesztés korszakában egyre bizonytalanabb, mi számít ténynek és mi nem. Mindenesetre a felelősséghárítás egyre gyakoribb: a terjesztők csak állítanak valamit, majd az olvasók-szavazók döntenek, elhiszik-e vagy sem. Márpedig a közösségi média már döntött: a fogyasztó elé leginkább csak az kerüljön, amit el is fog hinni.

Emlékeznek még a tavaly szeptemberi, sokkoló hírre, miszerint Nagy-Britannia miniszterelnöke, David Cameron ifjúkorában bizarr szexuális aktusba keveredett egy halott disznóval? Az esetről beszámoló brit Daily Mail tekintélyes forrásra, Lord Ashcroftra hivatkozott, aki a bulvárlap munkatársával, Isabel Oakeshottal közösen írt életrajzi művet a kormányfőről. A fiatalkori beavatási szertartáson állítólag történtekről beszámolt a The Independent is, a lap nyomán pedig mi is: még azt is szemléztük, a külföldi újságíró kollégák milyen infókat szedtek össze a hasonló aktusok jogi következményeiről. A #Piggate és a #Hameron hashtagek hamar felpörögtek a Twitteren, és nevesebb politikusok is megszólaltak: Nicola Sturgeon úgy vélte, az állítások egy egész országot szórakoztattak.

Aztán történt valami. Miután a brit sajtó remekül kiszórakozta magát, a milliárdos üzletemberrel közösen a könyvet jegyző Oakeshott bement a Channel 4 Newsba, és közölte: fogalma sincs, az állítása igaz-e, ő mindenesetre semmivel nem tudja igazolni. Az újságírónő a szokásos érvekkel mosta kezeit: „az emberek dönthetik el, hitelesnek tartják-e a sztorit vagy sem”.

A The Guardian elemző cikke szerint úgy tűnik: a tények egyre kevésbé számítanak, és egyre jellemzőbb, hogy az újságíró nem is tudja semmivel alátámasztani, amit közzétett. De akkor mi alapján vonják le a következtetésüket az olvasók?

Bizalmatlanság a mainstream médiával szemben

Idén áprilisban már mi is írtunk arról: bár a közösségi médiával úgy tűnik, demokratikusabb a nyilvánossághoz való hozzáférés, de így egy ironikus, félreértett poszt is hamar nemzetközi karriert futhat be komoly hírként tálalva. A tájékoztatás demokratizálódására való hivatkozás pedig hozta magával a kamuinformációkra építő ál-hírportálokat (róluk itt írtunk részletesebben, véleménycikkünket pedig itt találják.) A Titkolt Hírekhez hasonló oldalak krédójukként ugyanakkor azt fogalmazzák meg: a hivatalos média által elhallgatott információkat közlik az olvasókkal. Egyfajta bizalmatlanságot teremtenek a mainstream sajtóval szemben, a felemelkedőben lévő, új politikai osztály és a bulvár pedig ezt használja ki: A The Guardian cikkében példaként hozta a brexit mellett kampányolókat, akik rögtön a népszavazás után elismerték, nem feltétlenül valósul az meg, amit korábban ígértek. (Ilyen volt az állítás, hogy a kilépés után hetente 350 millió fontot tudnak majd pluszban költeni az egészségügyre.)

Megerősítenek minket elképzeléseinkben

A brit lap szerint a változás az új információs korszakkal hozható összefüggésbe: több száz évig az információközlés formája a nyomtatott sajtó volt, az olvasók pedig bízhattak benne, hogy amit ott tényként állítanak, az valóban annak is tekinthető. Az információk ma minden korábbinál elképzelhetetlenebb sebességgel járják be a világot, a közösségi médiából hamar eljutva komoly lapokig. A digitális korban jóval egyszerűbb valótlan információkat elterjeszteni, mindez pedig veszélyhelyzetben válhat igazán problémássá, amennyiben a dezinformálásban érdekeltek használják ki a helyzetet. A tavalyi párizsi terrortámadások során a közösségi médiában gyorsan elterjedt, hogy a Louvre-t és a Pompidou központot is támadás érte: amennyiben az információkat jelentősebb intézmények, a hatóságok is komolyan veszik, könnyen elterelhető a figyelem közben egy másik támadásról. A terrorszervezetek tagjainak próbálkozásai márpedig észrevehetőek: miközben az Európa-bajnokság előtt folyamatosan franciaországi terrortámadásokkal fenyegettek, kevesebben számíthattak rá, hogy az isztambuli reptéren fognak lecsapni.

A valótlan állítások terjesztőinek pedig megkönnyíti a dolgát a Facebook: a közösségi portál algoritmusa arra épül, hogy olyan megosztásokat, tartalmakat, reklámokat csatornázzon be hozzánk, amik feltehetőleg tetszenének nekünk. Ezt jelenti az Upworthy társalapítója, Eli Pariser által bevezetett filterbuborék fogalma: a Facebook-falunkon látott világot mintegy arra tervezték, hogy megerősítse bennünk azt, amit a világról korábban is gondoltunk. Így túl azon, hogy a felhasználó eleve megszűri, milyen oldalakat kedvel és kiket követ figyelemmel, az oldal is rásegít, hogy megmaradhasson saját kis biztonságos safe space-ében. Ezt szolgálja az is, hogy megannyi más platformhoz hasonlóan a Facebook is azt próbálja elérni: az olvasó maradjon az oldalon, inkább az oda gyártott tartalmakat fogyassza. Azaz jóval könnyebb a közösségi médiára posztolt, színes kis sztorikhoz hozzájutni, például arról, hogy valaki mit tapasztalt a buszon-metrón, mint mondjuk a komoly hírportálok cikkeire rábukkanni. Nem véletlen tehát az sem például, hogy néhány véletlenszerűen az ember elé kerülő poszt után könnyen arra juthatunk: az 1-es villamossal utazni életveszély, annyi ott az erőszakos eset. A témát pedig már a kamura építő bulvár fogja újra kihasználni, még hajmeresztőbb irányokba fordítva az információátadást.

Kiderülhet, hogy kamu, ettől még terjed tovább

Bármi is a célja egy közlésnek, a valótlanságok és a tények így egész hasonló módon terjednek a nyilvánosságban. Danielle Citron jogtudós szerint az emberek egyszerűen továbbítják, amit ismerőseiknél látnak, még ha az információ félrevezető is vagy nem teljes. Mielőtt pedig észrevennénk, az áradat megállíthatatlan lesz: hiába derül ki, hogy egy YouTube-os szívatóvideó átverésre épült, az újabb infó behatárolt körhöz jut el, az eredeti tartalom pedig háborítatlanul terjed tovább. (Erről itt írtunk korábban.) Ebben hozott változást az internetes sajtó is: miközben esetleg később helyre is igazítanak egy tévedést, a korábbi cikkben nem mindig tüntetik ezt fel, az pedig terjed tovább úgy, mint a sajtóban közzétett tény.

Itt térhetünk vissza az írásunk elején említett Cameron-sztorira: hiába derült ki utólag, hogy kérdéses hitelességű információról van szó, ezt nyilván utólag nem írják bele minden erről szóló írás végére. Így történhet meg, hogy ha valaki két-három év múlva fel szeretné eleveníteni magában az esetet, bőven találhat magának tényállításokat tevő cikkeket nagy nemzetközi lapokból, ahol semmi nem fog arra utalni, hogy komolyan vehetetlen információról van szó. Hogy a végére egy magyar példát hozzunk: az év elején dobta be a köztudatba a Blikk a „magyar Charlie Sheen-sztorit” az állítólag HIV-pozitív énekesnőről, aki tehetségkutatóban is szerepelt. Azóta sem derült ki, valós személyről írtak-e: ennek ellenére akkor a sztorit átvette több hírportál is.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »